Egy nagyon kicsi cirkusz

Egészen kicsi cirkusz érkezett a telepre. Egyetlen cirkuszi kocsiból állt, ezt bevontatták két hegyi juhar alá, majd kibontottak egy ütött-kopott, esőáztatta, napszítta vásznat, amin egyszerűen ez állt: „Cirkusz.” Alatta ferde, kézírást utánzó ecsetvonásokkal: „Manuella.”

Miután a lovakat kifogták, a két juharfa dereka közé köteleket feszítettek, a kocsiból mosdótálakat hoztak elő, és nedves ruhát teregettek rájuk. Már az első percekben akadtak bámészkodók, s cirkuszról lévén szó, a kifeszített kötelektől valamivel többet vártak. Úgy nézett ki, a kocsi tömve van vizes ruhával.

Mindössze hárman érkeztek a kocsival, úgy tűnt, ez a három ember alkotja az egész társulatot. Egy terebélyes dáma, talán maga Manuella, egy vékony, görnyedt hátú fiatalember és egy lány, a gumimajom. Nem kell leírni ennek a lánynak a külsejét; miután érkezésekor valaki elkeresztelte, mindenki előtt nyilvánvaló volt: ő a gumimajom. Bár az nehezen lett volna megmagyarázható, hogy miért gumi és miért majom. Artistanő volt.

Ezek hárman, miután a ruhateregetéssel végeztek, néhány alkatrészből összeállították a jegypénztárat, amit a dáma hamar ki is próbált. Beült oda dohányozni, és a kicsi, kerek lyukkal ellátott ablakon fújta ki a füstöt. Aztán lesétáltak a vegyesboltba, bevásároltak, tömött szatyrokkal tértek vissza a kocsi mellé. A juharfák alatt felállított kicsi dobkályhán főzőcskéztek, a terjengő pirított paprika és hagyma illatából egyesek az előadásra való becsületes fölkészülésre következtettek. Különleges teljesítmények előtt persze hogy enni kell. Közben ócska, kürtős gramofonból szólt a nekik való zene.

Az érdeklődőknek elmondták, előadásra csak a következő héten kerül sor, addig is készülnek. Így ment ez napokon át, s a kicsapott éhes lovakat senki nem merte elhajkurászni a legelőjéről.

Az ígéretes előadásig is, aki akart, egy lejért célba lőhetett légpuskával különböző állatokra és emberalakokra: Piroska és a farkas-ból a farkasra, Jancsi és Juliská-ból a boszorkányra, a Hamupipőke nővérére és különböző gonosz mostohákra. Ha valaki célba talált, jó pontnak számított. Azonkívül úszkált még egy bádogteknőben négy ruca. Akinek sikerült bizonyos távolságból egy karikát a nyakára dobnia, övé lett a ruca. De a karikák mindig a vízbe estek, s a görnyedt hátú fiatalember időnként összeszedte őket, és amúgy vizesen eladta a soron következő próbálkozónak.

A dáma többnyire a jegypénztárul szolgáló bódéban ült, ő árusította a céllövőknek is az egylejes jegyeket. Csak fújta kifele a füstöt. A gumimajom, testére feszülő vékony öltözékben, álmosan sétálgatott, az ő feladata ebben a kezdeti időszakban csak az volt, hogy nézzék.

Közben a bámészkodók meg a céllövők s a rucák körül lebzselők megtárgyalták a dolgokat, megtárgyalták ezt a kicsi cirkuszt. Hogy vajon mire lehet képes ez a három ember. Hát mire is? Például, a görnyedt hátú fiatalember leül a fűbe. Mondjuk, a dáma a bódéból, miután eladta a jegyeket, maga is föllép, mondjuk, rátelepszik a görnyedt hátú fiatalemberre, aki ekkor könnyedén feláll. És akkor mondjuk, jön a gumimajom és föl-alá mászik rajtuk. A fiatalember mindezt kitűnően bírja. Esetleg deszkát helyeznek a fejére, ennek két végén helyet foglal a terebélyes dáma és a gumimajom, anélkül hogy a gumimajom a dáma súlyától fölbillenne. És így esetleg körbe is foroghatnak. A fiatalember mindezt kitűnően bírja. És így tovább.

Tévedés ne essék, a gumimajom nem volt szép. Még annál is veszedelmesebb: az a fajta nő volt, akinek első látásra meg kell bocsátani ezt a hiányosságát. Amíg ő a juharfák alatt sétálgatott álmos mozdulatokkal, a telep beérett fiúgyermekei célbalövéssel foglalkoztak. Így ők voltak azok, akik egészen közelről végignézték azt a rövid beszélgetést, ami a társulat három tagja és egy dzsipen érkezett komor tekintetű fiatalember között zajlott le. Előbb a görnyedt hátú fiatalember, majd a terebélyes dáma, legvégül pedig a gumimajom kutatott lázasan a zsebében, és különféle elrongyolódott papírlapokat mutatott a komor tekintetű fiatalembernek. De annak egy sem volt jó. Fölhúzta a vállát, széttárta karját, visszaült a dzsipbe és elporzott.

Egy hét jócskán eltelt már, előadásra mégsem került sor. – Talán holnap, talán holnapután – mondogatták az érdeklődőknek. Közben a kicsapott lovak csak legelték a finom hegyi füvet. – Talán ma esti már jegyeket is árusítunk – mondogatták a komor tekintetű fiatalember látogatása után is.

Mégis, estefelé látni lehetett a görnyedt hátú fiatalembert, amint az egyik fölmálházott lóval, kötegbe kötött légpuskákkal elbaktat az országúton. Látni lehetett még aznap este a terebélyes dámát is, a kocsirúd bal oldalára befogott lovat ostorozva, amint nyikorogva döccen ki a juharfák alatti kicsi rétségről a poros hengerelt útra. Látni lehetett még aznap este egy fiatal hölgyet, amint kis bőrönddel várakozott a buszmegállónál. Igényes üdülővendégnek tűnt: feszes nadrág, ballonkabát, fehér falap, nagy, kerek napszemüveg. Látszani nem látszott rajta, de mindenki érezte: ő volt az, ő a gumimajom.