A kéményseprő felesége

A kéményseprő feleségét Elvirának hívták. Errefelé szeretik ezt a versekbe illő nevet, vannak egészen kicsi, tipegő Elvirák és örökösen feketében járó Elvira nénik. A kéményseprő felesége külsejét tekintve eléggé távol állt a versekből elképzelt Elviráktól, ablakokban mutatkozó, fodrokba bújt hölgyektől; szakácsnő-termetű, derék asszony volt, szakácsnő a kicsi hegyi település szanatóriumában. A férj igen csendes, cingár emberke volt, szakmájában igen ritkán találni heveskedő, indulatos embereket. Csendes napjaiban egyetlen dolog nyugtalanította: egy nagyon régi és nagyon távoli országból származó, kopott színű térkép. Egy padláson találta még Hosszúmezőn, amikor még Hosszúmezőn pucolta a kéményeket. Esősebb estéken, aztán meg télen elővette, kiteregette az asztalra, és betűzgette a különös hangzású, ismeretlen helységneveket – Pekalongan, Purwakarta, Pamanukan, Pameungpeuk –, ujjával végigkövette a folyók vastag, kacskaringós vonalát, egészen a hullámosra rajzolt tengerig, s bámulta azokat az elképzelhetetlen állatokat, amelyeket a térkép készítője odafestett a helyekre, ahol bizonyára szabadon élnek. Már kívülről ismert minden helységnevet, s emésztette magát, hogy nem tudja, hol vannak. Jártasabb embereknek megmutatta már, de senki nem tudta megmondani neki, mit ábrázol a térkép, egyszerűen fogalmuk sem volt róla. Benne pedig már kitörölhetetlenül élt a titokzatos városok neve. Például: Pameungpeuk.

– Én azért szeretlek téged – mondta Elvira, amikor néha esténként egyedül vonult vissza a családi ágyba. – Elvirám, ebből még pénz lesz – mondogatta a kéményseprő a kiteregetett térkép mellől.

Egy kora nyári napon, még mielőtt az ebéd elkészült volna, a szanatóriumban befulladt a konyha kéménye. A konyhafőnök leküldte a furgont a kéményseprőért. Hozzák csak ide neki hamar. Előbb letolja, aztán megengedi, hogy sürgősen helyrehozza a mulasztását.

A furgon nemsokára visszatért, s a sofőr kelletlenül számolt be a konyhafőnöknek, hogy a kéményseprőt nem találta otthon. Úgy hírlik, lengyel növénygyűjtők érkeztek a Pietroszra, a kéményseprő bizonyára utánuk loholt egész tudásszomjával, mert ezek az ismeretlen nevek már az agyára mehettek. A konyhafőnök közben rosszallóan méregette Elvirát, megkerülte és megállt mellette. – Hozza ide szépen a férje szerszámait – mondta. – A nagy drótos seprőt s az összes keféket.

– Akkor most fogjon is hozzá – mondta a konyhafőnök, amikor Elvira elébe tette a kért szerszámokat. – Siessen.

Elvira még nevetett: – Hogy én? Még csak az kéne.

– Siessen – mondta a konyhafőnök. – Áll a konyha. Nem fő a leves. – Odament a kinyitott kéményajtóhoz, és mutatóujjával hívogatta Elvirát. – Tessék csak szépen idejönni. Tessék csak szépen földugni.

– Nem tudom – mondta Elvira. – Nem értek hozzá.

A másik két szakácsnő és a két konyhalány karba font kézzel nézték. – Nem az én férjem kéményseprő. – Nem az én férjem ment virágot szedni.

– Ajánlom, tegye azt, amit mondok – mondta a konyhafőnök. – Amit én mondok, az a maga kötelessége.

Elvira kibontotta a drótos seprűt, odalépett a kéményajtóhoz, és indulatosan lökdösve jó párszor földugta a kürtőbe. Arca és fehér konyhaköpenye teljesen megtelt korommal. Benne hagyta a seprűt a kürtőben. – Amihez nem értek, azt nem csinálom – mondta. Meg sem mosakodott, csak köpenyét tette a kosarába, és elment. Aznap hideg kosztot kaptak a betegek.

Hazafelé menet Elvira betért a boltoshoz, megkérte szépen, nézzen végig rajta, mutogatta szurtos arcát, kötényét a kosárból. – Kapsz tőlem egy üveg vanílialikőrt – mondta a boltos, és bele is tette a negyedliteres üveget az asszony kosarába. – Idd is meg hamar. Ez a legjobb, amit tehetsz.

A kéményseprő, amikor nagy későre hazatért, döbbenten nézegette az ágyban fekvő asszony szurtos arcát, amit neki tartogatott. Szemhéja a korom alatt nem rebbent, a kéményseprő lábujjhegyen közeledett az ágy felé. – Azért én szeretlek téged – mondta Elvira, miután a férje elhelyezkedett mellette.