BarlangvendéglőA barlangvendéglő egy Bulldózer nevű embernek volt az ötlete. Nem volt különösebben jó ötlet. Bulldózert rendes nevén már alig ismerték, főleg Bulinak becézték, amióta bulldózeresként idekerült a rotundai út menti telepekre. Kinézése miatt némiképp illett is rá a név, középtermetű ember volt, elképesztően széles vállakkal, kemény, vastag nyakán golyószerű, kopasz fejjel. Hamar megszokta errefelé. Amikor az útépítők továbbhaladtak a Prislop felé, lemondott a nagyfene sárga munkagépekről, s körülnézett, miből lehetne itt megélni. Akkoriban fogtak hozzá egy amolyan útmenti vendéglő, amolyan divatos csárda építéséhez, egy barlangnak alig nevezhető sziklaodú közelében. De még odú sem volt az, inkább a sziklapárkány egy erősebb kiugrása. Buli részt vett az építkezésben, intézkedni is kezdett, s mivel több munkagépre szóló képesítése volt, kezdtek hallgatni a szavára. Ide, a párkány alá is asztalokat telepített, és ezt a végül is szerényre sikerült kis kocsmát barlangvendéglőnek kereszteltette. Ő maga aztán ideszegődött csaposnak, s mivel nem ment túl fényesen a bolt, a távozó felelős helyébe is ő lépett. Flekkensütő rostot is állíttatott a sziklapárkány alá, de ez sem sokat segített. Errefelé ritkán van majálisra való idő, ritkán gyűl össze nagy flekkensütésekre való társaság. A barlangvendéglő barlangrészlegében mindig hűvös volt, s ha nagy ritkán valaki levest rendelt, amíg kihozták a konyháról, beleesett az eső. Errefelé mindennap esik. Ezért nem volt túl jó az ötlet. Egyébként is inkább iszogatni jártak ide az emberek, s nem is a sziklapárkány alá, hanem a fák közé, ahol kialakulhatott egy kis igazi kocsmahangulat. Sofőrök, erdészek meg vadőrök jártak ide, néha a ridegnyájak szökött pásztorai. Egy délután valami városi külsejű emberek érkeztek terepjárón. Körülfintorogták a barlangvendéglő étkezőtermét, ujjukat végighúzogatták a söntés nedves, ragacsos bádoglapján. Egyikük egy tarisznyát lóbálva egyenesen a konyhára ment, s egy nyulat lökött a húsaprító tönkre. – Készítse meg nekünk paprikásnak. Buli megnézte magának a vendéget, aztán a nyulat, és szomorúan elbiggyesztette száját. – Nincs nyúlszezon – mondta –, túl nagy szívességre tetszik engem kérni. – Miféle nyúlszezon? – kérdezte a városi ruhai, falusi tarisznyás férfi. – Ez vadnyúl – mondta szomorúan Buli –, most pedig nyár van. – Ha sejtené, kik vagyunk – mondta a vendég. – Vadorzók – mondta Buli szomorúan. Ledobta magáról a kötényt, látszott, ma nem lesz sok dolga. – Hozott anyagból nem vállal – mondta fintorogva a vendég, amikor visszatért társaihoz a terembe. – Legalábbis nyáron. Ekkor egy láda sört rendeltek, és szép lassan kihúzódtak, a barlangvendéglő barlangrészlegébe. Később a gyerek, aki néha Bulinak segédkezett, jelentette, hogy azok az emberek most tüzet élesztenek a rost alatt. – Csókolnák meg – mondta Buli. Az erdőfelügyelőkkel, a vadőrökkel poharazgatott éppen. A kályhán nagy serpenyőben pirult a szalonna. Miután a szalonnát megették, poharaikkal kivonultak a terembe. Ekkor jelentette a gyerek, hogy a vendégek még egy láda sört kérnek. – Csókolnák meg – mondta Buli, aztán nagy mancsát rátette az egyik vadőr vállára. Végigsétáltak a termen, ahol a sülő hús szaga is átsuhant. Az ajtóban megálltak. Buli sűrűn pislogva szimatolni kezdett. – Mondd csak – szólította meg a vadőrt. – Értesz te a szagokhoz? |