Végtisztesség

Az a temető, amely a fenyők tömött sorfala között lankásan emelkedett az Öregláb meredekebb kaszálói felé, ahova a borkútiak ősidők óta temetkeztek, semmi látványosságot nem ígért. Kapuja a fatemplom mögötti kertből nyílt, a kis emelkedő után kezdődött a fejfákkal teletűzdelt rét. Egyszerű, csak ritkán faragott fejfák, korhadó keresztek, bádoggal vértezett, dísztelen, kopott feliratoktól egyhangú, tákolt fadarabok, ferdén metszett, kereszt alakúra összedrótozott fémcsövek, esetlenül domborodó, árvácskával, enciánnal benőtt, púpszerű kicsi hantok.

Mamorlán Frigyes, aki boltosként kezdte, de még a harmincas évek derekán elvándorolt erről a hegyekkel körülzárt rideg vidékről, és majdnem évenként egyre jövedelmezőbb mesterségeket váltogatott, hajlottabb korában feleségével megtért öröklött omladozó házába. Rengeteg mestersége gyümölcse lett az az emeletes, erkélyes, fedett teraszos, színes csempével kirakott téglaház és vasajtós garázs, amit telkére a régi omlatag viskó helyére emelt. Mamorlán Frigyes kastélynak beillő lakóháza látványosság volt a Kövesér mentén, a falakba ágyazott színes csempe saját tervezésű ábrái messzire virítottak. Ezerháromszázas piros Daciával közlekedtek, s testes feleségével az egyébként bő utastérbe alig fértek el, nyáron is hímzett bekecsekben dagadoztak, meleg bundákkal óvták magukat a hegyeken átbukó kemény szelektől.

Bár nem számítottak még komolyan az elkerülhetetlen távozásra, Mamorlán Frigyes és felesége kisétáltak gépkocsival a temetőbe, s a domborodó hantokat követő vadárvácskás, enciános réten családi sírhelyet vásároltak. Elérték, hogy az Öregláb felőli kerítésen kaput nyissanak, s igaz, hogy kilométereket kellett kerülniök, az ezerháromszázas piros Daciával jártak ki terepszemlére. Többszöri szemügyrevétel után komoly mesterembereket fogadtak, tekintélyes pallérokat, s rövidesen mellvédszerű kerítést emeltek, belső felén körbefutó cementúttal. A tulajdonképpeni síremlék már értékes kövekből készült, szürke és vöröses gránitból, beágyazott csiszolt márványlapokból. Mamorlán Frigyes és neje nevét, születésük évszámát a szokottnál mélyebbre vésték, s az még szórt fényű felhős időben is messzire csillogott a gazdag aranyozástól. Kiszínezett, nagyított arcmásuk is ott állt a márványtömb erezett mezejében, vastag üveglap alatt. A remetei neves kőfaragótól két ülő kőoroszlánt is rendeltek, lett is belőlük két golyófejű, bamba sörényes kenguru.

És persze, az építménnyel szemben egy fabetéttel ellátott kőpadot üldögélésre – Mamorlán Frigyes és felesége bundákkal terítették le, s hosszasan gyönyörködtek a rengeteg virágban, amivel üres sírhelyüket rendszeresen elhalmozták. Néha a pallérok is, a kőfaragó inasok is megjelentek, kisebb javításokat eszközöltek, csiszolgatták a gránitlapot, ami az idők folyamán elfoltosodott a flekkenzsírtól, kiömlött horinkától, Zazar menti gyenge boroktól, pipából kivert nikotinos dohányszálaktól. Az eldobott hulladékot, csikkeket és zsírpapírokat fogadott gondozóval hetenként összeszedették.

A környező szerény hantok alatt pihenők kegyeletteljes rokonai botladozásaik során bizony néha felrúgták a sírok körül heverő konzervesdobozokat, s rozsdás bádogok, elvirult nefelejcsek közt szenteltek pár pillanatot a porladóknak, s néha be nem vallott címmel átkokat mormogtak: „Ütne beléjük a mennydörgős mennykő. Csapna beléjük a kénköves istennyila.”