Bujdosók

A rendező a fölötte cikázó dolmányos varjakat figyelte, éppen űzőbe vettek egy karcsú, bóbitás, fehér tollú madarat. Fehérebb volt, mint bármely fehér madár, amit eddig látott, vándormadár lehetett, amely távoli tájról indult magányosan dél felé. Szeptember vége felé járt, s a hegyekben, ahol a rendező filmet forgatott, sebes, szürke felhőkkel közeledett a tél.

A fehér madár elég gyors volt, úgy tűnt, inkább csak játszadozik, csalogatja maga után a hozzá képest esetlen, lomha varjakat. Már-már hagyta, hogy lecsapjanak rá, aztán fürge hullámokat vetve a levegőben, messzire siklott előlük. A rendező a közeli ház felé fordult, hátha megpillantja valahol az operatőrt. Lefilmezhetné ezt a kis közjátékot. Talán majd sugall is valamit; ha belevágják a készülő film testébe. Magányos fehér madarat űző fekete varjak.

A ház körül csak a vastag lósóskalapuk kerepeltek a szélben. Hűvös, tompafényű délelőtt volt, a stáb odabenn melegedett. Csendes esőre vártak, hogy folytathassák a forgatást. Egy kis szerencsével pár napon belül havazik is egy keveset, egynapi fehér táj elég is lesz, azzal befejezték. Egy hónapra vonultak ki ide ebbe a rozzant, pusztulóban levő kőházba.

Amikor a rendező látta, hogy a fehér madár, mintha csak a völgyből feltörő szeleken kívánna vitorlázni, minduntalan megkerüli a meredély peremén kapaszkodó házat, elindult, hogy szóljon az operatőrnek.

Ekkor megpillantott egy rókát. Pár lépésnyire állt vele szemben, félúton közte és a csurgó között, a tüzelésre levágott tuskók mellett; teljesen mozdulatlanul valami bágyadt merevségben várakozott. Helyenként piheszerű bundája a borult ég alatt üdén világított, ábrázata mégis, mint beesett tekintetű öregúré, a végzet ürességétől fénytelen.

Amikor a rendező torpanásából továbbindult, akkor mozdult a róka is, hirtelen szökelléssel átsiklott a lába között, és nyomban el is tűnt a fészer mögött.

 

A filmező csoport a kifűtött belső helyiségben hevert egy sor gumimatracon. Ahol a matrac nem fedte a korhadt, kimélyült padlót, ott törpefenyő-gallyal takarták. Ott hevertek a készülő film szereplői is: Tom, Jan, Petya és a gyerek. És Veronka. Nehéz volt a levegő, dohányoztak és rumos teát ittak.

– Találsz künn valami madarakat – mondta a rendező az operatőrnek. – Kapd le nekem őket. Kapj le mindent, ami a szemed elé kerül. – Leült egy matrac szélére, fölhúzta bokáján a nadrágot. Bokája fölött karcolás látszott a bőrén, egy keskeny csík – mint egy ág suhintásától –, csücskében piros, áttetsző nedv gyüledezett. Letörölte ujjával, és az amúgy is szutykos koptatóhoz kente.

A sarokban, az egyik gumimatracon a segédoperatőr magyarázott Veronkának. Veronkát két napja szerződtették a faluból, a gyerekkel együtt. Belevaló, de kissé riadt tekintetű parasztlány volt, akiről egy kis elvetemültséggel erdő mélyén leráncigálják az inget, hogy mielőbb a bőréhez jussanak. Egy-két napi forgatásra kellett. A rendező megsimogatta a fejét, az arcát, az állát, mint egy kutyának. Csak ne féljen, amikor forgatnak; csak attól, amire kiszemelték. A rumosüveg ott feküdt a padlón, a rendező bedugaszolta és kivitte magával az előtérbe.

 

Nem lehetett tudni, mi célból készült ez az előtér, és egyáltalán minek építették ide, ilyen magasra az erdőhatár fölé ezt a kőházat. De most mindenképpen jól fogott, s ez az előtér is, ahonnan be lehetett látni a völgy egész teknőjét a széltől tépázott erdőszéltől a csipkézett párkányú sziklagerincig. Eredetileg két ablak nyílt a meredély felé, de a közöttük levő keskeny falrészlet rég kiomlott, s most tágas üregen tört be a fény.

Az operatőr a csalánnal ölelt kövek között ült a súlyos felvevőgéppel. A madarak eltűntek, s a párkányon álló rumosüveget a szél lassan telehordta apró esőcseppekkel. A szemközti oldalon szalagos hullámzásban vonult át a gerincen átbukó eső függönye.

 

Hamar beöltöztek és beereszkedtek az erdő széléig. Komor, vad hely volt. Egy kőgörgeteg, ami belefolyt az erdőbe. A hegyváll alatt húzódó, örökösen porladó sziklából ide csurgott az egész törmelék. A széltépte fenyőket szakállzuzmó fojtogatta, néhányról viszont még a kéreg is hiányzott, ezek nyársakként villogtak.

Veronka legelöl haladt a segédoperatőrrel. A rendező utolérte őket, és közébük állt.

– Nehogy nekem betanítsa – mondta a rendező a segédnek.

– Nem mondtam semmit – mondta a segéd.

– Vesd le a gúnyádat – mondta a rendező Veronkának. – Majd odafönn megmelegszel.

 

Veronka a pusztuló erdőszél egyetlen sudár törzse mellett áll, Liheg a kaptató után. Lába mellett tömött átalvető, élelmet hozott a bujdosóknak. Haja, arca csupa lucsok, fél arcán ez a lucsok majdnem merev, csillogó gyanta. – Krak-krak – mondta a rendező –, egy varjú. – Veronka ismeri a jeladást. A szakállzuzmóval borított fenyők csontvázai között áll Petya. Mintha maga is a földből, innen a szürke kövek közül nőtt volna ki. Rongyos, szürke zubbonyt visel, arcán kétcentis zuzmószínű borosta. Veronka válla fényes és tiszta, mellén már áttetszővé ázott a fehér paraszting. Petya vállára lendíti az átalvetőt, de még nem indul, keze Veronka arcához közelít, gyantához tapad, erőtlenül nevet. A lány nyakán csorog lefele a víz. Ha lebetegszik, nincs ki ellássa a bujdosókat. Meg kell száradnia a ház falai között.

– Adjatok rá valamit hamar – mondta a rendező. – A végén még tényleg meghűl itt nekünk.

– Én is facsaró víz vagyok – jegyezte meg a segédoperatőr.

– Maga csak forgasson a filmgyár zuhanyozójában – mondta a rendező – Ha esetleg magára bíznának egy esőt.

– Elég ennyi? – kérdezte az operatőr.

– Több eső most már nem kell – mondta a rendező.

 

Délfelé megérkezett Juon a szamarával. Ez a Juon barna bőrű, nagy állú, ezüstfogú, nagydarab pásztor volt. Tőle béreltek két lovat és három szamarat, amikor fölcipekedtek a felszereléssel. A rendezőnek mindjárt megtetszett; ahogy meglátta. Elég, ha megmozdul, elég, ha eldörmögi magát. Szüksége volt rá egy délelőtti forgatásra. Most csak úgy átsétált a szomszédos völgyből, az esztenától, egy eladásra szánt sajttal.

– Mikor jön még errefelé? – kérdezte a rendező.

– Szombaton.

– Akkor megöljük. Kövekkel fogjuk főbe verni. Meglátja, pokróc alatt nem fáj. Kap érte százötvenet. Ha vasárnapra is marad, kap háromszázat.

Az operatőr a sziklák között guggolva dolgozott. A gyereket filmezte, amint a meredek csalános bozótján törtetve közeledik a csurgó felé. Amikor elkészült, megfordult, a kamerát két lapos kő közé támasztotta, és mögéje hasalt.

– Mi az? – kérdezte a rendező.

– Egy hermelin – mondta az operatőr.

– Nem rossz.

– Lekapok mindent. Te mondtad.

– Hány hermelin kell egy bundához? – kérdezte a segéd.

– Magának egy is elég – mondta a rendező. Egy ilyen kicsi fiúnak, mint maga. – Aztán Veronkához fordult: – Tetszik neked ez a Tom?

– Nem nagyon. Nem szép ember.

– Annál jobb. Mindjárt odadörgölőzik hozzád egy kicsit. Majd utána megmosakszol.

Veronka az előtér üregén néz kifele a ködlő völgykatlanra. Esteledik, indulnia kell. Tom lassan közeledik feléje, de Veronka nem rezdül, tekintete sem riadtabb, mint szokott, nem megadó. Tom hirtelen lecsap rá, a csupasz vállára. Veronka csak néz kifele, a ködlő völgykatlanra, keze mozdulatlan. Tom fölnéz, és a lány tekintetét keresi, de az közömbösen elnéz az álla alatt. Tom most újra lecsap rá, fúrja, fúrja magát a lány csupasz vállába. Veronka följajdul, homorít, karjával üresen repdes, aztán egy fordulattal kiszabadul, és elrohan a felvevőgép mellett.

Tom leeresztette a kezét, és megnyalta a száját. Öregedő, hurkás arcú színész. – Te barom – súgta neki az operatőr. A rendező fölemelte a kezét, és berohant az előtérbe. A belső helyiség ajtajából nyakánál fogva szelíden fölemelte a gyereket, és kivezette a ház elé.

– A gyerek benne volt?

– Nem tudom – mondta sápadtan az operatőr.

– Benne volt?

– Nem tudom.

– Akkor megismételjük. – A rendező megsimogatta Veronka arcát, s az állát vakargatta, mint egy kedves kutyának. – Gyere. Próbáljuk meg még egyszer.

– Nem – mondta Veronka. – Én most hazamegyek.

– Dobj ki mindent a szádból – kiabálta a rendező a Tomot alakító színésznek. – Ki vele. Hamar.

A Tomot játszó színész benyúlt a szájába, kipattintotta előbb a felső, aztán az alsó fogsorát, körülnézett, majd a kövek közül kilógó drótra akasztotta. Veronka tágra nyitott szemmel figyelte, aztán belekapaszkodott a rendező gallérjába, és együtt elvánszorogtak a csurgóig. Ott leültek, s a rendező sokáig locsolgatta Veronka arcát. Közben visszaintegetett: – Befejeztük.

Juon az előtérben áll, mellette tömött átalvető. Alig lépett be, Jan és Petya körülfogják. – Ez meg kicsoda? Hogy kerül ez az ember ide? – Tom, a főnök karba tett kézzel figyeli őket. Petya villámgyorsan átkutatja az átalvetőt, Jan megmotozza. Juon csak áll, csupa nyugalom. Veronka nem jön többet, ezentúl ő látja el a bujdosókat. – Beszélj suttogja Jan. – Beszélj – suttogja Petya –, ki küldött? – Beszéljen, Juon – kiabálja a rendező. – Tessék beszélni. Szívja meg a fogát. Mondja szépen: ezentúl maga hozza az elemózsiát. – Juon rábólint, megszívja a fogát, körülnéz. – Ezentúl maga hozza az elemózsiát – mondja.

– Stop – mondta a rendező. – Bocsánat, tévedtem. Nem én hozom az elemózsiát, Juon, hanem maga. Tessék. Én mondom, maga csak ismételje utánam.

Juon az előtérben áll. – Beszélj, beszélj, – Jan motozza, Petya átkutatja az átalvetőt. – Ezentúl én hozom az elemózsiát – kiabálja a rendező. Juon rábólint. – Ezentúl maga hozza az elemózsiát.

– Stop – mondta a rendező. – Tartsunk egy kis szünetet. – Meghúzta a segédoperatőr fülét. – Maga ne röhögjön.

Juon a helyén maradt, csodálkozva nézett körül, és szívogatta a fogát. Amikor látta, hogy mindenki rágyújt, ő is a zsebébe nyúlt.

– Kérdeznék valamit – dörmögte.

– Éspedig?

– Éspedig? – dörmögte Juon. – Azt kérdezném, ki harapta meg Veronikát?

A rendező jól hallotta a kérdést, egy kis ideig még Juon arcán maradt a pillantásával, aztán az operatőrhöz fordult. Rájött, hogy a gép egész idő alatt zümmögött.

– Te fölvetted az egészet?

– Én igen – nevetett az operatőr.

– Te is? – kérdezte a magnóstól.

– Én is – mondta a magnós.

– Tessék letörölni. – Odalépett a magnóhoz. – Akarom látni, ahogy letörölöd.

– Miféle emberek ezek itt – dörmögte Juon. – Valaki megharapta Veronkát.

– Egy róka – mondta a segéd.

A rendező lekattintotta a magnót, átlépett az átalvetőn, és megállt a segéd előtt.

– Mit mondott?

– Én semmit.

– Róka? Miféle róka. Na mondja. Mondja meg nekem hamar.

– Van egy rókám az egyik snitten.

– Csak nem. Maga lefilmezte?

– Ha előhívjuk, majd megmutatom. Meg se moccant.

– Gratulálok – sóhajtotta a rendező.

A sziklaomladéktól jobbra áfonyacserjével benőtt kicsi lapály terült el. Arról közeledett a rendező a gyerekkel. Ujjbegyük és szájuk kék volt az áfonyától.

– Rendező úr – mondta a gyerek. – Én úgy unom magukat, mint cigány az édes jó mamáját. Hogy is lehet ilyesmivel tölteni az időt.

– Pedig kapsz egy csomó pénzt. Nem is tudod még, mennyit.

– Inkább hazamegyek.

– Figyelj ide. Nekünk nagyon fontos, hogy te velünk maradj, még ha beletelik egy-két hét is. Többet kapsz, mint Juon, többet, sokkal többet, mint Veronka. Jó?

– Szegény Veronka. Most kendőt visel a vállán. De legalább hazament. Én mikor mehetek?

– Ha lehullt a hó. Láttad, van hőmérőnk. Minél rövidebb rajta az a kék csík, annál hamarabb fog havazni.

Juon a ház közelében üldögél egy kövön. Petya csípőre tett kézzel áll előtte, úgy látszik, kibékültek. Tom kilép a kőház ajtaján, Jan a ház mögül, kezében pokróccal közeledik Juon felé. Amikor mögéje ér, hirtelen átdobja feje fölött a pokróc egyik felét, Petya elkapja, rászorítják Juon fejére. Lapos, éles kövekért nyúlnak. Ne legyen, aki elárulja ölet.

– Két ütés elég – mondta a rendező. – Egy, aztán még egy. Ugye, Juon, megengedi? Ugye, nem fájt?

Juon csak tüszkölt és köpködött. A pokróc után nyúlt.

– Megengedik, hogy kirázzam?

– Szó sincs róla. – mondja a rendező, s a segédhez fordult: – Maga fogja kirázni.

Juon a kövek között hever, a haja közül kiszivárgott alvadt vérével odafagyott a csalánok tövére. Jan és Petya hóna alá nyúlnak és elvonszolják, lába tehetetlenül ugrál a köveken. Amikor a görgeteg széléhez érnek, elengedik, tehetetlenül huppan a kövek közé. – Vajon még él? – Miért, talán nem mindegy? – Nem. – Tom a kőház előtt karba tett kézzel figyeli őket. Jan és Petya most beletörlik kezüket a hosszú szálú havasi fűbe, és elindulnak Tom felé. Tom csodálkozva nézi, miért nem fejezik be, amit rájuk bízott. De azok ketten már mellette állnak, hirtelen lecsapnak rá, kezét hátratörik, letérdeltetik. A bitang. Csak rendelkezik, de ő maga nem hajlandó ölni. Ő nem tud. Csak végignézi. Akkor most el fogja kaparni.

Tom most Jan és Petya szorításában mászik Juon vélt teteme felé. Üreget készít a kőomlásban, Juont lassan beleforgatja. Most már csak rá kell dobnia a súlyos köveket. Ölni utólag is lehet. Juon teste csak úgy porzik.

Az operatőr fölnézett a kereső mögül, a rendező odarohant és kiráncigálta a rongybábut a kövek alól, párszor belerúgott. Csak úgy porzott.

– Kiporoljam? – kérdezte a segéd.

– Locsolja meg. Tetőtől talpig.

– Hány fok van? – kérdezte az operatőr.

– Vagy tíz-tizenkettő – mondta a rendező.

– Elengedsz szombatig? Ha úgysem havazik, levinném a tekercseket.

– Ezen a héten már nincs több dolgunk.

A rendező esténként a ház előtt üldögélt, kémlelte az eget és a völgy felől fölkanyargó ösvényt. Leste a hófelhőket és leste az operatőrt. Vékony; szürke felhők kóvályogtak a gerinc fölött, az operatőr pedig még mindig nem tért vissza.

Október első hetében egy kora reggel a rendező fölrázta a segédoperatőrt. Nyakában fénymérő lógott. – Jöjjön hamar. Mutatok valamit.

A völgykatlant finom, áttetsző hólepel borította, olyan vékony, hogy teljesen fölvette a kövek és a fűcsomóm alakját.

– Gyerünk, ha kisüt a nap, megette a fene az egészet. Remélem, nincs beszarva. Én majd bemérek mindent.

– Vállról vagy állványról? – kérdezte a segéd.

– A maga válláról. Nehogy azt mondja nekem, hogy reszket. Öt hétig áfonyát és szedret evett.

Négy, fehér lepedőbe varrt alak oldódik el alig láthatóan a szürke kőfal mellől. Amint a behavazott kicsi áfonyás lapályhoz érkeznek, elválnak. Külön indul Jan, külön Petya és külön Tom a gyerekkel. Három hóval borított hegyhát felé. Itt nincs többé maradásuk. Egyetlen esélyük: terepszínűen, árnyéktalanul átjutni a gerincen.

Először Petyát lövik ki. Csodálkozó mozdulattal ugrik még egyet, aztán bekapja a másodikat és harmadikat is. A fejvadászok fene jól céloznak. Jan hallja a lövéseket, aztán már azt is, amit neki szántak, futtában előrezuhan, puffanásában fölkavarja a piheszerű friss havat. Tom is hallja a lövéseket, megadóan megáll, megáll a távcsöves puska fonálkeresztjén. Aztán ő is a hasán fekszik, hátán égett szélű lyuk, lassan terjengő piros folt. A gyerek mellette ül és nézi egy darabig, aztán továbbmegy. Távolodó lábnyomaiban megmaradt a hóba taposott fű mintázata. Túl fogja élni.

A rendező a havas fűcsomókon csúszkálva közeledett a ház felé. Majdnem odaért, amikor három egymást követő dörrenés surrogott végig a völgykatlanon. Aztán megint három. A csurgónál utolérte a Petyát játszó színészt. – Itt valaki tényleg lövöldözik – nevetett.

Délutánra be is csomagoltak. A rendező ócska távcsövét forgatta. Odakiabált a Jant alakító színésznek:

– Te, ugye ez már nem kell nekem?

– Micsoda? Az? Hát tudom én?

– Küldd ide nekem a gyereket.

– A gyerek nincs itt – mondta a színész.

A rendező megkerülte a házat. A segéd a fészer mögött egy sajtot gyömöszölt a táskájába.

– Hol a gyerek? – kérdezte.

– A gyerek? Hát hol lenne? Nincs itt?

– Hol van?

– Hol. Biztos továbbment. Le kellett filmeznem a lábnyomát.

Juon késő délután érkezett a ház elé, két lóval és három szamárral. A rendezőnek egy zsebkendőbe csomagolt törpe tárnicsot hozott. Azt mondta, a gyerek küldi, tudja, a rendező mind törpe tárnicsokra vadászott. A gyerek hazament, nem kér semmiféle fizetséget. Lehullt a hó, hazament.

A völgy torka felől újra megrezdült a levegő. A dörrenés végigsurrant az erdő fölött, s nekicsapott a sziklafalaknak.

– Kilövik a dögöket – mondta Juon.

– Miféléket? – kérdezte a rendező.

– Tele vagyunk beteg rókákkal – mondta Juon.

– Tessék?

– Kilövik őket egytől egyig. Nem hallja?

A rendező táskája már a bejárat előtt állt. Most megfogta és bevitte, előbb az előtérbe; aztán tovább a belső helyiségbe, ott kicsomagolt. Ruhaneműit a szegekre akasztotta, csajkáját, borotvakészülékét és fogmosó poharát az ablakpárkányra tette. Most volt helye bőven. Aztán kiment, megkérte a segédoperatőrt, bontsa ki azt a málhát, amelyikbe a gumimatracokat csomagolták. Kivett egyet, benn leült a törpefenyő-gallyra és felfújta.

– Te mire készülsz? – kérdezte a Tomot alakító színész.

– Egy kicsit kipihenem magam – mondta a rendező.

– Nem is tudom – mondta a színész –, szinte én is maradnék.

A csoport indulásra készen állt a ház előtt. A rendező mosolyogva búcsúzkodott. Amikor Juonra került a sor-, megfogta mellén a zekét és közelebb vonta magához.

– Itt van egy kis pénz – mondta csendesen. Arra kérem, pár nap múlva hozzon nekem egy kis elemózsiát. Aztán majd újra egy hét elteltével. Jó?

– Ez komoly? Szóval most hozzak igaziból?

– Nagyon kérem.

– Igazán? Hát ez jó.

– Nem kell találkozzunk. Csak tegye nekem ide le a küszöbre. Ha mégis meglát, fusson el.