Téli eső

Csikorgó hideg délután volt, kemény fagyos mezőkkel, keményre fagyott utakkal, udvarokkal. Csak a levegő színe változott meg hirtelen, lilásan megsűrűsödött, s ez az új szín semmiképp nem illett a fagyhoz. A moziterem és a klubhelyiség üres volt, csak a postafőnöknő ült egy sakkasztalnál, a fűtetlen helyiségben, és új beosztottjával beszélgetett. Ízetlen bolti málnaszörpöt ittak kotlós ásványvízzel. Valami jó tömény helyett.

A Timis házban viszont jól befűtöttek, a pára vastag függönye takarta ablakaikat. A Timis lány a konyhában vasalt nekivetkőzve, meztelen lábán papucs, aztán könnyű, rövid szoknya, s egy rövidke blúz, más semmi. Amint hajladozott a vasalódeszka fölött, bár nem lépegetett, néha reccsent a padló alatta. Balinkó alatt nem reccsent a padló, amikor a Timis lány mögé lépett s a fölcsusszant blúz alatt a keresztcsont tájékára nyomta a száját. – Előbb nézzen körül, Balinkó – mondta a Timis lány; papucsából kivette a lábát, és anélkül hogy a vasalódeszka fölül elmozdult volna, talpával eltaszította Balinkót, vissza a padra, ahol ült.

Timis Valér nagy párnákon feküdt a szobában, onnan jött ki a doki, és leült Balinkó mellé a padra. Balinkó érezte, italszaga van a dokinak, gondolta, ha majd elmegy, akkor kér ő is a Timis lánytól. Elvégre komoly pajtásságban vannak ők ketten. Ivott volna egy kis forralt bort. De a doki nem ment el, ő is nézegetni kezdte a Timis lányt, mint hajladozik a vasalódeszka fölött, s közben vicceket mesélt. Balinkó, bár nagyon kívánta, hogy a doki bár már ne lenne ott, emlékszik az egyik ilyen viccre. A kanonok megvallja halálos ágyán Mórickának: „Én nem az apád vagyok, hanem az anyád. Az apád a váradi püspök.” És a doki csak nem mozdult.

Amint szürkülődött, egyre lilábbak lettek az ablakok, s Valér kiszólt a lányának, fogjon be hamar, hozza le a rönköt a Kövesérről. Ilyenkor a hámfához ékkel ellátott láncot erősítenek, amit a ló maga után vonszol a hóban. Az éket beverik a rönkbe, a ló pedig elvontatja a rönköt, ahova az ember parancsolja.

Amíg a Timis lány mackóba bújt, Balinkó megszólaló: – Doki, maga menjen haza. – Miért, miért? – kérdezte a doki. – Látja maga jól, mit veszitek, ha maga itt marad – mondta Balinkó. – Nagyon is jól megnézte magának. Kérem, menjen. – Nem tudtam – mondta a doki. – Elnézést.

Indultak is, hogy elővezessék a kicsi deres lovat, a doki is indult volna a kapu felé. Kemény fagy volt még a völgyben, mégis zuhogott az eső. Csillogtak a fák és a háztetők, az ereszről szemmel láthatóan ereszkedtek a kövér jégcsapok. A kőlépcsőt már bevonta a friss, áttetsző zománc. Minden egy pillanat alatt odafagyott. A madarak nem fagytak oda az ágra, sem a fészkükbe, csak lepotyogtak a fákról, a bokrokról. Csúszkáltak, gurultak lefelé a tükrös oldalakon, szárnyuk keményen kopogott a sima jégen. A cinkék s a verebek nem vándormadarak, eszükbe sem jutott a levegőben tölteni az éjszakát.

A Timis lány megborzongott, azt mondta, ez jelent valamit, ilyenkor meggyógyulnak a betegek, satöbbi. A doki azt mondta, hülyeség, mindenki alaposan odakeni magát, ha nem ül a tökén valami jó meleg helyen. A doki tehát nem ment el.

Visszatértek a konyhába, hogy üssék el valamivel az időt. A Timis lány dominózni akart, a doki inkább römizni. Balinkó megivott volna egy csupor forralt bort. De a lány azt mondta, nincs egy korty ital az egész házban. – Elég baj – mondta Balinkó. – Hogy a fene enné meg magát, doki. – Így aztán egy darabig römiztek, egy darabig dominóztak. Várták, hogy megolvadjon.