Wroclav Glówny

A pályaudvar homlokzatán hatalmas zöld transzparens villózott, fénye a néptelen peronra permetezett, amit nemrég felöntöztek, s most tenyérnyi tócsáival, nedves csillogással messzire benyúlt a sínek, a hunyorgó lila lámpák közé. Hank Ottó egyedül állt a peronon, betűzgette az elektromos hirdetőn megjelenő távoli városok nevét. Przemysl, Olsztyn, Kostrzyn után a forgó tárcsára kiugrott a gdyniai gyors érkezési ideje is, kilencven perces késéssel.

Hank Ottó elindult a belső csarnok felé. Szellőtlen, meleg este volt, az aluljáróban sem legyintette meg a huzat, csak a városnak egy újabb illata, amit ez a településnyi hatalmas épület magába szívott az utcákról és kipihegte a peronok fölé. A benzinbűz távozóban volt, nyomában nyugalmat árasztó nyári este szaga lebegett: flox és dohányvirág.

A csarnokban, majdnem szemben az aluljáró folyosójával, amerről Hank Ottó közeledett, fejét a sárga csempefalnak vetve ült Olga. Ült a tolókocsijában. Haja, szeme szürke volt, fehér-fekete mintás nyári ruhát viselt, ölében egy becsukott könyv, egy Jerzy Putrament. Olyan egyszínű volt, mint egy darab beton, Hank Ottó azt is hitte, hogy elaludt. Feje mögé nyúlt, a kocsit elfordította a faltól, és elindult vele a csarnokon át. Kicsit sietett vele, úgy tolta maga előtt, mint egy csomagot. A kijárattól széles lépcsők vezettek az utcára, a pályaudvar előtti térségre, itt Olga megállította.

– Itt maradunk – mondta. – Ledolgozhat valamit késéséből az a vonat.

A gdyniai gyorssal, ami Bydgoszczon is áthalad, egy Robert Kowacz nevű egyén közeledett. Hank Ottó nem ismerte, nem is hallott róla életében, mégis, Olga szerint azért utazik most ide, hogy vele találkozzék.

– Robert tisztelte a maga mamáját – mondta Olga. – Kibírjuk most ezt a kis várakozást.

Hank Ottó cigarettára gyújtott, Olga táskájába nyúlt, és megkínálta egy kartonszipkával. A szemközti barna házsor alatt csöndben gurultak a kivilágított kék villamosok, a magasban, a lámpák fényudvarában kövér éjjeli lepkék köröztek. Hank Ottó az Olga tolókocsija mögött állt, kezét szipkába dugott cigarettájával a levegőnél alig hűvösebb tapintású fogantyún tartotta, tűrte, hogy ez a nagy és meleg város hangjaival és látványával beleszivárogjon.

– Persze, hát az anyám – motyogta. – Neki is lehettek kisebb ügyei.

 

Az előző éjszakát vonaton töltötte, kora este ült fel egy elég hosszú, bántóan üres személyvonatra, és állva utazott szürkületig. A vagon, amelyet a Szczecin-Dabie rendező sínpárain talán egész délután védtelenül sütött a nap, beszívott melegét lassan belehelte a fülkébe. Hank Ottó gyanúsan olcsó sörösüvegekkel szállt vonatra, csak induláskor, miután az elsőt megbontotta, vette észre, hogy serdülőknek való poshadt karamellasör, ezért néhány kóstolgató korty után egyenként kiöntözgette őket a töltésre, a vagon oldalára; fejét a lehúzott ablak hűvös vasához érintve szellőztette az éjszakai útvonalon. Megszakításokkal az Odera vonalát követték, a meleg éjszakában néha egészen a töltés mentén érződött az áradásban levő folyam közelsége, a meder fölött lebegő iszap szaga, csillanásai mögött hűvösen sötétlettek a pomorzei hátság tömött erdőségei.

 

– Az anyám kis ügyei – motyogta zavartan Hank Ottó, aztán hirtelen megnyálazta két ujját, és átfogta azt a füstölgő kis lyukat, amit cigarettájával Olga bő ruhaujjába égetett a fekete-fehér mintázat közé. Megszagolta a cigarettavéget, kinyomta a kartonszipkából, majd leült Olga tolókocsija közelében a széles lépcsőfokra.

– Valami baja esik, kedvesem – mondta Olga. – Kérem, keljen föl onnan. Itt nem szokás földön üldögélni.

– Csak föl ne hűljek – morogta Hank Ottó. – Még odafagy a fenekem.

Mégis fölkelt, nyújtózott egyet, megfordította a tolókocsit, és sétalépésben visszagurította a csarnokba. A menetrend előtt megállt, többször is átfutotta az este induló vonatok jegyzékét. Amikor szeme sarkából látta, hogy Olga ujjaival a könyv lapjai között keresgél, kinyitja a borítékkal megjegyzett helyen és lassan olvasásba merül, akkor indult vele tovább. Eltaszította a csarnok túlsó végébe, ott finoman megfordította, s még jó párszor végigkocsikáztatta, amíg Olga megállította.

– Miért csinálja ezt velem? – kérdezte csendesen.

– Azt hittem, jó – mondta Hank Ottó.

– Nem jó – mondta Olga. – Rettenetes. De erről most nem szeretnék beszélni. Holnap majd több mindenről beszélgetünk.

– Hol leszek én holnap – morogta Hank Ottó.

– A holnapi napot bizonyára Roberttal tölti. Gondolom, elmegy vele Bydgoszczba.

– Hova?

 

Hajnalban, aműikor megérkezett, csomagját – egyetlen könnyű utazótáskát – a poggyászmegőrzőben hagyta, és gyalogosan, ingujjban indult a város felé. A tiszta, széles utcák fölé, a hegyes oromzatokra akkor ereszkedett a napfény, a kőlapokból kirakott széles járdák mentén elindultak az első villamosok. Fáradtságából egyszerre ébredezett a várossal, utcáit az első találkozás áhítatával tapintgatta, szomjasan merült el az üde levegőben, amit a hölgyszerű, asszonyos vonalú falak árasztottak. Hét óra körül másodszorra érkezett a Lektykarska utcai aluljáró tájára, amelyet belengett a frissen sült lángos illata. Az aluljáró fölötti útszakaszt javították, Hank Ottó egy kidöntött betontörzsön ülve bita smietanát, áfonyával teleszórt tejszínes lapótyát eszegetett. Egy földkupac tövében kicsi fekete kutya tipegett, elég sokáig forgolódott, míg végre megemelte hátsó lábát. Nyakáról piros ruhaöv lógott, a fölbontott úttest túlsó partjáról borzos asszony szólongatta. Hank Ottó szelíden rálépett a lelógó övre, aztán végét kiemelte talpa alól, s a kutyát átvezette a mély árkok és a talpfástól lerakott villamossínek között. Leporolta a nadrágszárát, s idegenkedve nézegette koszos ujjait, a tenyerét, amin foltokban barnállott az éjszakai megvetett karamellasör, a bita smietana olaja, s most ez a por, ami elkenődött tenyérvonalain. Zsebéből kicsi noteszt halászott elő, a kutyát vezető borzos asszony után sietett, és megmutatott neki egy bejegyzést. Az Olga címét. Még otthon kapta nénjétől, aki utazása hírétől egészen lázba jött, és könyörgött, keresse fel. Hank Ottó szeretett volna egy langyos vizű zuhany alá állni.

 

– Bydgoszcz – bólintott Hank Ottó. – Addig is megiszom egy sört. Egy kicsit magára hagyom.

– Azt ne – mondta Olga. – Kérem, ne igyék. Nem szeretném, ha italszagú lenne ma este.

– Minden este italszagom van – mondta Hank Ottó. – Vizet egészségi okokból nem iszom. Mindjárt benézek oda a restibe.

 

A Plac Solny aszfaltjára kitelepedtek az első virágárus asszonyok. Kicsi székeken üldögéltek, s a közeli sörözőből származó üvegeket lábuk közelében, a virágos vedrek árnyékában tartották. Hank Ottó körbejárta a teret, aztán bement egy vörös homlokzatú ház kapuján. Előbb az emeleti lakások ajtajánál próbálkozott, aztán, miután útba igazították, visszatért az udvarra, és megállt egy tömör barna ajtó előtt. A kémlelőnyílás meglepő módon derékmagasságban volt, mintha törpének vagy gyermeknek készült volna, s kevéssel a csengetés után megjelent mögötte egy szürke szemgolyó. Nyomban kitárult az ajtó, ott ült Olga a tolókocsijában, szürke háziruhában, és olyan megütközéssel hallgatta Hank Ottót, hogy annak többször is be kellett mutatkoznia.

– Természetes – mondta aztán halk, nyugodt hangon. – Én gyermeknek képzeltem, de látom, maga már nem gyermek. Mondja, kedves, hány éves?

– Harminchét – mondta Hank Ottó. – Egyébként tiszta véletlenség ez az utazás. Csak épp Swinoujsciéből jövök, és szeretnék megfürödni.

Fürödni csak este lehetett, Hank Ottó ezért a konyhai vízcsapnál mosakodott, kitörölte a hónalját, mellére csapkodta a hideg vizet. Éjszakai, vonatszagú, nyirkos inge a kilincsen lógott, s amikor már éppen újra magára vette volna, Olga elébe gurult egy rövid ujjú, fehér trikóval. Hank Ottó ezt vette magára, felsőtestét kissé meggörbítette, hogy az összezsugorodott anyag táguljon rajta. Hasáig ért, két ujjnyi hiányzott a nadrágig.

Olga teát főzött, és majonézes zsemlével kínálta. Bolti majonéz volt, nyolc zlotys kerek tégelyben. Hank Ottó meg is ette majdnem az egészet.

– A mama még mindig varr? – kérdezte reggelizés közben Olga.

– Az anyám? – Hank Ottó köhécselni kezdett: anyja rég nem élt. Mosolyogva ingatta a fejét. Mostanában már nem.

Olga kérdéseivel még többször visszatért Hank Ottó anyjára: mégis, hogy van? Hank Ottó ilyenkor ennyit válaszolt: – Egyformán.

A konyhaasztalon nyitott könyv hevert, a Jerzy Putrament, lapjain könyvjelzőül egy föltépett borítékkal.

– Ez Kamilla – mutatott Olga a levélre. – Azt hiszem, maga, kedves, még vele sem találkozott.

– Még nem volt szerencsém – mondta Hank Ottó.

– Egy széken ülve töltötte az utóbbi tíz esztendőt, de nem olyan okokból, mint én. Önszántából sanyargatja magát ifjúkori szépsége miatt. Pedig szép, az nem volt. Olyan volt, mint egy borz. Most aztán üldögél, sós teán él, így sanyargatja magát.

– Jézus Mária – mondta Hank Ottó.

– Persze, tudjuk, a só konzervál – tette hozzá Olga.

– Valami rokonféleség? – morogta Hank Ottó, fölkelt az asztal mellől, és a vízcsapnál kezet mosott.

– A tejtestvérem – mondta Olga. – De nem lakunk együtt, ő Legnicában lakik.

– Én most elmegyek – mondta Hank Ottó. – Estefelé eljönnék, szeretnék megfürödni.

Olga utána gurult az előszobaajtóig.

– Így nem mehet – mondta. – Künn van, kedvesem, az egész hasa.

Hank Ottó fölhúzta hasán a trikót, és tenyerével odacsapott.

– Minek dugdossam. Nincs mit szégyelljek rajta.

Olga átnyúlt előtte, leakasztott egy hosszú nyelű, keskeny nyelvű kulcsot.

– Ha kell, menjen, végezze el a dolgát. A vécé az udvar végében van, ki van írva az ajtóra a nevem.

– Azt sejtettem – mondta Hank Ottó az ajtóból. – Elvégre Európában vagyunk.

Most ott álltak a lépcsőfeljáró mellett, ami a csarnok egész hosszában végigfutó teraszra vezetett. Onnan nyílt a fodrászat, a kávéház, a teázó és az étterem. S még két ajtó, egyik fölött kör, a másik fölött hegyével lefelé fordított háromszög.

– Ha kell, menjen be nyugodtan – mondta Olga. – Ne topogjon itt a kövön.

– Tessék? – morogta Hank Ottó és kivörösödött. – Tényleg. Nem szeretnék magam alá piszkolni.

Bement a hegyével lefele fordított háromszöggel jelzett ajtón, megöntözte halántékát, és hosszasan eresztette a vizet a csuklójára. Inni nem tudott, mert a csapra szürke gumicső volt erősítve, ami egészen az elnyelőig lógott. Karjait lengetve szárítgatta magát, aztán átsétált a restibe. Csak hat zlotys karamellasör volt, egy fél pohár borókapálinkát ivott.

 

– Siessen, kedvesem – mondta Olga, amikor estefelé Hank Ottó újra fölkereste. Elébe tartotta kimosott, frissen vasalt ingét. – Kérem, tisztálkodjék hamar, ki kell mennünk az állomásra.

Az asztalon három személyre szóló teríték díszelgett, kis kosárban, kendő alatt, fölszeletelt cipó, egy tégely bolti majonéz, paradicsom és egy üveg Soproni kékfrankos. Valaki érkezik Bydgoszczból – a neve Robert Kowacz –, azért jön, hogy Hank Ottót megismerje.

– Siessen, kedvesem. Legyen szép ma este.

 

Amikor Hank Ottó visszatért a restiből, Olga egy mozdulattal közelebb intette. Olga csöndesen, majdnem suttogva beszélt a fülébe: nem szeretné látni, amikor Roberttal találkozik. Ebből ki szeretne maradni. Idekünn megvárja őket, s ha majd átestek a találkozás pillanatain, hazatolják őt a Plac Solnyra.

– Az a pillanat csak a maguké – tette hozzá.

Hank Ottó bólintott, ez megoldható, csak Olga mutassa meg idejében, melyik az a Robert Kowacz az érkező utasok között, s a majd elébe siet.

Olga ekkor hirtelen Hank Ottó után nyúlt, sikerült megragadnia a kezét.

– Én miért nem tegezlek téged? – kérdezte szenvtelenül, mintha csak magában beszélt volna.

– Ezt nem tudom – mondta Hank Ottó.

– Tegezz nyugodtan vissza. Most valami bizalmasat szeretnék kérdezni.

Hank Ottó kissé erőszakosan kivonta kezét az Olgáéból, nekitámaszkodott a falnak, és sietve rágyújtott.

– Az ilyesmiket nem szeretem – mondta. – Ne szorongassa a kezemet.

– Alig ismer, és máris utál – mondta Olga. – Csak ennyit akartam.

– Talán rokonok vagyunk? – morogta Hank Ottó.

– Előbb-utóbb bizonyos örökség vár magára –  mondta Olga szomorú hangon. – Legalábbis én így tudom.

– Mindjárt elájulok – morogta Hank Ottó.

Körbejárta a csarnokot, vásárolt egy műanyagtasakot és egy guruló kocsival közlekedő mozgóárustól négy üveg sört. A teraszról levezető pár lépcsőn ereszkedett vissza a csarnokba, pontosan szemben a másodosztályú jegypénztárral, s ott beállt a sorba. Miután megtudakolta, milyen irányba fut ki a késésben levő vonat, aminek most már rövidesen érkeznie kellett, jegyet kért Prágáig. Arra nem volt elég a pénze, de azt mondták, például Hradec Královéig elmehet. Keresett egy hordárt, odaadta neki maradék zlotyját, a csomagszelvényét, hogy vigye ki poggyászát a prágai vonathoz.

Olga nem olvasott, türelemmel várta, mikor jelentik be a Bydgoszcz felől közeledő gyorsvonat érkezését. Leste ezt a Robert Kowaczot, leste a közeledő Hank Ottót, s azt a pillanatot, amikor találkoznak. Mintha valami ítéletet kívánna rajtuk végrehajtani.

– Legyünk résen – mondta Hank Ottó. – Azt hiszem, rövidesen indulhatok.

– Miféle üvegek azok? – kérdezte Olga, Hank Ottó tasakjára mutatva.

– Rövidesen megbontom őket.

– Látja, milyen tehetetlen vagyok – mondta Olga maga elé. – Kiégette a ruhámat. Aztán egy kicsit be is nyálazta.

– Tiszta véletlenségből – mondta Hank Ottó. – Ritkán szívok szipkából.

Egy csomó gyerek érkezett ezen az estén, bizonyára a közelgő tanévkezdésre. A lépcsőfeljáró tetején, ahol a korlát a peronról az aluljáró felé görbül, egy férfi várakozott. Tömött, nagy, fekete bajusza volt, ellenzős sapkát és állig begombolt, hosszú bő lódent viselt. Hank Ottónak el kellett indulnia.

A lépcsőfeljáró másik oldalán kopasz, simára borotvált férfi kapaszkodott a korlátba, hogy a gyermekek áradata el ne sodorja. Arcát ellepte a verejték, verejtékben úszott világos szeme is. Nyakkendője után nyúlt, és beletörölt vele az arcába. De Hank Ottó ezt az embert sokáig nem nézhette. A másik, az ellenzős sapkájával, állig begombolt lódenével, tömött, nagy bajuszával, keresgélő tekintetével, az volt Robert Kowacz, aki tisztelte a Hank Ottó anyját.

Nyugodtan sétált feléje, szemét most már le nem vette róla, amíg el nem lépdelt mellette. A peronon megfordult, még nézegetett a hadifogoly külsejű férfi után, és megcsóválta a fejét: hogy is nem sül meg.

A Gdyniából érkező, Prágának tartó gyorsvonat nemsokára elmozdult, az ablakokon lassan váltakozott az oszlopok árnyéka és a csarnok fénye. Hank Ottó elővett egy üveg sört, az ablakkerethez nyomva lepattintotta róla a kupakot. A homlokzaton világító hatalmas betűk egyre távoladtak, kicsinyülő zöld fénnyel mélyültek az emlékezetébe. Wroclav Glówny. Egy nagy, meleg város, amire a távolból csak úgy gondolhat, mint egy nyílt és odaadó tekintetű nőre, akit a pályaudvar szeszélyes hullámzásában újra meg újra megpillantott, de örömteli találkozásukat végül elmosta a távozás bezáruló sötétje.

Akkor hát Hradec Králové. Dr. Vilma Koch, Ursulinska 3. Egy cím, ahol holnap reggel talán lezuhanyozhat.