Üvegbegyűjtő

Alig olvadt el a hó, egy barna bőrű család ütötte fel tanyáját a patak túlsó partján. Egy férfi, egy asszony és két hosszú szoknyás gyerek. Kóberes szekérrel érkeztek, s a kicsi csontos gebét kicsapták a még sovány, süppedős rétre. A kóber nem szerény kis motyójukat takarta naptól, széltől vagy esőtől; a szekér egészen magasan, a kóber burkáig üres üvegekkel volt megtömve. Üres üvegek ezerszámra.

Dolguk, úgy látszik, sürgős lehetett, tüzet is csak este gyújtottak. Érkezésük után mindjárt nekiláttak, s a megduzzadt patak jeges vizében mosni, öblögetni kezdték az üvegeket. Ledörzsölték a címkét, s addig rázogatták őket, amíg kitisztult bennük a víz. A tiszta üvegeket lerakosgatták a fűbe. Napsütéses időben érthetetlen csillogásban hullámzott a rét, szürkületkor a kékes-zöldes üvegek színe megtompult, mint egy olvadásra váró befagyott tó. Két napon át löcsböltek a barna vendégek a patak partján, aztán kezdték visszarakosgatni az egészet a szekérre. Valósággal beépítették üveggel a kóber alatti teret.

Elöl ment a bajszos, barna ember, a szekér mellett az asszony, a két szoknyás gyermek a csontos ló körül kergetőzött. Lépésben haladtak: többezer üveg volt a rakomány.

Az üvegbegyűjtő ember az átvevőnél szigorúan méregette a rakományt. Ceruzáját nagy komoran egyik füle mögül a másik mögé helyezte. Nehéz mesterség ez, csupa gondterheltség. Azt mondta, külön szívesség részéről, ha minden leleményességét összeszedve helyet szorít ilyen mennyiségnek. Noha, ámbár, ámbátor. – Ez nem jó… Az sem jó. Hm, hm. Ez meg miféle? Ilyen üveg nincs. Ilyen üveg sincs.

Alaposan megválogatta, kirostálta a portékát. Egy egész sorral lebontottak már a szekérről, de az üvegbegyűjtő mindössze pár üveget tartott szabvány szerint elfogadhatónak. Hogy érzékeltesse, milyen értéktelen áruval zavarják, egy üveget addig latolgatott a kezében, amíg hirtelen megforgatva odavágta a sarokba a törmelék közé. – Francba vele.

– Hoppá – mondta a barna bőrű ember, és fölemelte mutatóujját. Intett az asszonynak és a szoknyás gyermekeknek, és gyorsan visszarakosgatták az üvegeket a szekérre, a kóber alá. Az üvegátvevő ember még a szekér után sietett, nagyokat rúgott utánuk a levegőbe. – Hogy Ákhábel rakná magukba. A barna bőrű ember visszafordult a kantár mellől. Pszt – mondta.

Majdnem vidáman dúdolva zötyögtek lefelé az úton. Aztán egy kellemes és minden szempontból kedvező helyen a barna ember lekanyarodott szekerével a rétre, a patak partjára.

A túlsó parton falszerű, fekete szikla emelkedett, alatta egészen meglassult a víz folyása. A barna ember kifogta csontos gebéjét, kicsapta a rétre, a szekerét a rúdnál fogva farral a pataknak kormányozta.

– Ide hozzám – mondta. – Adott egy üveget az asszonynak, egyet-egyet a szoknyás gyermekeknek. Egyenként emelte ki az üvegeket a kóber alól, egyenként vágta oda őket a fekete sziklalaphoz. Mire délutánra befejezték, a törmelékből jégszínű kúp emelkedett a sziklának. A barna család lihegett a fáradtságtól. A férfi az asszonyt és a gyerekeket rázogatta. – Hát nem volt jó? Nem volt jobb, mint a moziban?