Zalion háza

A Prislop alatt az egyik kanyarban, ami a beeső napfényben fehér hurokként világított a sötét fenyők között, szemére húzott fekete kalappal lelógó bajuszú ember ült. Őt magát is telibe kapta a nap; teste rövid árnyékában egy bádogkondért és egy halom termetes vargányát őrzött. A vargányákat nemrég emelhette ki a földből, vastag tönkjükről csipkés masniként lógott még a moha.

Balinkó elhaladt előtte, de amint az árnyékában heverő vargányákat megpillantotta, megállt. Az ember nem is biccentett, csak megemelte a kalapját, s ott forgatta feje fölött szokatlanul sokáig. Azt mutathatta, teljesen kopasz. A ráeső fényben a cigarettafüst egy pillanatig megtapadt sima fejbőrén, enyhén borzolódott, aztán hirtelen föllebbent. Amikor ezek a friss délutáni hajszálak hosszan elúsztak a levegőben, visszaejtette a kalapot a fejére. Ezután megemelte a kondér fedelét. Sűrű barna méz csillogott benne, Balinkó meglátta benne saját arcát, amint a kondérba tekint. – Parancsol még valamit? – kérdezte az ember. – Jó napot – mondta Balinkó. – Talán velem akar jönni – mondta az ember. – Akkor induljunk.

Levetette a zekéjét, belekötötte a vargányákat, vette a kondért a mézzel. A szerpentin hurkai között, a meredek köves ösvényeken rövidítettek. Az ember nem sietett, lassú, nehéz léptekkel ereszkedett lefelé, és medveszerű mozdulatokkal emelgette a málnabolyok indáit. Fehér szedret válogatott magának, tenyerében elmorzsolgatta a szemeket, mielőtt megette volna őket. Közben néha oda-odasandított, szed-e Balinkó is magának. De nem ajánlgatta.

Nemsokára a havasi rét peremén feltűnt Zalion háza. Távol a településtől állt itt magányosan. Annyit lehetett tudni, ez a Zalion háza, benne egy bizonyos Zalionnal, Zalion magában sokféle titkával. Talán egy csendes őrült titkaival.

Nem volt még késő, mégis a zsindelytető árnyékba borult része már csak a sötét erdő fölötti mélykék égből kapta fényét; egészen lila volt. Régi, kopott faház volt. Amikor az ember Zalion háza elé ért, pár lépéssel előresietett, és egyedül tért be a mohos udvarra, úgy hogy maga mögött bereteszelte a keményfából faragott kiskaput. Kibontotta a zekéjét, és a vargányákat sorban elhelyezte a tornác párkányán. Otthagyta a mézes kondért is. – Ha el akart kísérni, akkor jöjjön – mondta Balinkónak komoran. – Gyerünk.

Erdőkön és tisztásokon, telékiával benőtt nedves oldalakon vezetgette Balinkót, s oly akaratosan tört előre, hogy érezni lehetett: kár lenne minden szóért, ami megbontaná majd a beteljesülés örömét.

Hirtelen kiértek a fák közül. – Tessék – mondta az ember. És Balinkó most körülnézett. Kicsi tisztás volt, amit majdnem kör alakban szorosan ölelt körül az erdő. A vastag szálú, soha le nem kaszált havasi fű között kövér szőrüstökös derécék virítottak. Úgy nézett ki, ez volt hát az a hely, ahova egy fél délutánon át loholtak. Egy egyszerű tisztás. Igaz, Balinkó ennyi szőrüstökös derécét egy helyen nem látott.

Az ember közben a tisztás szélén átölelt egy fát. Mögötte mutatott valamit, majd egy zsineggel leeresztett a fa koronájából egy dobozt. A dobozt hóna alá vette, a zsineget pedig belegyömöszölte a gyantás fatörzsbe. Most már indulhattak.

Sötétedéskor értek újra Zalion háza elé. Az ember búcsúzón és tiltón kezét a kapufélfára tette. – Még nem ismerem magát – mondta. – De jöjjön el még egyszer úgy egy-két év múlva. Akkor, lehet, kap tőlem ezt-azt, amit szeret. Barna mézet vagy zöld mézet, esetleg egy kis fehérszeder-pálinkát.