Egy róka

Egy estefelé, úgy fél hét tájt, a központi nagy önkiszolgáló üzlet előtt egy férfi egyszer csak előtört két asszony közül, akikkel a bejárat felé tartott, és fölkiáltott:

„Róka vagyok!”

Aztán még többször egymásután elismételte, megcsukló hangjában a felismerés öröme és kétségbeesése csengett.

Egy központi önkiszolgáló bolt ilyenkor, fél hét tájt, elég komoly forgalmat bonyolít le, s a túlsó oldalról is sokan átsiettek, hogy lássák, mi is történik.

Így külsőre semmi rókás nem volt benne. Sápadt, puha arca, széles orra, fekete haja és sötét szeme volt. Fedetlen fővel járt és könnyű tavaszi felöltőt viselt.

A két asszony, akinek a társaságából az imént oly eltökélten tépte ki magát, kinyújtott karokkal szaladt utána. Utolérték, belekapaszkodtak és könyörgőn tekintettek a sötét szempárba, amely nem akarta többé ismerni őket.

Nyilvánvaló, hogy nem egyszerűen egy Róka nevű emberről volt szó, aki most szokatlan hevességgel az utca és az önkiszolgáló közönsége előtt bemutatkozik. Nem erről lehetett szó, mert erőteljes, riadt, menekülő mozdulatokkal újra kitépte magát az asszonyok közül, osonó léptekkel az utca közepére, a járművek közé rohant, és gyorsan vetkőzni kezdett. Ruhadarabjait messze hajította magától, a robogó autókra, a huszonötös és harmincas trolira. A végén már egy szál rózsaszínű műszálas ingben állt az úttest két sávját elválasztó csíkon.

A két asszony, akinek a tömeg közben előzékenyen a járda szélén biztosított helyet, egymásba kapaszkodva támolygott, és nevén igyekezett szólítani:

„Benedek!”

Az, hogy e névvel valaha is találkozott, nem látszott rajta. Nem látszott rajta, hogy valamikor Benedeknek hívták, hogy egyáltalán hívták valahogy. Már az ingét kezdte kigombolni.

– Nem is olyan csúnya.

– Nem, nem.

– Nem szőrös.

– Nem vörös.

– Nem kék.

– Nem ezüst.

– Nem ravasz.

– Nem lompos.

A tömeg, mivel itt kifogyott érveiből, az elveszett felé keskeny folyosót hagyva, a két lesújtott asszony felé fordult.

– Biztos rokonok.

– Egyikük Benedekné lesz.

– Ha nem mind a kettő…

– A másik csak sógornő.

– A komájuk lesz.

– Éppen az. Koma.

– Betegnyugdíjat fognak kapni utána.

Kétséggel és részvéttel teli percek voltak.

– Hazaviszik.

– Beviszik.

– Beviszik a sürgősségire.

– Beviszik a rendőrségre.

– Beviszik a diliházba.

– Beviszik az állatkertbe.

Aztán tényleg el is vitték. Közönséges fehér mentőkocsi érkezett, szokatlanul nagy személyzettel. Magas, köpenyes inasok fogták körül hirtelen, aztán a többit nem lehetett látni, mert egyszerre fölébe hajoltak. Bár öltöztetésre nemigen volt idő, mindenét összeszedték. Amikor az autó elment, nem maradt semmi utána.

Később az utca és az önkiszolgáló közönsége is kicserélődött, de még zárás körül is sok szó esett a rókáról. Mindenki emlékezetében kutatott, s így sok minden kiderült.

Hogy például egyszer valaki négykézlábra ereszkedett és megugatta tulajdon gyermekeit, a többiről már nem is jó beszélni, mégis, ha olykor belepumpáltak valamit, az orvostudománynak sikerült bizonyos időszakokra az apát visszaadni gyermekeinek. Hogy másvalaki, egy étkezde régi vendége, szokásos szerdai vargabélese helyett az utolsó szerdáján a szerdai teknősbékáját kérte, aztán a panaszkönyvet, s afölött tehetetlenül sírva fakadt: volt egy bátyja, kivitte magához Amerikába. Hogy egy osztály legjobb tanulója egyszer, miután házi feladatát elvégezte, esernyővel kiugrott a hetedik emeletről; jobb is, hogy nem valamikor később történt ez vele. És így tovább. És hogy a legérthetetlenebb, hogy ezek a dolgok csak úgy egyik pillanatról a másikra jönnek, és végül is, ki honnan tudhatná, micsoda lakozik az agyában, hát nem igaz?

– De hogy éppen róka – mondta valaki enyhén rosszallóan. – Azt azért nem értem. Hogy én az ő helyében…? Hát nem is tudom.

Az biztos, az ilyesmit nem könnyű eldönteni. Az esemény tanúi, ha hirtelen kutatgatni is kezdtek önmagukban, meggyőződéseiket titokban tartották.

Jóval ezután hallani lehetett, hogy a róka-ügy nem is ebben a városban történt, hanem más városokban. Mindenesetre egy központi önkiszolgáló üzlet előtt. Sokan, akik épp átutazóban voltak, saját szemükkel látták: amikor levetkőzött, szőrös volt, vörös, lompos és ravasz. Nem volt könnyű dolog megfogni, de a végén csak sikerült. Bárki megtekintheti, ott van benn az állatkertben, ketrecére ez van kiírva: „Róka.”