Éjszaka a Tarnicán

A nap már lement, amikor a két embert megpillantottam, ahogy különböző irányból közeledtek a Tarnicának nevezett hegynyereg felé. Bizonyára itt akarták tölteni az éjszakát.

Egy északkeletről délnyugatnak vonuló, néhol csipkézett, néhol lomha hegygerinc bemélyülése volt a Tarnica. Nyári szombatokon málhákat s csebreket cipelő lovakat lehetett errefelé látni, a két medence között ez a régóta használt ösvény volt a legrövidebb út. Most ősz volt, hetek is elteltek, míg valaki errefelé vetődött.

Az egyik ember az északkeleti, a másik a délnyugati gerinc felől közeledett. Mellig érő mohos kövek és fűcsomók között botorkáltak a nyereg felé, melynek közepe táján kicsi havasi tó vize bodrozott. Errefelé majdnem minden csúcs alatt van egy ilyen kicsi tó. Hosszúkás volt, s alig szélesebb, mint egy közepes városi utca. Vize a késő tavasszal lezúduló hó leve volt, ami a sziklán megkapaszkodó kevés földben sekély medret oldott magának.

A két magányosan közeledő ember már rég észrevehette egymást, egyre gyakrabban néztek a szemközti oldalra, olykor gyorsítottak vagy lassítottak. A sziklák közé mosott árkok peremére vagy fűcsomókra támaszkodva lendültek egyre mélyebbre a Tarnica felé. Arcuk ebből a távolságból a nagy hegyekhez szokott tekintet számára alig volt kivehető, ruházatuk is alig ütközött ki a terep egyre tompuló színeiből.

Most már közel jártak a tóhoz. Körös-körül egy régi, elhagyott drótkötélpálya maradványai látszottak. Valamikor ez szállította a déli oldalon kibányászott ércet az északi medencében lévő vasútállomásra, ahol töltőkéményekből egyenesen a vagonokba hullott a pirit. A tó hegyesebbik végében ledőlve vastag, korhadozó oszlopok, szerte a zsombékos, kövér fűben rozsdás vasak, csavarok és anyák, görbére merevedett acélhuzalok hevertek. Másik végétől vagy huszonöt lépésnyire, épp az alatt a hely alatt, ahol én pihentem, az északi meredek partján megkapaszkodva, félig kőből, félig fából épített omladozó bódé állott. Valami őrszoba lehetett, vagy kisebb karbantartó műhely, egykor bizonyára szerszámokkal, polcokkal és egy fekvőhellyel. Megmaradt belőle a derékig érő, színesebb kövekből rakott talapzat, egy darab fal, amire a fölébe húzott faszerkezet nehezebben elmozdítható része roskadt. Gerendáin hézagosan és szelesen zsindelylapok kopogtak. Ajtaja kicsapva, rég nem lehetett már becsukni, csak a katlanból feltörő szélrohamokban reccsent, nyikorgott néha. Párszor éjszakáztam már itt, de ma már jó messziről láttam, hogy nem lehet. Lovak lakhattak benne nemrég, tele volt vastagon ganéval.

Keskeny csíkon, a csillék egykori útvonala alatt még mindig nem termett meg a havasi gyom. Kiömlött érctől volt rozsdás a föld, s még távolabb is a fűben, apró őszi virágok között, jókora piritrögök hevertek.

Ez volt a Tarnica, amely most az alkonyat fényében, körülötte a zöldes és vöröses sziklákkal, a kis tóval, az ormótlan, rozsdás vasdarabokkal s ezzel az ittmaradt bódéval régi nyelvkönyvek színes képeire emlékeztetett. A régi nyelvkönyvek idején csikoroghattak itt utoljára a csillék, s a bányákban, ahonnan az ércet hozták, még vak lovak baktattak a görbe sínek között. A régi nyelvkönyvek színes képein voltak ilyen színűek a sziklák, ilyen színű az alkonyat. Hosszú ruhás hölgyek és keménykalapos urak társalognak egymással kimérten: miszter és miszisz X, miszter és miszisz Y. Odébb kifogott, szépen rajzolt lovak legelik a havasi füvet, s valahol a kép sarkában, nehogy valakihez is hozzáérhessen, egy ipar szolgálatába szegődött szurtos parasztember kézi meghajtású gépen dolgozik, az alacsony sorú ember riadt tekintetével. A társaság estére visszatér ódon falai és komor bútorai közé. Ennyiben volt regényes ez a hely, az elköltözött iparral s az ötven év óta ittfelejtett anyacsavarokkal. Egyébként sötétedett, hűvös volt, s a szél elől két szikla között készítettem magamnak fekhelyet.

Vártam, mi lesz, ha meglátják, hogy a bódé tele van ganéval. Most már a kis lapályon jártak, csak a tó tükre választotta el őket egymástól. Nem integettek, nem kurjantottak, mint az emberek, amikor a hegyekben találkoznak. Úgy látszott, nem nagyon örülnek egymásnak.

Egyikük kőre ereszkedett, a másik fél vállával egy élén álló, tortaszeletszerű sziklának támaszkodva állt. Most már alaposabban szemügyre vehették egymást. Az, amelyik a délnyugati gerinc felől érkezett s a kőre ült, világos hajú volt, vattakabátot és gumicsizmát viselt. A másik bakancsot, baszk sapkát és bőrzekét. Arcukból csak a mély árnyékba vonult szemek sötétlettek, kissé késő volt már az ismerkedésre.

Kibontottam egy darab plédet, kiterítettem s arra könyököltem vissza. Gondoltam, amíg besötétedik, nézem őket. Ki kellett valahogy húznom ezt az éjszakát. A bőrzekés fél vállával most is a sziklalapnak támaszkodott, a másik pedig vele szemben kavicsokat hajigált a vízbe.

Végre a vattakabátos felállt, áttekintett a másikra, aztán lassan elindult a part mentén, mire a bőrzekés alakja is elvált a sziklalaptól, talán túlságosan is sietősen. A vattakabátos erre nyugodtan megfordult, visszaült a kőre, övéből kicsi baltát vett elő és maga mellé tette a fűbe. A bőrzekés is visszasétált, s miközben a másikat figyelte, fél kézzel a kőlap mögött kotorászott. Kiemelt egy öklömnyi valamit, bizonyára egy követ, s kitette, maga elé a párkányra. A vattakabátos tovább hajigálta a kavicsokat a vízbe, a bőrzekés pedig egyre több követ tett ki maga mellé. Nyugodtan, megfontoltan dolgoztak.

Füleltem, hátha beszélgetni kezdenek. De csak a kavicsok csobbanása hallatszott, majdnem szabályos időközökben, s alakjuk lassan belemerült a leereszkedő sötétségbe.

Nagy későre valamelyikük köhintett, lehet, a vattakabátos, mert közben a kavicsok csobbanása is kimaradt. Ám a következő pillanatban két egymást követő nehéz puffanás hallatszott, majd löcsbölés, amikor széles talpakkal sekély vízben taposnak. Aztán újabb csattanások, aztán rövid ideig csend.

Félnek egymástól, gondoltam, félnek, mert rájuk sötétedett, mielőtt egymás arcába nézhettek volna. Ebbe nem lehet beleszólni. Pedig lehet, megölik egymást.

Koromsötét volt a Tarnicán. Az X és Y házaspár szépen rajzolt lovai békésen legeltek, de jött a kocsis, aki mindig tudja, mi a dolga, és behajtotta őket a bódéba. A kis szurtos ördög tovább tekerte a gépét, miszter X és miszisz Y elnéző mosolya alatt. Van valami ebben a mosolyban, mert nem azt mosolyogják, amit néznek. Miszter X-nek hazafelé menet a kocsiban el fog tévedni a keze, miközben átvillan agyán egy szégyenteljes emlék egykori nevelőnőjével. Íme, mit forgat a fejében miszter X és mégis belekerült a gyermekeknek írott nyelvkönyvbe. Mert miszter X-nek hazafelé menet el fog tévedni a keze, ha egy csepp esze van. Elvárják tőle. Miszter Y, ezért talán egy kicsit ön is hibás. Nos, ma hol estebédelünk? Ma hol alszunk? Dinner – estebéd. Bed – ágy. Miszter X – X úr. Miszisz Y – X úr újdonsült kedvese.

Kövek csobbantak, süvítettek, olykor valami fémesen csengett, vártam, mikor fog egyikük fölkiáltani, amikor fültövébe kapja az anyacsavart. De csak lábuk dobogása hallatszott, amint vaktában elrohannak egymás mellett.

A francba veletek, gondoltam vagy ötvenszer, közben vacogtam a hidegtől. Aludni én sem tudtam.

Hajnal felé aztán ők is abbahagyták. Már az oldalban jártak, amikor megpillantottam őket. A bőrzekés, most a délnyugati gerincen kapaszkodott, a vattakabátos az északkeletin. Úgy tűnt, rendesen folytatják útjukat, ahogy eltervezték. A vattakabátos hirtelen megállt, lepillantott a tó felé, aztán megfordult és lefelé indult. Időnként átpillantott a szemközti oldalra, ahol a bőrzekés várta, mi történik. Semmi különös nem történt, a vattakabátos végigsietett a tó partján, átkerült a túlsó oldalra, ahol az este tanyázott, a kő mellől elvette a baltáját és övébe erősítette. A bőrzekés harminc, negyven méternyire fölötte, egy kiálló sziklapárkányon mozdulatlanul figyelte, hogy kezd újra kapaszkodni. Kicsit mintha húzta volna a bal lábát. Megúszta térdlövéssel. Amikor aztán újra egyenlő magasságba kerültek, a bőrzekés is továbbindult.

Jó magasan jártak, amikor a vattakabátos újra megállt, és integetni kezdett a másik felé. Akkor már én is lenn álltam a bódé előtt, ahonnan mind a kettőt láthattam. A bőrzekés komiszabb volt, tudta, hogy neki integetnek, de nyugodtan kapaszkodott tovább.

Később, amikor a vattakabátos újra megpihent, kivárta, amíg a másik is megáll, és újra integetett neki. A bőrzekés egy kövön állt mozdulatlanul. „Neveletlen tahó vagy”, mondtam neki elég halkan, innen a Tarnicáról.

Mire a tetőre értek, egészen kivilágosodott. Délkeletnek sárgás, északnyugatnak szürkéslila volt az ég. A vattakabátos magasra emelte a kezét s jobbra-balra lengette. Ekkor a bőrzekés is megállt, s lassan a magasba emelte a kezét. A vattakabátos most már két kézzel integetett, majd szájához emelte tenyerét és kiáltott valamit. Elég hosszú volt, amit mondott, de nem lehetett érteni. Mintha kérdezett volna valamit. Bizonyára azt, hogy hogy hívják. A bőrzekés sem érthette, leeresztett kezekkel figyelte s leste a szavakat, amiket a sziklafalak egymásnak dobálva kevertek a katlanban. Elnyújtott kiáltással válaszolt. A vattakabátos elismételte, amit az elébb kiáltott, de a mélyből csakannyi érkezett vissza, hogy: á-é-i-o-u.

Csak azt kérdezhette, hogy hívják. Megtudhatta, hogy frissen szerzett barátját is valahogy Áéiounak hívják. A fő, hogy kibékültek. Én is elkiáltottam magam, kíváncsi voltam a hangomra egy ilyen átdidergett, álmatlan éjszaka után. De csak úgy néztek rám, mint valami madárra. Aztán abbahagyták a kiáltozást és integetést, továbbindultak a gerincen. Biztos fontos dolguk volt, menniük kellett.

Leültem a bódé mellé, reszkettem a fáradtságtál. Mi lehet a többiekkel? Y asszony hogyan töltötte éjszakáját? Y úr, nem gondolja, ez egy kicsit az ön hibája is? Hát sajnos. A következő lecke: The Farm-Yard. A baromfiudvar. Miszter X és Miszter Y nejeik társaságában megtekintik a baromfiudvart. Egyikük sem a régi már, de még mindig igazi angol urak. Megveszik a baromfiudvart és kezet fognak a baromfiakkal. The baromfiudvar. The tyúk, the pulyka, the ló.

Amikor a nap besütött a nyeregbe, fölébredtem. Derült, fagyos reggel volt, mint októberben ezekben a hegyekben, csak a tó vize maradt még mindig zavaros.