A padlástér vendégei

A turistaház mögötti emelkedő nagy zöld köveiről tenyérnyi darabokban málladozott le az olvadó hó, amint helyük fölszikkadt, megtelt száradó ruhadarabokkal. Cipőket, bakancsokat, zoknikat, átázott alsóneműt sütött a nap. Délutánra megtelt a ház vendégekkel. Az előtér megtelt a hatalmas Rottenburg lánnyal. Hóvakságtól beragadt szemén egy Plömi nevű hegyi mentő cserélgette a lucskos vattát.

Az istállóban csak egy kis termetű hegyi ló kalapálta a deszkapadlót, a padlástéren régi, porladt szénájú, zsírossá kopott matracok sorakoztak. Csak föl kellett volna őket rázogatni. A gondnok csóválta is a fejét, amikor látta, hogy a völgy felől újabb csoport közeledik. Azok már a padláson fognak aludni.

A gondnok a fészerből kicsi dobkályhát hozott elő, s csövét az ablak gerendájához drótozva kivezette. Parázsfogónak ócska vedret helyezett alája. Csak meg ne fagyjanak; bár ez a kicsi ló is bizonyára melegít majd valamit.

Három szálas, deresedő bajuszú, vörös képű ember érkezett egy kicsi asszony társaságában. Hogy csak egy istálló? Az nekik megfelel. Régi iparosok ők már errefelé, s bemutatkoztak a gondnoknak. Egyikük Karolicza ezredes volt, a másik Szegál Szami, a harmadik egy Popovics nevű, végül az asszony, Banya Márta. Legalábbis így lehetett érteni. A három férfinak valódi norvég fókabőre volt, érkezésük után kirázták, letörölték és föltekerték őket. A Banya Márta nevű kicsi asszonynak műfókája volt, egyszerű hevederből. A férfiakat régi barátság fűzte egymáshoz: együtt szolgáltak annak idején a hegyivadászoknál.

Az istálló hamar kimelegedett, úgy hogy elalvás előtt az ezredes lemászott a padlástérről, és egy marék havat dobott a parázsra. Amikor visszamászott, látta, hogy a Plömi nevű fiatalember a mentőszolgálattól Silber-síviasszal irkál az alvó Rottenburg lány talpára. Úgy nézett ki, valami számokat. Az ezredes odavilágított, mire a hegyi mentő megnyugtatta: – A menyasszonyom. – Hajnal felé a ló melege kellemesen betöltötte a sötét padlásteret.

S még hajnalban Karolicza ezredes, Szegál Szami, a Popovics nevű és a kicsi Banya Márta felkötötték a fókabőröket a sítalpakra, s olyan könnyű mozdulatokkal, mintha a levegőben járnának, fölsétáltak a gerincre. Csak reggelire tértek vissza, még pirosabbra csípett arccal. Olyan egyformán kígyóztak lefelé a szikrázó havon, nem is lehetett tudni, négyük közül melyik Banya Márta.

Ekkor már a többiek is ébredeztek. A Plömi nevű hegyi mentő az előtérben kenyeret szeletelt társainak a mentőszolgálattól. A Rottenburg lány fekete fotopapírral körberagasztott napszemüvegben ült a csurgó mellett, s mosta, mosta a talpát. Elég sokáig, mert a Silber-viasz – főleg emberi talpról – hideg vízzel nem jön le, meg se mozdul.

Ha azon az éjszakán, tegyük, fel, Karolicza ezredes nem kel fel és nem dob egy marék havat a parázsra, a kicsi ló pedig belerúg a dobkályhába, a kiömlő parázstól lángra kap az istálló, satöbbi, satöbbi, akkor azt mondják: micsoda baromi balszerencse.

Így viszont a Rottenburg lány májába belement egy kocsikormány, Karolicza ezredes agyába az alvadt vér, Szegál Szami veséjébe egy bombarepesz, Popovicsnak fülén, orrán, száján, szemén a lavina hava, Banya Márta tüdejébe egyetlen szem rizs, a Plömi nevű hegyi mentő hálózsákjába pedig a szikla hidege. Verje meg az isten.