Wolf

A hosszú, szabálytalan alakú zongoralerakat homályában egy este megjelent egy férfi, rúdra erősített hálót tartott a kezében, egy zongorának támasztotta, aztán bemutatkozott Bordának, a raktárnoknak.

„Wolf”, mondta, és közben ülőhely után nézett. Szőke volt, kutyásan megnyúlt a feje, barna kezeslábast viselt. Olyan volt, mint mondjuk egy szőke farkaskutya.

„Hogyhogy Wolf?” kérdezte Borda, mire Wolf megmagyarázta:

„Wolfnak hívnak.”

A lerakat kínosan berendezett sarkában álltak, a tetővilágítás poros ablakai alatt, szegényes bútorok, ponyvák és huzatok között. A poros tetőablakokon most ennek a szokatlan berendezésnek a képe látszott, künn sötétedett, benn égett a villany. Borda egy kicsi vaskályha lapján kenyérszeleteket pirított.

„Zongora érdekli Wolf urat?” kérdezte.

„Nem zongora”, mondta Wolf, leült egy kerek zongoraszékre és forogni kezdett rajta, úgy nézdelődött.

„Akkor valami más az ok”, mondta Borda, és a helyenként rojtossá szakadozott, szutykos hálót nézte, amit Wolf magával hozott. Úgy nézte, mint akinek hirtelen nem jut eszébe, hol látott ilyet. „Van egy kész teám”, mondta, „a Matókot vártam, azt hittem, a Matók érkezik.”

„Valami nőszemély?”

„Egy hangoló, egy zongorista”, mondta Borda. „Egy snapszot tölthetek?”

„Egy snapszot igen”, mondta Wolf.

Borda kitöltötte az italt és állva maradt. Wolf megfordult a széken, megemelte a poharat és kiitta. „Bejött ide egy kutya”, mondta.

„Miféle kutya?”

„Egy kutya.”

„Szóval Wolf úr a kutyáját keresi.”

„Nem az én kutyám”, mondta Wolf.

Borda megkerülte az asztalt és újabb kenyérszeleteket helyezett a kályha lapjára. Wolf kezeslábasa zsebéből elsárgult, töredezett szélű fényképet vett elő és Borda felé nyújtotta:

„Ismeri?”

„Egy kutya. Egy kiskutya”, mosolyodott el Borda, „épp a lerakat ajtajában.”

„Hol van?” kérdezte Wolf.

„Ó, igen rég nem láttam én már kutyát. Talán esztendők óta.”

„Úgy huszonkilencben, mi?”

„Vagy talán még huszonnyolcban.”

„Huszonnyolc meg öt az harminchárom.”

„Hát úgy öt éve.”

„Én körülnézek”, mondta Wolf, lehajolt és eltűnt a terem homályában. Borda kis lábost vett le a kályháról, leült az asztal mellé, kanalazni kezdett és pirítóst rágott.

„Mit eszik?” kérdezte Wolf a teremből.

„Karfiolt piritóssal.”

„Az diétás kaja.” .

„Egy kicsit nem jól vagyok”, mondta Borda.

„Az nem jó, ha az ember nincs jól”, mondta Wolf, „az nem valami jó dolog.”

„Wolf úr nem kér?”

„Nem vagyok beteg.”

Wolf valahol a zongorák alatt mászkált s csak nagy későre került elő, amikor Borda vacsoráját már rég elköltötte és szikkadt tekintettel bámult maga elé, az üres lábosra és a zongorákra.

„Tetszett találni valamit?”

„Majd megtalálom”, mondta Wolf, „ebben nyugodt lehet.”

Borda ágya elé lépett, és megragadta a takaró szélét.

„Le szeretnék feküdni”, mondta.

„Jó”, mondta Wolf, „akkor feküdjünk le.”

Borda megvetette az ágyat, s egy darabig nézegette, főleg a párnát, ami középen feje nyomásától enyhén bemélyült.

„SzóvaI Wolf úr itt alszik.”

„Muszáj”, mondta Wolf.

Borda lehajolt és kifűzte a cipőjét.

„Én álmomban rúgkapálok”, mondta, „nem vagyok valami jó hálótárs.”

„Az majd kiderül.”

„Esetleg aludhatunk lábtól.”

„Én nem szeretek lábtól aludni.”

„Vagy aludhatunk felváltva.”

„Én nem szeretek felváltva aludni.”

Aztán Borda leoltotta a villanyt és lefeküdtek egymás mellé.

Éjszaka megindult az eső, ott neszelt a tetőablakon. Borda fölkelt, benyitott valahova, s miután az öblítővíz zúgását lehetett hallani, visszatért és elfoglalta helyét Wolf mellett.

„Mi újság?” kérdezte Wolf.

„Wolf úr nem alszik?”

„Amikor dolgom van, nem alszom”, mondta Wolf.

Borda, amint világosodni kezdett, begyújtott, teavizet tett a kicsi vaskályhára.

„Látja”, mondta Wolf, „egy ágyban aludtunk, mint valami ikrek.”

„Wolf úr nem aludt”, mondta Borda.

„Töltsön nekem egy snapszot.”

Aztán megteáztak, Borda odakészítette a tűzhelyre a karfiollevest, majd visszaheveredett az ágyra, és újra elaludt. Wolf ébresztette fel, ekkor már reggel volt.

„Most elmegyek”, mondta. „Kísérjen ki, Borda.”

Wolf vette a hálóját, Borda leakasztotta a falról a bejárat kulcsát.

„Még jövök errefelé”, mondta Wolf, miközben áthaladtak a homályba borult termen, a zongorák között, „kell nekem az a kutya.”

„Tessék eljönni”, mondta Borda, „ha már úgy van, hogy el kell jönni.”

„Szeretném, ha Borda emlékeznék rám”, mondta Wolf, amikor a kijárathoz értek és többet nem is nézett vissza.

„Nem felejtem el Wolf urat”, mondta Borda, „hisz tényleg, egy ágyban aludtunk, mint valami ikrek.”