Egy tolmácsnő

Egy délelőtt két olasz érkezett a telepre. Az olaszokat, az olasz kocsikat már errefelé is ismerték. Kicsi, fekete rendszámtábla, fekete bőrzeke, esetleg kötött gyapjúpulóver, esetleg vasalt öltöny színes nyakkendővel, kikefélt cipők. De ezeket csak akkor pillantották meg, amikor már átöltözötten léptek ki a turistaszállóból. Narancssárga kezeslábast viseltek, kocka alakú dobozokkal, mérőlécekkel vágtak neki a hegynek. A tolmácsnőt a szállodában hagyták.

A két Steckó fiú délután vetődött errefelé, már messziről megpillantották a két narancssárga, kék cégjelzéssel ellátott kombit a bejárat előtt. Nagy, fekete kutyájuk körbeszaglászta az olasz kocsikat, pedig azok már rég hazai benzinnel gurultak. A fiúk kutyástól beültek a szálloda bárjába, ismerték őket, nem volt baj a kutya miatt. Ott volt a tolmácsnő is, szerettek volna egy kicsit beszédbe elegyedni vele, hogy mi újság, mi járatban, de az nem volt hajlandó. Még csak nem is válaszolt semmire. Úgy nézett ki, egy kicsit magát is olasznak tekinti ezen a távoli hegyvidéken. Pedig látnivalóin nem volt rajta egy darab olasz rongy sem. Talán a hajfestéke, a hajpermete vagy valami más ilyen permet, amiről egyes-egyedül ő tud.

A portásnő elárulta a fiúknak: drótkötélpálya épül a közelben, s az olaszok eljöttek megszemlélni a terepet. Kimerítő, fáradságos munka. Estefelé érkeztek meg az olaszok a hegyről. Kicsit sárosak, kicsit nedvesek voltak, de nem zavartatták magukat. Egyet gondolhattak, mert nyomban betértek a vendéglőbe. Asztalhoz ültek, beszélgetni kezdtek, és jókat nevettek.

A Steckó fiúk a fakitermelésnél dolgoztak. Rokon mesterek ezek – gondoltak az olaszokra –: minden hegyi munka rokon szakma. Meg is álltak nemsokára az olaszok asztalánál, kezükben orrmagasságig emelt pohárral. – Szabad lesz? Megengedik? – A két olasz barátságosan intett, még a nagy fekete kutyát is megsimogatták, pedig alig fért el a sok lábtól az asztal alatt. Beszélgetni aztán külön beszélgettek, de amikor az olaszok nevettek, a Steckó fiúk is udvariasan nevetni kezdtek és vidáman koccintották.

Később lejött a tolmácsnő is esti taftruhájában. A fiúk mélyen meghajoltak, és kezet csókoltak: – Menjenek – mondta a tolmácsnő –, nem illik zavarni. – Nem zavarunk – mondták a fiúk –, mi csak szórakozunk. – Menjenek, menjenek. Kopjanak le hamar. Kérdezzenek valamit, azt esetleg lefordítom. Aztán menjenek. – A Steckó fiúk azt mondták, nem kell nekik fordítani semmit az égvilágán. Ők csak hallgattak, s amikor az olaszok nevettek, ők is kivörösödtek a kacagástól.

– Magukról beszélnek – mondta a tolmácsnő. Hogy milyen illetlenek, milyen tapintatlanok és faragatlanok. Hogy mennyire büdös a kutyájuk. – A fiúk csak koccintottak és nevetgéltek. – Panaszt akarnak tenni maguk ellen – mondta a tolmácsnő –, ki akarják dobatni magukat innen. – A Steckó fiúk koccintottak. – Kezét csókolom – mondták a tolmácsnőnek. – Azt mondják: maguk nagyon gyanúsak – mondta a tolmácsnő –, nekem ez igazán nem kellene. – Kérjük, ne fordítsa tovább – mondták a Steckó fiúk. – Már majdnem kellemetlen.