Naplótöredék

Ma reggel, mialatt reggeliztünk, a patak túlsó partjára valami idegen krapekok érkeztek. Hamar kicsomagoltak és fölverték a sátrat. Négyen voltak, plusz egy boxerkutya. Mi is négyen voltunk, volt egy fél sajtunk, egy veder málnánk, azt reggeliztük. Amikor befejeztük, Balinkó kiállt a partra, és átkiabált nekik.

– Nem szeretnétek minket megismerni?

Azok éppen vetkőzni kezdtek, hogy egy kicsit süttessék magukat. Egyelőre teljesen fehérek voltak. Szemügyre vettek.

– Lehet szó róla – kiabálták. – Majd este.

Biztos nekik is megtetszett ez a hely. Mi mindenesetre nagyon szeretjük. Van az a sajtunk, az a málnánk, és nem is tudom, mennyi rókagombánk. Most már úgy néz ki, meg is esszük az egészet. Pedig az egészet haza szerettük volna vinni, a sajtot begyúrni túrónak, a málnát eltenni málnaszörpnek. Ezért jöttünk ide. De most inkább feléljük a téli tartalékainkat. Majd veszünk túrót a boltban, és málnaszörpöt is, ha megkívánjuk.

Azok ott túl máris valami játékba kezdtek. Egyikük az óráját nézi, és karját lengetve számolja a másodperceket. Egy másik mindenféléket mutogat meg utánoz valamiket, a harmadik pedig közbe-közbekiabál. Amikor a szél kihagy, máskor meg; amikor annyira felerősödik, hogy a patak hangját elkapja a meder fölött, értjük, mit kiabál. Ilyeneket: – Liba, liba. – A másik közben számol: – Tizenöt-tizenhat. Az, amelyik mutogat, most valami madárra céloz, ami magasan repül, közben betűket rajzol a levegőbe. Dliba, dliba – kiabálják a gyerekek. – Mi az, hogy dliba? Nem értem. Miért nem csak liba? – A másik könyörtelenül számol tovább: – Huszonhat, huszonhét. – Miféle liba, na mondd már. Ludliba? Ugye, ludliba. Eltaláltam? – Harminc – mondja a másik. – Vadliba. – Szóval ilyen kitalálós játékkal ütik el az idejüket.

Mi hamar meguntuk, és elindultunk a rönktér felé. Ott lebzseltünk az iparvasút vágányai mellett. Hammer úr, a mozdonyvezető, befűtött mozdonyát törülgette. A kicsi, tölcsér alakú kémény körül csípős füst terjengett, fával fűtötték. Nagy tuskók égtek a kazán alatt. Mozdonyt fával – elég kiábrándító. De egy ilyen kisvasút, az mégis komoly valami. Hammer úr oda-odapislantott ránk, s miközben tovább törülgette a fényes, olajos mozdonyát, megkérdezte, akarjuk-e, hagy kivigyen a Rabla alá, az iparvasút végébe. Egy szép kirándulás a kisvasúttal. Fel is ültünk hamar a mozdonyt követő nyitott vagonra, és egy kicsit még csodálkoztunk, hogy csak a Hammer úr mozdonya és ez, amin mi ültünk, gördült ki a rönktérről. Hammer úr még hátraszólt, kapaszkodjunk jól a támasztócövekekbe, mert az ő vonata jobban ráz, mint egy szekér. Aztán bekanyarodtunk egy meleg, telékiaszagú lomberdőbe. A szekérút hamar fölfutott a hegyoldalra, még csak egy ösvény sem kanyargott a töltés alatt. Ebben a meleg, szellőtlen lomberdőben dohogott egy órán át a vonat, amíg végre egy lapos szikla tövébe érkeztünk. Innen végre kiláthattunk a hatalmas szürke irtásokra, amelyek a magaslatok felé húzódtak. Az üres rakodó fölött kicsi parasztház állt. Mintha csak bóklásznánk, arra indultunk, Hammer úr ment legelöl, elvezetett a házig. Ott lakott a halott ember. – Jé – csodálkozott Hammer úr –, a tegnap még élt. – A halott ember nem volt szép, pedig öreg volt. Szürke borosta borította az arcát. Régi, kifakult katonazubbonyt viselt, kifényesedett rézgombokkal. Alacsony fapadon ült, egyik lábán már rajta a bakancs, a másikon csak a bokára tekert kapca, a másik bakancsa üresen állt a lába mellett. Ezt a bakancsot Hammer úr odakötözte a lábához. – Akkor gyerünk, fiúk – mondta. És mi négyen alájanyúltunk, megfogtuk, levittük a rakodórámpáig, és fölraktuk a vagonra. Ott aztán Hammer úr valami kormos dróttal odakötözte a támasztócövekekhez. Aztán lekapcsolta a mozdonyt, és a terelővágányon megkerülte ezt az egyetlen vagont, és megváltoztatva a menetirányt, az elejére illeszkedett. Indultunk is visszafelé. Mivel a mozdonyt fával fűtötték, és mi közvetlenül a mozdony mögött utaztunk, kellemetlenül csípett a füstje. Leültünk a vagon végébe, és, lábunkat lógatva, háttal utazva bámultunk az elmaradozó lomberdőbe. Csak akkor fordultunk meg, amikor a vonat begurult a rönktérre. Hammer úr ügyet sem vetett ránk, csak berohant az irodába. Mi láttuk, hogy a kormos drótok üresen fityegnek, a halott embert, így látszik, nem sikerült bevontatni a rönktérre. De úgy gondoltuk, ezt Hammer úr majd maga is meglátja.

Amikor a táborhelyhez értünk, a túlsó parton az egyik kis krapek épp négykézláb mászkált és ugatott. A másik idegesen kérdezgetett: Eb? ebéd? ebédlő? – A harmadik számolt. A kutyát megjátszó gyerek hirtelen fölpattant, majd elvetődött. – Kutyagumi? – kérdezte a másik. – Tovább, tovább. – És a kutyát játszó gyerek újra elvetődött, kétségbeesetten tekintett maga alá, maga mögé, mintha a hasa alatt elgurult volna valami. Szóval, kutyagol.

Balinkó kiállt a partra. – Nem szeretnétek velünk megismerkedni? – kérdezte. Erre aztán átjöttek. Kínálgattuk őket sajttal meg málnával. – Van egy jó sztorink – mondták. – Ki vele – mondta Balinkó. – Van itt egy mozdonyvezető – mondták a vendég fiúk. – Vegyetek sajtot – mondtuk. – Van itt egy mozdonyvezető – mondták a vendég fiúk. – Vegyetek málnát – mondtuk. – Ha netalán elhívna mondták a vendég fiúk. – Vegyetek még sajtot – mondtuk. – Ha netalán elhívna – mondták a vendég fiúk. – Markoljatok a málnából – mondtuk. – Ha netalán… – mondták a vendég fiúk: – Hülyék azért nem vagyunk – mondtuk.