Falusi boltos

Jochum, a boltos, nem a telepről származott, Szelestyéről ingázott, s ezzel bizonyos mértékben sikerült a nyitvatartási idő fegyelmét meghonosítania. Az igazság az, hogy a helybeli boltosokat gyakran a legfurcsább időpontokban zörgették fel átutazók, vándorok, pásztorok és főleg jó barátok, ha valamit elfelejtettek idejében beszerezni. Amint Jochum átvette a boltot, ez a szokás elmaradt, Jochum nem aludt a telepen. Megjelenésében is volt valami, ami vásárlóit bizalomra és tiszteletre késztette: nagydarab ember volt, nagy orrával, duzzadt szájával bajor dragonyosra emlékeztetett, régi rajzokról. Amellett egymaga emelte le a raktérről az olajoshordókat, a liszteszsákokat meg mindent, ami egy embernek túl nehéz lett volna, a kisgyermekeknek pedig banira kiszámolta a visszajáró pénzt, és gyakran nyugtát is adott. Valami titok lebegett mégis e körül a Jochum körül. Egy régi barátság vagy régi viszály titka.

Negyvennégyben, távozásuk előestjén a fasiszták, hogy emléküket itt is egyértelművé tegyék, felkoncoltak harminc parasztot. Annyival később, amennyire ezt az óvatosság megkövetelte, kiderült, hogy bizonyos – legyünk precízek: három egész harminchárom százados – hibaszázalékkal dolgoztak. Ez emberben kifejezve egy fő, s ez az egy fő később hitelesen elmesélhette a történteket. Behajtották őket egy házba, majd az ablakon keresztül tüzet nyitottak rájuk. Ez az egy a ráboruló huszonkilenc halott testnek köszönhette megmaradását. Nos, ezzel az egy túlélővel látták gyakran Jochumot. Talán szoros barátság is fűzte őket egymáshoz.

Túlélni egy mészárlást gyanús, és talán megbocsáthatatlan is. Aki ezek után még barátokat is szerez, számíthat a neheztelésre.

Jochum, bár nem szívesen, főleg esős időben néha megengedte, hogy a megvásárolt italt ott helyben a boltban elfogyasszák. Faluhelyen nehéz, reménytelen erről leszoktatni az embereket. Egy ilyen alkalommal, amikor a bolthelyiséget betöltötte az italozók duruzsolása, föléledt a régi kíváncsiság: nekiszegezték Jochumnak a kérdést, hogy is áll a barátjával. Mi is történt akkor igazában. – Mesélnél végre valamit arról az esetről?

Jochum tudta nagyon jól, miről van szó. Előző éjszaka a huszonkilenc vértanú emlékművénél, a faragott hosszú fejek, hosszú, szomorú arcok körül piros, kék és zöld áldozati tüzek gyúltak, piros, kék és zöld füst gomolygott fölöttük sokáig, végül aztán mégis rendes, sötét éjszaka lett. Jochum nagyon is jól tudta, filmező csoport járt ott az elmúlt éjszaka fényszórókkal és füstbombákkal. Amikor a forgatást befejezték, kihunytak az áldozati tüzek, elszállt a füst, és hazamentek. – Nos, nem mesélsz nekünk semmit? – kérdezték.

Jochum nem mesélt most sem semmit. Megkutyálta magát. Legfönnebb arról mesélhetett volna, micsoda buta véletlen, hogy nem az ő fejfája fölött gomolygott az áldozati füst. De ilyen véletlenekről hallgatni illik. Hallgatni illik arról is, hogy bizonyára nem kapnak ilyen, a halhatatlanságnak szánt szobrokat fejfául ezek a vértanúk, ha nem egyszerre és egyhelyütt éri el őket a végzetük, hanem külön-külön, itt meg ott. Pedig valamennyiüknek egyetlen élete volt, amit egyetlenegyszer oltottak ki. Íme, mégis úgy látszik, még a halálon belül is bizonyos közös vonás szükséges ahhoz – és talán bizonyos mennyiség is –, hogy ez az egyszeri halál jelentőséget kapjon. Ez a nevetséges megkülönböztetés volt az, ami Jochumot – ha már éppen emlékezetébe idézték – nyugtalanította és bosszantotta.

Később filmesek érkeztek a vegyesboltba. Kikértek egy üveg rumot, kidugaszolták, nekidőltek a pultnak, és egymás után kortyolgattak.

– Magához küldtek – mondta egyikük Jochumnak. – Milyen ügyben? – kérdezte Jochum. Hogy beszélgessünk – mondta az egyik filmes. – Tessék parancsolni – mondta Jochum. – Azt mondják, maga tud valamit. – Az lehet – mondta Jochum. – Elmondaná nekünk is? – Jochum csóválta a fejét. – Azt hiszem, nem – mondta. – Talán titok? – Nem titok – mondta Jochum. – De amiről más beszél, arról én hallgatok.