Az autóbusz utasai

A rotundai főerdész újságolta, hogy Oleinek doki a barlangvendéglőben iszogat a brádi műtősnővérrel. Kezembe nyomott egy kis üveg mézet, ha már amúgy is oda készülök, vigyem le póruljárt unokaöccsének, hadd töltögessen belőle a lábszárára, a fejsze ütötte friss sebre.

Tényleg itt voltak a szabadban megterített bádogasztaloknál, konyakos és sörös poharak mellett. A brádi műtősnővérnek javában csillogott a szeme, és Oleinek doki panyókára vett piros pulóvere ujjával cirógatta a saját állát. Ott ült még két prundi tanítónő, nyakukon masnira kötött áttetsző kendővel. Ott ült még egy leszerelt civil repülő meg a vándordalárda karvezetője, súlyos arcukat emelgették a poharak fölött. A rotundai főerdész unokaöccse két vadőrrel ült, s amint magkapta a mézet, csurgatni kezdte arra a csúnya, mély sebre. A vadőrök fogukat szívogatva és fejcsóválva kísérték a méz utját, amint beszivárog a húsba.

Egyedül ült asztalánál egy barna köpenyes, majdnem fiatal nő, a szék karfáján egy szatyor zöld körtével, s csupasz, fényes lábszárát süttette a lenyugvó napon. S még egy kivasalt öltönyös, nyakkendős férfi, aki úgy nézett ki, mintha saját sokhengeres személygépkocsijával érkezett volna ide megpihenni. De nem állt itt a barlangvendéglő mellett semmi egyéb, csak a kicsi, lerobbant busz, alatta a franciakulcsokkal babráló sofőrrel.

Valamennyien a busz utasai voltak, s örülhettek, hogy pont egy ilyen kedves italmérés mellett dőlt ki a kocsi. Valljuk meg, nem ritkaság az ilyesmi.

A patak partján egy sportosan öltözött, középkorú nő horgászott, csak úgy röptette a műlegyet a zubogók fölött. Ő is a busz utasa volt. Buli, a csapos, a söntés mögül nézegette a vendégeit. Nagy sikerű filmek kezdődnek így: utasokra valahol idegenben, váratlan és kiszámíthatatlan körülmények folytán ráesteledik. A közösen eltöltött órák során kialakul valami. Valami, amiből tanulni lehet.

– Az előbb már tegeztél – mondta a műtősnővér Oleinek dokinak. – Azt mondtad, egyszer beviszel Dornára.

– Ugye, nem tegeztem? – kérdezte tőlem a doki.

– A doki tudja a keresztnevedet? – kérdeztem a műtősnővért.

– Mindenki tudja – mondta Buli a söntés mögül. – Ő Lola.

A busz motorja néha csöndesen beindult, köhécselni kezdett, aztán mindannyiszor remegve lefulladt.

– Még nem fogott semmit – mondta az egyik vadőr a másiknak, és a sportosan öltözött, középkorú horgásznő felé mutatott.

– Majd ha fogott valamit, megbüntetem – mondta a másik.

– Büntessük meg mielőbb. Esteledik.

A rotundai főerdész unokaöccse a poharába töltögetett, és aggódva figyelte a fedetlen lábszára fölött köröző darazsakat. A leszerelt civil repülő és a vándordalárda karvezetője olykor megemelték súlyos arcukat és poharukat, vonásaik egész megenyhültek a két prundi tanítónő láttán: Azok csak kendőjüket igazgatták a nyakukon. A patak fölött már elindult a hűvös esti szél.

– Szó sem lehet róla – mondta közben szigorúan Öleinek doki. – Maga is hazamegy, kedvesem, és én is hazamegyek.

– Hazamegyünk – mondtam. – Jöttem a barátomért.

A sportosan öltözött horgásznő most tiltott vizekre szóló, különleges, kutatói horgászengedélyét lobogtatta a vadőrök orra előtt.

– Remélem – mondta –, ez még maguknak is megfelel.

Aztán egyszer csak a sofőr tapsolni kezdett. Kettőt, aztán megint kettőt. Váratlanul betessékelt a kicsi buszba. Hamarosan el is indultunk, Buli vidáman integetett utánunk. A busz mögött kicsi olajtócsa és két üres sörösüveg maradt a porban.

A prislopi fogadó előtt aztán újra megálltunk. A busz újra köhécselni kezdett, pedig már túljutottunk a kapaszkodón. Ugyanaz lehetett a baja, mint az előbb. A sofőr nagyon csóválta a fejét, s azt motyogta, attól tart, kénytelenek leszünk itt tölteni az éjszakát. Elgondolni is rossz, ha valahol távol, nem itt, ágyak közelében ér ez a kellemetlenség.

A Vaszalyka Áron nevű fogadós nagy, közös asztalt terített, és cipekedni kezdett a pincéből a konyha felé, a söntésből a tálalóasztal felé. Az első poharak után megmutatta a szobákat, a befűtésre váró kicsi vaskályhákat, az ágyneműszagú, frissen vetett ágyakat. Az erkélyekre is kivezetett, de ekkor már nem lehetett gyönyörködni a kilátásban, mivel teljesen besötétedett. Ha visszagondolunk, nagyon jó kis estének néztünk elébe. Ez lett volna egy közepesen rossz filmben a tulajdonképpeni kibontakozás.

De Oleinek doki a negyedik (vagy talán az ötödik vagy hatodik) pohárka után illetlenül sugdolózni kezdett velem. Azt ajánlotta, kerüljük ma a bonyodalmakat. Gyalogoljunk be szépen a csillagos ég alatt a telepre, ki-ki a saját kicsi meleg ágyába.

– Ezek brunzolni mennek – mondta a műtősnővér, amikor csendben kioldalogtunk. – Együtt járnak brunzolni, mint a lányok a csehóban.

Egész jót tett ez a kis éjszakai gyaloglás. Ahogy a doki mondta, az ég csillagos volt, s egy idő után nem is gondoltunk a többiekre. Néha megesik, hogy az ember vetítés közben kibotorkál a moziból.