Az anyatárs

Az öreg Steckó egy délután befogott, és kavicshordásra használt gumiabroncsos szekerével kihajtott az állomásra. Meglepetésére szomszédját, Cservenszkit is ott találta, aki szintén gumiabroncsos szekerével várakozott. Egyenesen mellé hajtott.

– Nocsak. Te kit vársz?

Cservenszki zavartan elnézett a lovai fölött, s közben vonogatta a vállát.

– Csak úgy kijöttem. Olyan nagyon nem várok senkit.

– No, ez aztán fura – mondta az öreg Steckó. – Szóval így állunk.

– A vejedet várom – mondta Cservenszki. Megírta nekem, hogy várjam. De nem tudom, miért.

– Akkor majd megosztozunk rajta – mondta Steckó.

Hat óra után bedöcögött a személyvonat a végállomásra. Steckó kövér veje leszállt az egyik vagonból, és fújtatva közeledett a Steckó szekere felé. Mintha Cservenszki ott sem lenne.

– Drága tata – mondta, amikor apósához ért. Amikor felült, megereszkedett alatta az ülés.

– Velem jössz-e vagy ezzel a Cservenszkivel? – kérdezte Steckó a vejét.

– Cservenszkivel? Miért? Persze hogy tatával megyek.

Az öreg Steckó erre intett Cservenszkinek – Viszlát, okos. – Aztán a vejéhez fordult. – Ha mégis ezzel a Cservenszkivel akarnál menni, még meggondolhatod.

– Ugyan, tata. Máris indulhatunk.

El is indultak. Steckó meghúzogatta a gyeplőt, és nagy ívben kikanyarodtak az állomás elé. Steckó kövér veje épp kényelembe helyezte magát az ülésen, amikor megálltak. Innen be lehetett látni az állomás előtti térséget, azt a helyet, ahol a szekerek várakoztak. Steckó széles tenyerével rávert veje vastag combjára.

– Ha megengeded, várunk egy keveset.

Cservenszki szekere mellett egy idős, apró, fodros ruhás asszony állt. Arca púderesen világított a bársonykalapja alatt. Cservenszki leugrott a szekeréről, elkapta az öregasszony derekát, és finoman föltetté az ülésre. Kis bőröndjét meg a szalmába.

– No – mondta Steckó a vejének –, most mondd meg szépen tatának, kicsoda ez a múmia?

– Az? Hát én nem ismerem.

Steckó átvette bal kezébe a gyeplőt, és tenyérével újra rácsapott a veje combjára.

– Mondd meg szépen tatának. Kicsoda a banya?

– Az anyám – mondta a Steckó veje.

– Ez aztán fura – mondta Steckó –, én úgy tudtam, árva gyerek vagy.

– Vicceltem, tata – mondta a Steckó veje. Mindig is volt anyám. Tartogattam meglepetésnek.

Steckó leugrott a szekeréről, átszaladt az úton az állomás előtti térségre. Cservenszki már éppen indult, de amikor megpillantotta a feléje siető Steckót, hamar megállította a lovakat. Steckó benyúlt a szalmába, kiemelte az öregasszony táskáját, és letette az útra. Aztán derekánál fogva leemelte a fodros ruhás öregasszonyt is, és a táska mellé helyezte. Intett Cservenszkinek, mehet haza.

– Te csak hallgass mindig tatára – mondta vejének, amikor visszaült a szekérre. – Az árva gyermeknek nincs anyja.