Tárkonyfű-illat

Négy ajtó nyílott a hosszú tornácról, mellettük egy-egy ablak, de csak egyiken lógott laza gézfüggöny, ami mögül estelente kiszüremlett a lámpa fénye. Az ablakközben, a függöny fölött a kerethez illesztett polcon piros befőttesüvegek sorakoztak. A rönktéri Hosda szerint rózsaszirom-édesség volt valamennyiben, kizárólag vendégek számára.

Itt lakott egy nő, akinek kissé őszülő haja  már a derekáig ért, s aki ezt a hajat szombatonként copfba is fonta. Neve mintha nem is lett volna, érkezése óta csak így hívták a telepen: a nő. Ő maga néha ismerkedés közben rebbenő szemmel bevallotta, örülne, hogyha választott nevén Leilának szólítanák. E név mellé esténként keleti mintás selyempizsamába bújt, és hosszú, áttetsző szipkákból olcsó cigarettát szívott. Nem tudni, használt-e maga készítette illatszert, de nyitott ajtaja előtt olykor különös illat lebegett, ami leginkább tárkonyfűére emlékeztetett.

A többi ajtó, különböző zárakkal és lakatokkal alaposan be volt zárva. Ott nem lakott senki. A házat ideszegődött idegeneknek tartották fenn még a vasútépítés óta. Így aztán, amikor új villanyszerelő érkezett a telepre, egy bizonyos Szebics Vladimir nevű vastag, szőke fiatalember, mindjárt megkapta a tornácos házbán az egyik szomszédos szobát. Még aznap este lámpaoltás után egyszer-kétszer lenyomta a magát Leilának nevező nő kilincsét, majd több cigarettát elszívott a bezárt ajtó előtt.

Mégis, napok múltán végre hiányzott egy rózsaszirom-édességes üveg a polcról. Alkonyattól fogva a derékig érő hajú nő keleti mintás pizsamájában üldögélt ajtaja előtt. Amikor a villanyszerelő megérkezett, együtt fújták a füstöt a csenevész szilvafák közé. De senki nem hallotta, hogy a villanyszerelő Leilának szólította volna.

A nő egy idő után nagy karimás kalapot vásárolt magának, selyem nadrágkosztümöket varratott, ezeket széles övvel viselte, bár állította, többet nem szándékszik visszatérni városra. Amint gyorsvonatot kapott a vonal, gyakran bejárt Szigetre kávézni, csak kávézott egyet, s a következő vonattal tért is vissza a telepre. Vasúti fülkékben és mellékhelyiségekben maradt utána egy kis tárkonyfű-illat.

Egyik ilyen kávéivó útjáról kismama-frizurával tért vissza. Vadonatúj rézszínű hajjal, ami alatt lilásfehéren dermedezett a nyaka, amit talán ötven esztendő óta nem ért napfény.

A villanyszerelő döbbenetében leplezetlenül körbejárta. Ott is maradt a tornácon, mintha frissen ismerkedtek volna, a csenevész szilvafák mögött még sokáig cigarettavégek parázslottak. Reggelre ott maradt, a tornác párkányán egy üres rózsaszirom-édességes üveg. Eddig a beszélgetésig jutattak. A villanyszerelő minden ámulatában is érezte, féltenie kell magában valamit, azt a  maga kis magányát.

Hisz láthatta, hogy szomszédja húsz banival drágábban kapja a tojást, tíz lejjel drágábban egy-egy tyúkot. Valamiért megfizet, talán a nagy karimájú kalapokért, talán a derékig érő vasárnapi copfokért, a kismama-frizuráért. Talán még sok minden egyébért is, ami pontosan nem tudható és ki sem mondható.

– Talán még azért a tárkonyfű-illatáért is – morogta a villanyszerelő a rönktéri Hosdának.

A rönktéri Hosda erre azt mondta, erről jut eszébe, valószínűleg eladta a haját az a nő, úgy tudja, elég komoly pénzeket, némelykor hat-hétszáz lejt is adnak ilyen mennyiségű hajért. Bár a pézsmaszag miatt bizonyára levonásokat eszközölnek a végösszegen. Ott ejtik át az ilyen szánalomra méltó nőt, ahol érik.

A villanyszerelő kicsit csodálkozott. Pézsmaszag? Ő tárkonyfűnek hitte, ő nem érzett pézsmaszagot, nem tudja, mi az a pézsma, nem szagolt még pézsmát.