Autóstop

A nagy, utánfutós teherautó az E 15-ös országúton robogva a város felé közeledett, amikor egy szelídebb kanyarban a fényszóró sugárkévéje egy világos selyemruhán csillanva megütközött. A nő roggyant térdekkel, bizonytalanul állt az útsávon, mintha csak egész testével akart volna integetni.

A sofőr hirtelen benyomta a féket és a kocsi megállt. A nő, mintha ingoványon járna, imbolyogva közeledett, ruhája ragyogott a lámpák fényében.

– Eredj, nézd meg – mondta a sofőr a másodsofőrnek.

– Piás lesz – mondta a másodsofőr és leugrott az úttestre.

A nő a motorház előtt állt. A fénysugár a derekára esett, ahol a széles csíkban hiányzó virágos minta helyett fehér alsónemű világított. Az első sofőr is leugrott. Mindketten a nő alsóneművel takart derekát nézték. Aztán lassan rátértek a lábára. A nő jobb lábán nem volt cipő.

– Van valami szőr? – kérdezte az első sofőr megértően, és még mindig a mezítelen lábat nézte.

A nő hallgatott. Alakja mögött a sötétből útszélre húzott túrakocsi csillogott.

– Menjünk csak oda – mondta az első sofőr. – Keressük csak meg azt a cipőt.

A nő a fejéhez nyúlt, megfordult és a sötétből fénylő kocsi felé indult. A sofőr visszatért a kabinhoz és benyúlt a lámpa után.

– Kihozták, leitatták és itthagyták – mondta a másodsofőr.

– Vegyél te is a kezedbe valamit és gyere – mondta az első sofőr.

A föltépett ruha alatt szédelgő lábakat nézték, amíg a sugárkéve pereméig nem érkeztek. A nő behajolt a kicsapott ajtón, s mire a két sofőr odaérkezett, az ülések között mozdulatlanul és hangtalanul olvadt a sötétségbe. Az első sofőr benyúlt a kocsiba és megkereste a villanykapcsolót.

A nő úgy feküdt ott, karjával a két ülésnek feszülve, mintha szántana. És ezenfelül mintha nem lett volna haja. A kocsi gyér világításában látszott: ahova a fény esik, ott a nőnek nincs haja.

– Én még nem láttam ilyet – mondta a másodsofőr.

– Na – mondta az első sofőr. – Gyere, fogjuk csak meg.

Ezzel szelíden a nő hasa alá nyúlt és kiemelte. A másik sofőr két karjánál fogva támogatta.

– Rózsi – mondta –, szedd össze magad.

– Rózsi – mondta az első sofőr is –, szedje össze magát.

De látszott, a nő nem bírja magát összeszedni.

– Te miért magázod? – kérdezte suttogva a másodsofőr.

– Mert nem ismerem – válaszolta suttogva az első sofőr, majd körülnézett. – Látsz valami érdekeset? Látsz valahol egy cipőt?

– Nem látok semmit. Egy lestrapált negyvennyolcas Ford. Foltos bársonyülésekkel.

– Akkor gyere.

Lekapcsolták a villanyt, kezükből ülést fontak, ráültették a nőt és elvitték az utánfutós kocsi kabinjáig. Itt a nő felnyitotta a szemét. De csak egy pillanatra.

– Be tetszik tudni szállni?

A nő mereven megemelte jobb lábát, azt, amelyiken nem volt cipő s így könnyebbnek tetszett, de nem érte el vele a lépcsőt.

– Értem – mondta a másodsofőr.

Az ilyen utánfutós teherautók kabinjában rendszerint két sor ülés van, öttagú személyzet is utazhat. A nőt beemelték a hátsó ülésekre, lefektették, aztán maguk is beszálltak.

– Nézz ki jobbra – mondta az első sofőr, amint begyújtotta a motort. – Nézd meg, hányas kőnél álltunk.

– A hatosnál, a hatszázasnál – közölte a másodsofőr mindjárt, ahogy elindultak.

– Neked ez eszedbe se jutott volna.

– Ki gondolta, hogy még vissza akarsz ide jönni?

– Elég fáradt vagy – mondta az első sofőr. Aztán rákapcsolt és lehúzta az ablakot, hogy cserélődjék a levegő. Meleg nyári este volt, előttük a dombok közt megrekedt párásságon már világított a város.

– Tizennyolc – közölte megint a másodsofőr. – Szóval a tizennyolc plusz hatos kilométerkőnél. Ezt megspórolhattuk volna. Piás nőt életemben nem vettem fel. Nem egyébért, de kiszámíthatatlanok.

Az első sofőr lassított.

– Ez neked piás?

Hátranéztek. A szembejövő kocsik beszüremlő fényben a nő feje, ahol nem volt véres, úgy világított, mint régi képeken elesett török gyalogosoké.

– Elég rossz bőrben van – jegyezte meg a másodsofőr. – Nem mondhatnám, hogy valami kóser ügy.

– Próbálj beszélgetni vele – mondta az első sofőr.

A másodsofőr félretolta az üléseket elválasztó üvegablakot.

– Jobban tetszik érezni magát?

– Már nem tegezed? – kérdezte az első sofőr.

– Én a lányokkal, ha lehet, egyből összetegeződöm. Egészen másképp mennek a dolgok. De ezt mégis jobb magázni. – Aztán újra hátrafordult: – Rózsi hazamegy, lefekszik és kialussza magát. Ezzel be van fejezve.

– Mi lenne befejezve? – kérdezte az első sofőr és társára nézett, aki fejét a tolóablak nyitásánál tartotta.

– Rózsi megvarrja majd a ruháját, vagy éppenséggel tiszta új ruhát vesz magának – mondta a másodsofőr a nő felé. – Új ruhát és új cipőt vesz magára és kivonul az aszfaltra. Vége a családi botrányoknak. Rózsi mindenből újat kap.

– Új copfakat – mondta az első sofőr. – Arra gondoltál?

A másodsofőr visszatolta az ablakot.

– A végén még meggyűlik vele a bajunk. Szerinted ez valami direkt kegyetlenkedés volt, vagy csak épp így sikerült, aztán a többiek sietve leléceltek.

– Valami spontán kombináció.

– Azt hogy érted?

– Találd ki.

– Meglátod, még meggyűlik vele a bajunk. Én azt hittem, tizenegyre már le is heveredünk valahol.

Közben kocsiraj közeledett a város felől. Véget ért az utolsó mozielőadás.

– Tizenegy elmúlt.

– Meg kellene tudni, hogy hívják és hol lakik.

– Rózsika, hol lakik? Tetszik még fájni valahol?

A hátsó ülések felől semmi hang nem érkezett.

Már elhagyták a város nevét jelző táblát és a kivilágított utcasoron robogtak befelé.

– Most már hagyj békét neki – mondta az első sofőr. – Most már úgyis bent vagyunk.

– Úgy mondod, mintha jól elbeszélgettünk volna.

– Nem élvezted?

– Szolgáltál te valaha mentőkocsin?

– Hát te?

Valamivel a város központja előtt a kocsi betért balra egy keskeny utcába és egy magas, vaskapus épület előtt állt meg. Az első sofőr kiszállt és eltűnt a kapu mögött. Pár perc múlva két egyenruhás férfival tért vissza.

– Miféle kocsi ez? – kérdezte az egyik még a lépcsőről.

– Hússzállító, utánfutóval.

– Irány?

– A vágóhíd.

Amikor odaértek, a másodsofőr is kiszállt.

– Úgy háromnegyed tizenegy lehetett – kezdte. – Negyvennyolcas Ford, foltos bársonyülésékkel. A tizennyolc plusz hatos kilométerkőnél. Esküszöm, ilyet még nem láttam, pedig…

Az első sofőr jobban megnyitotta a kabinajtót, hogy a két egyenruhás beláthasson.

Egyikük megfogta a nő lecsüngő kezét.

– Ugye, nem sietnek? – szólalt meg kis idő után.

– Hát én azt hiszem, te is el tudod mondani, nem? – szólt a másodsofőr az első sofőrhöz. – Vagy a Rózsi.

– Ki az a Rózsi? – kérdezte az egyenruhás.

– Én csak úgy mondom nekik, hogy Rózsi. Akit nem ismerek, az nekem Rózsi.

– Aha.

A másik egyenruhás a másodsofőr felé fordult.

– Nem fogja elmondani. Rózsi nem fog elmondani semmit. – Odamutatott a lecsüngő karra. – Érintsék csak meg egy kicsit.

Álltak némán és nézték a nőt, akin az utcai lámpa és a kabin fényében látszott, hogy többet soha nem fog elmondani semmit.

– Vissza kell majd térnünk oda együtt – mondta végül az egyik egyenruhás. – De még várunk egy keveset.

Fél tizenkettő felé járt. Meleg nyári este, jó lett volna lefekvés előtt még sörözni egyet.

– Mondtam neked, hogy meggyűlik vele a bajunk – mondta a másodsofőr. – Előre éreztem.

– Ne buzeráld most az agyamat – mondta az első sofőr.

– Mégis, azt hiszem, hullaszállításra azért csak nem vagyunk berendezkedve.

– Nem. Hát persze.

– Nincs benned valami sok előrelátás. Látszott rajta, csak bepiszkítja nekünk az üléseket.

– Na és?

– És be is piszkította. Te ha ezt sejted, fölveszed egyáltalán? Mi?

– Nem tudom – mondta az első sofőr. – Nem tudom, mit csinálok, ha mást sejtek, mint amit sejtek.