Feladványkészítő

Rednik, az erdőkerülő felügyelő, aki nem volt nagygazda, különcnek sem számított életében, egy napon bimbam csengőt szereltetett a házába. A telepen a kerítés csak a már meglévő örökös rend egyszerű jelképe volt, bárki bejelentés nélkül lépett át szomszédjához, s a kutyák is, orrukkal belökve a nehéz fakapukat, kedvükre fölkereshették rokonaikat. A felügyelőnek tehát nem voltak különösebb indítékai. De év elején váratlanul nagyobb rakomány Globo Nescafé és bimbam csengő érkezett a vegyesboltba.

Rednik új bimbam csengője nemsokára meg is szólalt, bár a kapuját továbbra is nyitva tartotta. De valaki tudta, mi az illem. Vicsori arcú, gyapjas hajú, bicegő fiatalember állt a kapuban, és a moziterem kulcsát kérte. A művelődés, a kultúra, mondta. Bizonyára Rednik elvtárs ismeri is a nevét: Valentino Feroce. Ez lehetett a művészneve. Művelődés, kultúra, ez a gyapjas ürge biztos tudja, mit akar, gondolta Rednik, és oda is adta a moziterem kulcsát.

Az idegen hamarosan berendezkedett a moziterem egy melegebb sarkában, felállította a sakkfigurákat, s a bámészkodókat hamar megtanította a lépésekre. Úgy nézett ki a dolog, megtanította őket, hogy legyen kivel sakkoznia. Persze mindjárt letegezte őket. – Kérlek – mondta –, kedvesem, barátom. Biztos olvastatok rólam. Ismeritek a nevemet. – Az emberek csak hümmögtek. Ezek szerint megtiszteltetés érte őket.

Mindenki, aki a moziterembe tette a lábát és elidőzött a sakkasztal mellett, megtanult sakkozni. Nem túl jól, csak annyira, hogy Valentino Feroce mester megverhesse őket. Néha látványos előnyhöz juttatta ellenfelét, már-már megízleltette vele a győzelem poharát, amikor hirtelen lerohanta, bekerítette, sarokba szorította, királya mellől kipusztította kíséretét, s mint aki maga sem tehet róla, kifordított tenyérrel jelezte: vége.

Türelme mégis elgondolkoztató volt. Betanít embereket sakkozni, csakhogy a szabályok adta méltányos lehetőségekkel élve megverhesse őket. Mintha csak ki szerette volna tapasztalni a telep férfiainak gondolkodásmódját és harcmodorát. Egy ilyen fürkész elme lett volna? Valaki azt állította, a közeli városban jár valami gyorstalpalóra. Onnan jár ki délutánonként a telepre szórakozni, ismerkedni és sakkozni, ellenfeleket kiképezni. Persze, mi az, hogy gyorstalpaló? Abból is van ilyen is meg olyan is.

Esténként, miután a mozitermet bezárták, hóna alá kapta a sakktáblát, bekopogtatott házakba, és késő éjszakáig éltette tanítványaiban a reményt: talán ma végre megverhetik. Közben kissé leereszkedően hol tejet, hol pálinkát kért, hol jó darab füstölt oldalasokat vacsorára. Ha a mester megfáradt, lefektették.

A szövevényes támadások kiagyalója, ez a szenvedélyes harcász és elmés bekerítő-szakértő azért nem volt mindenben tévedhetetlen. Például tényleges szerepe megítélésében: csempészni kezdte a potya vacsorák alkalmával ellesett konyhatitkokat egyik házból a másikba, kikotyogta, hogy milyen tejet vagy pálinkát ivott egyik házban, milyent a másikban, és rugózásuk alapján osztályozta azokat az ágyakat, ahol a vendégszeretet olykor reggelig marasztalta.

– Ohó! – mondták ezek a vendégszerető sakktanítványok. – Ohohó! – És ezzel ki is hunyt a harci kedv parazsa, ugyanakkor fogyatkozni kezdett a bimbam csengőkészlet a vegyesboltból.

– Jön, jön – kiabálták egymásnak a szomszédok. S amikor ez a pálinka-ízlelgető, füstölt-oldalas-kóstolgató, ágyakat-kipróbáló mester csöngetett, recsegő hangok kérdezgették a résre nyitott ablak mögül: – Ki az? – S ha megcsörrent a sakktábla, ilyeneket kiabáltak neki: – A férjem azt üzeni, alszik. A fiam azt üzeni, menjen maga a búsba.

– Pedig olvashatott rólam, olvashatta a nevemet – mondta a csalódott mester a kicsi copfos Steckó Elvirának, aki egymagában harmóniumozott az üres, fűtetlen moziteremben. – Feladványkészítő vagyok. Jelent meg feladványom a saját nevem alatt. – A kicsi Steckó Elvira összecsapta a kezét: – Feladvány? Készítő? Ó! Feladványkészítő. Én meg csak egy ilyen egyszerű kis orgonáló lotyó.

Idő múltával a telepen többször összevesztek: hogyan is lép tulajdonképpen a ló?