Levéltitok

A repedői postást nagyon szerették a repedőiek. Nem sok okuk akadt rá panaszkodni. Majdnem pontos órarend szerint dolgozott, a hegyoldalakra fölkapaszkodó utak mentén, a kerítések mögött megszokott időben várakoztak rá az emberek.

Egy napon aztán nem is a megszokott időben és nem is a postás érkezett. Hanem egy kisgyerek, sietősen elhadart üzenettel.

Egy esős éjszaka utáni reggelen a repedői postás megcsúszott a még síkos pallón. Beleesett a nem túl mély, de eléggé piszkos vizű patakba. Sietve kibotorkált ugyan a partra, de közben érezhette, nagy bőrtáskája most sokkal nehezebb. Egyetlen mozdulattal kiöntötte belőle a vizet, az aznapi egész postával. Újságokkal, levelekkel és képeslapokkal együtt a fűbe.

A közeli ház az egyik Rednik fiúé volt. Kihozott a fészerből egy kerti asztalt, egy lócát, s a postás azokra teregette a küldeményeket. Sebtében még le is törölt néhány borítékot meg lapot, de ezzel aztán a címzettek nevét is. Amint közelebbről kezdte vizsgálgatni őket, látta, a tinta egy kis ideig még a vízcseppek tetején lebeg, még majdnem olvashatóan, aztán lassan mégiscsak beivódik a papírba, halványkék pontokba, vonalakba és foltokba szárad.

A postás délig leste a napot, a szelet s a küldeményeket, amint a levegőn lassan hullámossá merevednek. Ekkor megbízta a Rednik fiú kisfiát, rendeljen ide mindenkit. Ide, erre a szomorú kicsi rétre. Mindenkit, majd meglátják ők, hogy miért. Persze főleg azokat, akik levelet várnak. Ott várja őket a repedői postás.

Nagyon sokan érkeztek, inkább csoportosan, mintha összebeszélték volna. Arcukon valami ünnepélyes kíváncsisággal.

– Ez történt – mondta a repedői postás nagyon egyszerűen és hallatlan szomorúsággal a hangjában. Kiosztotta a málladozó újságokat, majd fölolvasta a képeslapok nyomtatott szövegét, a helységnevekkel: Amara, Orsova, Orsova, Orsova.

Az emberek kissé bátortalanul, mégis titkolt mohósággal vizsgálgatták a paszta meg a tinta színét, aláírásokat, fél és egész mondatokat keresgéltek. A borítékok esetében sokat segített a bélyegző, esetleg a ceruzával írott címzés is. Mégis négy levelet semmiképp nem tudtak azonosítani.

– Fölbonthatom őket? – kérdezte a repedői postás. – Fölolvashatom őket?

Kiúttalan állapot volt. Mindenki hallgatott. Sokan morogni kezdtek, s a postás nem értette, ez most mit jelent. Végre valaki megjegyezte:

– No, mi lesz?

– Akkor hát olvassam?

– Olvasd – morogták.

Gazdára is akadt kelletlenül valamennyi levél. Egyetlen kivétellel. Amikor a repedői postás ennek olvasásába fogott, valaki megjegyezte:

– Ezt te találod ki.

– Ilyen nincs – mondta egy másik.

– Ilyen levelet itt nem kap senki.

– Ezt te találod ki.

– Te disznó.

A postás mégsem zavartatta magát. Elejétől végig elolvasta a levelet. Amikor a végére ért, nyugodtan körülnézett. A címzést kivéve minden világos és érthető volt. Sápadtan emelte fel a fejét az aláírás után, s kissé megkönnyebbülve vette észre, hogy a repedőiek közben valamennyien hazasiettek. Csak ki kellett hullatnia kezéből a levelet, a szél alákapott és ráterítette a palló alatti hullámokra.