Ügyvédnő

Hadbavnik Irén éveken át a faluközpontban tevékenykedett. Valamikor régen még könyvtárosként kezdte a megyeszékhelyen, aztán ismeretlen okoknál fogva egyre távolabb került, kisvárosokba, nagyközségekbe, végül falvakra, közben foglalkozását is egyre változtatta. Amire ide a faluközpontba került, éppen ügyvédnő volt. Persze nem olyan, aki irodát tart fenn. Bizonyos összegekért kijárt kényesebb ügyeket, elintézett ügyes-bajos dolgokat, miután kliensét rávette, hogy azt a bizonyos dolgot sürgősen el kell intézni, és kellőképp meggyőzte, hogy ez milyen nehézségekkel jár.

Csontos, széles, alacsony asszony volt, félelmetesen előreugró alsó állkapoccsal. Amikor ez a nő betette a lábát valahová: benn volt. Nehéz volt tőle végérvényesen megszabadulni, ez csak bátyjának, Hadbavnik Péternek sikerült. Ennek is tett egyszer egy komoly szívességet. Rábeszélte félig-meddig, adja el szúette, molyrágta régiségeit. Limlom az, nem egyéb, ő, Irén majd lebonyolítja a boltot, lejárja a lábát jó vevőért. Amíg aztán a bátyja távol volt, kiürítette a lakást, s a pénzből megengedett magának egy fekete-tengeri hajóutat. Ilyen áron szabadult meg Hadbavnik Péter a húgától.

Nyomravezetéssel is foglalkozott, különböző eltűnt, elveszett tárgyak és kutyák felkutatását vállalta napidíjért. Az eredmény ugyanaz volt: „Megvan, megtaláltam szegényt, de megdöglött.” „Megtaláltam, de a tolvaj már teljesen tönkretette.” Szóval szélhámos volt.

Mindezek ellenére bizonyos tekintélynek örvendett. Ez annak a bátorságának volt köszönhető, amivel újabb és újabb ötleteket szülve betoppant gyanútlan és igénytelen családok körébe, és kitartó meggyőző munkával rávette őket valamire, aminek elérésére soha életükben nem törekedtek. Azok pedig végül is letejeltek neki.

Utolsó emlékezetes esete egy fiatalemberrel történt, akit – bár ép, egészséges dolgozónak ismerték – megpróbált rávenni, hogy nyilváníttassa magát betegnek. Az esedékes betegnyugdíjon majd a betegség foka és a ráfordított idő arányában megosztoznak. De ez a fiatalember nemcsak hogy nem volt beteg, hanem épp azért kapta a fizetését, hogy Hadbavnik Irént lefülelje.

Így aztán sürgősen távoznia kellett. Amikor észbe kapott, felült különböző éjszakai vonatokra, és saját halálhírét költötte. Elmesélte az utasoknak, hogy egy Hadbavnik Irén nevű szerencsétlen asszonyt holtan szedek ki az alagútból. Mindenkit elér a végzete, gondolták egykori polgártársai, és belenyugodtak, hogy Hadbavnik Irén örökre eltávozott.

Ezért aztán komoly megütközést keltett, amikor hosszú idő után – igaz, ennek megfelelően jóval korosabban – saját régi nevén újra fölkereste egykori vadászterületét. Megneszelte, hogy önkéntes hozzájárulásból járda épül a távoli telepen, ezért kisietett személyesen, és a parasztoknak modern járdát ígért a libatojta, disznótúrta árokpartok helyébe. Ő majd kijárja, persze szerény anyagi támogatás ellenében. Ő, Hadbavnik Irén, az ügyvédnő. Kapott is sajnálatból egy-két tojást, szalonnát, túrót s igen, igen kevés készpénzt. S pár jó szót is: „De hát, néném, meg lehet ebből élni? Ismerte volna az igazi Hadbavnik Irént, a mi ügyvédnőnket. Attól tanulhatott volna.”