A gázgyár

Kezdtünk kiérni a faluból. Ez már az utolsó utca volt, amely, miközben fölvette az emelkedő hajlatát, beleveszett a rozsdás abroncsokkal, tépett gumival lepett, kiégett rétbe. Elöl haladt az asszony, mögötte én a fiúval.

A fiút a peronon ismertem meg, miután mögöttünk kigördült a félig üres vonat, amivel érkeztünk. Magas, keskeny fiú volt, blúzban és rövidnadrágban, kezében táskával utazott. Ő is valami szállást keresett.

Akkor jött ez az asszony hogy tudna valami nekünk valót. A fiú igazított valamit a táskán s megszólalt belőle a zene. Azt mondta, ha már csomagról van szó, neki a magnó bőven elég. És elindultunk.

A falu hosszú és tikkadt volt. Lakosai egyik részéből átköltözhettek a másikba, mert az elhagyott otthonok maradványai poros kerítések mögött kilométereken át omladoztak.

Az asszonnyal a maga idején minden megeshetett, ami asszonyt érhet, bár külseje erre már nem emlékeztetett. Talán negyven, talán hetvenéves lehetett, korát találgatni illett, mint a kövületekét. Szusszanásnyira megállt, s mosolyában némi biztatással mutatott előre. Az emelkedő tetején, a gyom között ösvényekre szakadozó utca végét jelezve, keresztben állt a fehérre meszelt ház, mögötte már csak az ég.

Az esős időszakban itt a lefolyó csapadék sárga falú árkokat mosott a homokos földbe, a szikkadt mélyedésekben szürke tojáshéj között kórószár rezgett.

Útközben nem beszélgettünk, s most hirtelen egyszerre pillantottuk meg a tengert. Kelet felé, az alkonyodó, szürkére borult ég alatt fehéresen csillogott.

A kerítést csak dísznek szánhatták, esetleg maradványa volt jobban megszerkesztett ősének. A ház sarkából kiindulva, két méter után derékszögben megtört, léceivel lazán elnyúlt egy csenevész oszlopig, jelezve, mennyi rétet kíván a házhoz csatolni. Kapura nem volt szükség.

Az asszony kinyitotta a nagy, lakatra zárt ajtót, mögötte félrehúzott egy vékony, virágos függönyt s beszívhattuk a szoba szagát. Ez a szoba volt a ház, berendezése: kis családi ágy, láda és fogas.

„A tenger”, mondta az asszony és kimutatott a kis ablakon kelet felé. Majd ránk nézett és nyugat felé mutatott: „A gázgyár.”

Néztem arrafelé, amerre a tengert mutatta, kifelé a kicsi ablakon.

„Nem látom.”

A fiú is kinézett.

„Nem látszik”, mondta.

„Ó, de igen”, mondta az asszony, „ott van”. Aztán hirtelen elszomorodott és megrázta a fejét: „Tényleg. Most nem látszik. Délután néha nem látszik.”

„Forog a föld”, mondta a fiú.

„Hát nem baj ”, mondtam.

A fiú szorosan karon fogott, mintha barátok lennénk, sietve kiléptünk a ház elé. Előremutatott nyugatnak, az elhagyott házsorok mögött húzódó végtelen kopár földekre.

„A gázgyár”, mondta.

Rendben van, gondoltam, és kimondtam én is:

„A gázgyár.”

Néztem a távolba vesző kopár földeket. Az asszony is láthatta, hogy nézzük a gázgyárat.

„Nekem ez a hely tökéletesen megfelel”, mondta a fiú.

Nekiláttunk és kicsomagoltunk. Én a fogasra akasztottam egy inget, egy törülközőt és a köpenyemet. A fiú blúza zsebéből fogkrémet és fogkefét tett ki a ládára. Az ágyra tette a magnót és bekapcsolta. Az asszony a nyitott kis ablakon nézett be a szobába:

„Bemondja, milyen idő van?”

„Ritkán”, mondta a fiú.

„Melyik oldalon szeretne aludni?” kérdeztem.

„A láda felőli oldalon.”

Kiálltam a bejárat elé, arrafelé néztem, amerre az asszony a gázgyárat tudta. Utánam jött a fiú is. Az asszony félig felénk fordulva állt a ház sarkánál. Nem szóltunk jó darabig, mintha vártuk volna, hogy történjék valami. De csak egy közönséges nyári alkonyat volt. Csak a magnó szólt tovább a családi ágyon.

„Ez, ami most forog”, mondta a fiú, „ez a Sárga tengeralattjáró.” Amikor lejárt, még hozzátette: „Nem őrületes?”

„Dehogynem”, mondtam, „egészen az.”

Oda, ahova a darab kerítés napközben kevés árnyékot vet, valaki nyolc tő petúniát ültetett. Ha eszembe jutottak, mindig szerettem a petúniákat, de ezek kicsik és porosak voltak. Nagyjából ennyi volt tehát: a fehérre meszelt falak, a lapos tetőről a kátránypapír, a fél kerítés és a petúniák.

A házat a talaj púpszerű kinövései kerítették, mintha rég elindultak volna a rétekről, hogy lassan lopakodva bekússzanak a padló alá. A ház keleti oldalát, ahova nem nyílt ablak, még nem ismertük.

„Egy tyúkketrec”, mondta a fiú.

A tyúkketrec sarkából kifordult ajtajával lakói menekülésére emlékeztetett. Tetején kiterítve pecsétes kék pléd, színehagyott párna, üldögélésre.

„Mondom, nekem ez a hely tökéletesen megfelel”, mondta a fiú.

Esteledett, kimentünk a közeli tetőre, hogy lássuk a tengert. A part a magasan fekvő rétből meredeken szakadt alá, a hullámok mélyen vágtak a homokos, árkos oldalba. Odalenn már félig este volt.

Jobbra, negyven méternyire, beomlott fekete betonépítmény emelkedett, egy kis parti üteg. Kémlelőtornya megdőlve lógott a jobbára csupaszon maradt vasszerkezeten, egyetlen lövést kaphatott. Jól látszott még a keskeny, hosszú lövés, ami mögött zsámolyon forgatták körbe az ágyúcsövet, fönn a hadnagy a messzeséget fürkészte, amíg aztán ugyanabból a messzeségből pontosan bemérték őket.

„Itt fogom bömböltetni a magnómat”, mondta a fiú.

„Egyszer szeretném én is meghallgatni a híreket”, mondta az asszony, amint visszatértünk.

„Ma nem lehet. Ma szerda van”, mondta a fiú.

„Persze. Akkor holnap.”

„Nem tudom”, mondta a fiú, aztán felém fordult: „Hogy lehetek ilyen hülye.” Odament az asszonyhoz, egészen a füléhez hajolt: „Ez nem mond híreket. Soha.”

Kicsit ideges lettem, elkezdtem kacagni. Az asszony is kacagott. A fiú erre kikapcsolta a magnót és megragadta fogantyújánál fogva.

„A magam részéről máris kiültem.”

„Helyes”, mondtam.

Megindult a szél, olykor végigsepert a tetőn, zörgött a kátránypapíron, s foszlányokat hozott a Sárga tengeralattjáróból. Ha néha szünetelt, kicsit meglibbent a poros petúniák illata.

„Elvitte?”

„El”, bólintottam.

„Haragszik?”

„Nem, csak viccel. Viccelődős fiú.”

„És ma nem mondott semmit?”

„Holnap esni fog.”

„Biztos?”

„Sajnos, igen.”

Az asszony úgy lépkedett, alig lehetett hallani. Néha eltűnt a ház mögött, aztán máris a rét felől közeledett. Petróleumlámpával állt megint előttem.

„A testvérét hogy hívják?”, kérdezte.

„A testvéremet? Tódornak”, mondtam.

„Szép név.”

Beesteledett. Elindultam a réten, hátha találok valami tűzrevalót. Gondoltam, majd a tetőről világítunk a hajóknak. A hulladékhoz, ami néha lábamhoz ért, nem nyúltam. A végén eszembe jutott a tyúkketrec ajtaja s visszakerültem a ház mögé. Arcomhoz majdnem hozzáért a kék pecsétes pléd széle. Fölnéztem:

„Kellene nekem ez a dolog, ez a rossz ajtó.”

„És visszahozza?”

„Soha nem hozom vissza.”

„Kár.”

Kezemben a tyúkketrec ajtajával igyekeztem a réten át a tető felé. A távolság talán harminc, talán ötven méter lehetett, éreztem, amíg itt leszek, minden mélyedését kiismerem. Fölszedtem pár keményre száradt papírlemezt és szárazabb fűszálakat tűzgyújtónak.

„Helló”, kiáltottam a fiúnak.

„Mi újság?” kérdezte.

„Semmi.” Magam elé dobtam a ketrecajtót, a lemezt. A fűszálakat nyomban elkapta a szél. Északon már kigyúltak a nyaralóhely fényei.

„Helló”, kiáltottam.

„Van valami újság?”

„Kérdezték, hogy hívják magát. Azt mondtam, Tódornak.”

„Rendben van.”

A magnó erősödő hangjából tudtam, közeledik.

„Azt hitték, a testvérem. Mégis, hogy hívják?”

„Csak Tódornak”, mondta a fiú.

„Jó, jó”.

„Most már kész. Most már Tódornak hívnak.”

„Hát tényleg, most már nincs mit tenni.”

A fiú is odaért, a magnót maga elé tette a fűbe.

„Elgondolkoztam ezen az ütegen”, mondta.

„És?”

„Hogy csak úgy egyszerűen belőtték”.

„Be volt az, kérem, pontosan mérve”, mondtam, mint valami mesterember.

Tódor hirtelen a hasához kapott, összecsuklott, aztán lassan, merev tekintettel nézett fel rám:

„Így csinált az üteg. Amikor bevette.”

„Aha. Hát világos.”

„Én most kihúzok itt egypár hetet”, mondta Tódor.

„Nagyon jól teszi. El lehet itt tölteni az időt.” A tyúkketrec ajtajára mutattam. „Hoztam ezeket a dolgokat, gondoltam, alájuk gyújtunk és világítunk a hajóknak.”

„És a hős ütegnek”, mondta Tódor.

„De az ünnepség, azt hiszem, mégis elmarad. Szél van.”

Tódor kikapcsolta a magnót, s jó ideig ültünk itt a tetőn a sötétben. Végignéztük, amint a szürkébe vonult ház falán föltűnik egy nagy termetű alak árnyéka, amelyhez egy kisebb termetű alak árnyéka csatlakozik, rövid imbolygás után elszakadnak az egyetlen világosabb felülettől és belemerülnek a rét konok sötétségébe. Itt-ott megcsörrent az üvegtörmelék, kavics, konzervesdoboz koppant, s közel hozzánk egészen lassan sétáló léptek ütemére ellengett egy nagyon mély hang és egy másik hang, amit már ismerni véltünk, és beleoldódtak a kiégett rét halmai közé.

„Na, most nézzük a tengert”, mondta Tódor, „hisz ez nem mindennapi dolog volt.”

„Legyünk úriemberek”, mondtam én is.

A tengervíz sós szaga minden hullámveréssel feltört a meredek part mentén. Északon, messze az üdülőváros, délen a felhőkön világítótorony fénye villózott.

„Egy hajó”, mondtam később.

„Most pedig forduljunk meg”, mondta a fiú. „Lát valamit?”

„Nem látok semmit.”

„Azért csak nézzünk. Ott van a gázgyár.”

„Vagy ott lesz.”

„Ott van az.”

Bámultunk sokáig a sötétségbe, a gázgyár felé. Ott lehetett valahol, de nem látszott. Nem látszott semmi.