Egy hely, ahol kosarakat fonnak

– Van egy hely – mondták Bernátnak a munkaelosztónál –, egy hely, ahol kosarakat fonnak. Ennél jobb most nincs.

– Jól van – mondta Bernát, és várta, hogy kitöltsék a levelet, amivel jelentkezhetett a munkahelyen.

– Még ma el is mehet – mondták neki, s a cédula hátára berajzolták az útvonalat az autóbuszvégállomástól a helyig, ahol a kosarakat fonják.

– Jól van – mondta Bernát és zsebébe tette a cédulát.

Délfelé járt, mire gyalogosan arra az autóbuszvégállomásra érkezett, ahonnan a rajzon letért az út a kosárfonóig. A térségről indulva a folyó hajlatát vette fel az út, jócskán benőtte már a gyom, sejteni lehetett, ahogy valahol, egy utolsó ház körül belevész a földekbe. Bal oldalán egy sporttelep volt, valami üzemi labdarúgópálya, a szürke kerítés deszkáin összevissza nagy fekete betűk sötétlettek, mintha cirkuszi kocsikaraván anyagából tákolták volna össze.

Amikor úgy gondolta, hogy a rajz szerint félúton lehet a busz-végállomás és a munkahely között, ahol az út éppen elvált a folyó vonalától és kanyarogva bevágott egy szikes, hepehupás rétre, ott Bernát megállt, lehúzta cipőjét, s csak úgy harisnyában sétált egyet a parton, kankalint és kakasmandikót szedett. Aztán elszívott egy cigarettát, sütkérezett a tavaszi napfényben. Nem sietett.

Ez a rét a folyó és egy kis domb között terült el, a kis dombon állt egy nyolcszázéves templom, mely köré sosem épült város. Valahol a rét végén fiatal jegenyesor húzódott, közelében pedig egyetlen épület állott, tetőzetéből magasan előremeredő téglakéménnyel.

Már kezdett zöldülni a fű, Bernát érezhette az illatát, mert olykor lehajolt, tépett és orra alatt elmorzsolt néhány szálat.

Másfél pár női cipő és künti munkára használt feslett gumicsizmák között egy almafa virágzott. Aztán egy kutya közeledett a magas kéményű épület felől, amikor Bernáthoz ért, megfordult, és majdnem lépést tartva vele, egészen a házig kísérte. A busz-végállomástól közel háromnegyed órát tartott az út.

Magas, cseréptetős épület volt, csipkés szélűvé mállott csonka kéménnyel, s amerről Bernát érkezett, egyetlen ablaka sem látszott. Kibomlott sárga és szürke vakolatrétegek mellett nagy foltokban piroslott a porladozó tégla. Az épület sarkán fekete táblára írva: „Tilos a dohányzás”, majd mindjárt ezután a homlokzati részen, a téglák közt ütött résen kunkorodó kályhacső nyúlt ki, körülötte szurkossá füstölődött a fal.

Bernát megpillantott egy csutakot, leült a házzal szemben, és rágyújtott. Egy kilincs nélküli ajtót nézett, közepéről, ahol régente a karika volt, hatalmas lakat lógott. Ezzel az egyetlen kilincstelen ajtóval, s a közepéről lelógó lakattal olyan volt ez az épület, mint egy persely.

Emeletmagasságban ajtótlan fekete nyílás tátongott, oda egy nekitámasztott hosszú létra vezetett. Vele egymagasságban kicsi négyszögletes ablakok sora húzódott, mint a régi magtárakon. Az épülethez ragasztva még egy fából épült toldalék, keskeny, nyitott ajtóval, előtte nagy halom vágott vessző. S majdnem a falat súrolva, keskeny malomárokban sebesen folyt a víz a város irányába. Fölötte keskeny híd nyílt a rétre, a végén emelkedő nyolcszázéves templom felé.

A malomárok partján, a vesszőrakás mögött egy göndör hajú férfi vizelt és közben Bernátot nézte. Aztán odament és megállt előtte.

– Maga az? – kérdezte.

– Én – mondta Bernát.

– Mutassa.

– Tessék – mondta Bernát, és odaadta a munkaelosztó levelét.

Benn haton ültek, kosarakat, asztalokat és székeket fontak vesszőből. Kettő kopasz volt, egy szakállas és két nő.

– Tud kosarat fonni? – kérdezte a göndör hajú.

– Nem tudok – mondta Bernát.

– Tud fonni?

– Nem tudok.

– Valami egyebet, mit tud?

– Nem tudok semmit – mondta Bernát. – Nem értek az ilyesmihez.

– Szóval csak úgy idejött.

– Igen.

– Csak úgy idejött, mert itt szeretne dolgozni.

– Igen – mondta Bernát.

A göndör hajú leült és maga mellé húzott egy mózeskosarat.

– Akkor egyelőre nézze – mondta. – Ma úgy sincs főnökünk.

– Jó – mondta Bernát.

Egy darabig nézte, hogy fonják a kosarakat, a mózeskosarakat és a székeket. Megnézte a szakállast, hogy dolgozik, aztán a két nőt. A két nő szürke kezeslábasban dolgozott. Aztán kiment a ház elé, leült a tuskóra és rágyújtott. Kicsivel később kijött a két asszony is, valamivel távolabb leültek a fűbe, és ők is rágyújtottak. Barnák voltak, látszott rajtuk, gyakran cigarettáznak a tavaszi napon. Egyikük felállt és odament Bernáthoz.

– Sittes vagy, öcsi? – kérdezte.

– Nem – mondta Bernát.

– Akkor adj egy tízest.

– Nincs – mondta Bernát.

– Akkor adj egy ötöst.

– Az sincs.

– Hát holnapra hozol nekem egy ötöst?

– Nem hozok – mondta Bernát.

– Ügyes vagy.

Lassú léptekkel odajött a másik is, egészen közel, Bernát mellett állt meg.

– Csinálj már nekem is egy kis helyet azon a csutakon.

Bernát egy kicsit félrehúzódott, hogy a nő is leülhessen.

– Azt mondod, nem vagy sittes?

– Azt.

– És hány éves vagy?

– Huszonnyolc.

– És eddig mit csináltál?

– Semmit – mondta Bernát.

– És most kosarakat akarsz fonni?

– Igen.

Kijött a göndör hajú is, tüzet kért Bernáttól. A göndör hajú is élvezhette a napfényt.

– Itt marad? – kérdezte.

– Itt – mondta Bernát.

– Ma nem jön a főnök. Iszik a fejesekkel. De holnap itt lesz. Nem rossz hely ez. Exportra dolgozunk.

– Jó – mondta Bernát. – Majd holnap.

Mire Bernát elszívott még egy cigarettát, mindenki az udvaron sétált, a két kopasz és a szakállas is. Úgy látszik, vége volt a munkaidőnek.

– Én bemegyek a városba – mondta az egyik kopasz. – Te nem jössz, Guszti?

– Ma nagypéntek van – mondta a szakállas, a Guszti nevű. – Ma nem eszem.

Még csak nagypéntek volt, de máris olyan meleg, mint nyáron. A Guszti nevű neki is vetkőzött, hozott egy vedret és a keskeny medrű malomárok vizéből öntözte magát.

Bernát a tuskón ült és cigarettázott. Odajött hozzá az egyik nő, lábát a tuskó szélére tette.

– Adsz nekem is egyet?

– Tessék – mondta Bernát és adott a nőnek egy cigarettát.

– Nem vagy éhes?

– Nem.

– Ha éhes vagy, szólj Jolinak – mondta a nő. – Jó vagy Jolinál.

– Jó – mondta Bernát. Elszívta cigarettáját, aztán elindult a nagy köteg vessző felé és beleheveredett. Itt sütkérezett délutánig.

– Uram – szólította meg a szakállas –, nincs kedve kocsikázni egyet?

– De van – mondta Bernát.

– Guszti vagyok.

– Bernát – mondta Bernát.

Megkerülték az épületet. Egy halom hulladék mögött, mintha álcázva lett volna, traktor állt. A Joli nevű nő ült rajta.

– Álljunk fel ide hátul – mondta a szakállas. A Joli nevű nő begyújtotta a gépet, és elindultak a réten. Elmentek a virágzó almafáig, megkerülték és visszatértek az épület elé, ott a traktor megállt. A Joli nevű nő helyet cserélt Gusztival, a szakállassal.

– Aztán te következel – mondta a Joli nevű nő Bernátnak.

– Jó – mondta Bernát.

– Te hol dolgoztál eddig? – kérdezte a nő Bernátot.

– Nem dolgoztam – mondta Bernát.

– Nekem öt év gyógyszerészetim van – mondta a Joli nevű nő.

– És két év ideggyógyászatid – mondta a szakállas.

– Be kellett mennem egy kicsit – mondta a nő. – Aztán idejöttem.

– Most pedig maga következik, uram – mondta a szakállas, és átadta a helyét Bernátnak. – Megfigyelte a dolgokat?

– Meg – mondta Bernát, és beült a kormány mögé.

A traktor megugrott, Bernát hamar levette a gázt, és lassan döcögve elmentek az almafáig. Ott megálltak.

– Na, tetszik? Na, milyen volt?

– Jó volt – mondta Bernát.

Mire befejezték, esteledett. A Joli nevű nő és a másik nő felmászott az emeleti bejáratnak támasztott létrán. Később utcai ruhában ereszkedtek vissza. A másik nőnek táska lógott a karján. Megvárta az egyik kopaszt, amíg bezárja a műhelyt, aztán elindultak át a hídon, a nyolcszázéves templom felé, mint valami jegyespár.

Bernát a tuskón ülve cigarettázott, odajött hozzá a göndör hajú. Ő is átöltözött közben, fonott kosarat tartott a kezében.

– Ha éhes, szóljon Jolinak – mondta, s azzal elindult a város felé a réten át.

Később odajött hozzá a szakállas is.

– Jöjjön egy kicsit – mondta.

A szakállas előreindult, fölmászott a létrán. Sötét, keskeny folyosón álltak, jobbra és balra keményfából készült ajtók nyíltak. A szakállas kinyitotta az egyiket. Vesszőből és háncsból font heverők sorakoztak a fal mellett, kettő pedig rendesen meg volt vetve, benne tiszta ágynemű, akárcsak otthon. A két vetett ágy között óvodistáknak készült kicsi asztal, rajta terítő és egy petróleumlámpa.

– Nézze – mondta a szakállas –, minek mindennap kikutyagolni, aztán meg újra visszakutyagolni? Itt aludni is lehet, ha arról van szó.

– Jó – mondta Bernát.

– Magának is kocsi kellene?

– Nem – mondta Bernát. – Nekem egyelőre nem kell kocsi.

– Nem muszáj megmondani. Nekem például kocsi kell. Még egy fél év.

– Jó – mondta Bernát. – Itt maradok.

– Hozza majd ki a holmiját.

– Nincs holmim.

Aztán Bernát visszaereszkedett a létrán, lenn ült a ház előtt a tuskón, és cigarettázott, amíg teljesen besötétedett.

– Nem félsz, hogy leesem? – kérdezte a Joli neve nő a létráról, kezében egy veder vízzel.

– Nem – mondta Bernát.

– De ha leesnék, kifognál, ugye?

– Lehet – mondta Bernát.

A szakállas kitette az ablakba a petróleumlámpát.

– Nem jön fel, uram? – kiabálta.

– Fölmehetek – mondta Bernát.

Bernát benyitott a kamrába, amit raktárnak és hálószobának használtak. A szakállas már ágyban volt. Odamutatott egy harmadik ágyra, amit közben friss ágyneművel megvetett neki.

– Ha egyedül szeretne lenni, átviheti az egészet egy másik kamrába, a kosarakhoz vagy a gyerekkocsikhoz, ahova akarja.

– Jó – mondta Bernát, leült az ágya szélére és vetkőzni kezdett.

A szakállas fölcsavarta a lángot.

– Szóval nem sittes, azt mondja.

– Nem – mondta Bernát.

– De nem haragszik, ha az ember megkérdi, ugye?

– Nem – mondta Bernát.

– Akar olvasni valamit?

– Nem nagyon.

A szakállas olvasott, Bernát pedig a kormos, lepattogzott mennyezetet bámulta, amíg meg nem kopogtatták az ajtót.

– Nem jössz ki egy kicsit?

Bernát a szakállasra nézett.

– Menjen nyugodtan – mondta a szakállas. – Menjen, ha hívják.

Bernát magára húzta a nadrágját, kilépett a sötét folyosóra. A végben szürkéllett a bejáratnak hagyott csupasz nyílás.

– Nem jössz oda be egy kicsit beszélgetni?

– Hova? – kérdezte Bernát.

A Joli nevű nő karonfogta, és eltámolyogtak egy másik ajtóig.

– Azt hiszem, most nem megyek be – mondta Bernát.

– Van valahol valami nőd?

– Nincs nőm – mondta Bernát.

A Joli nevű nő úgy simult Bernáthoz, mintha hosszú idő után találkoztak volna.

– Na ugye, hogy akarsz, na látod, hogy be akarsz jönni.

– Nem – mondta Bernát kicsit rekedten. – Most nem akarok.

– De később, ugye, akarni fogsz? Ugye, később majd magadtól bejössz?

– Jó – mondta Bernát. – Lehet. Lehet, később majd magamtól bemegyek.

– De nem lépsz meg, mint valami kis teológus.

– Nem, nem lépek meg. Azt hiszem, bemegyek. De most egy kicsit visszatérek. Épp csak egy kicsit.

Bernát visszabotorkált a kamrájába. A szakállas közben már elfújta a lámpát. Megtalálta az egyik üres ágyat, és ruhástól ráheveredett. Egyenletesen szuszogtak, mint akik alusznak, s már majdnem el is aludtak, amikor a szakállas megszólalt:

– Mondja, s ha mégis sittes volna, megmondaná?

– Nem tudom – mondta Bernát. – Ez nehéz kérdés.