Amikor U. G. az ágyat nyomja

A kapugerendára kötélmintásan kifaragott U. és G. betű felezte, hogy itt lakik U. G., a neves vajkészítő. Errefelé elég sokat esik, elég sokat fúj a szél, a fa egyenletes szürkére száradt, szálai mentén vastagon megrepedezett s az egyszerű vonalú, kövér betűk részei titkon távolodtak egymástól, mint a földrészek. Az U teljesen kettévált, az így keletkezett egymásnak fordult két J között oly mély volt a repedés, hogy elfért volna benne ez, az, a kapu előtti üldögélésre. De nem volt benne se gyufa, se pipa, sem botfaragó bicska, csak egy golyóbis bogáncs.

Maga U. G, homályos szobájában feküdt, nagy támlás ágyában, jól fölpárnázott háttal. Onnan éppen a kinyíló kapura láthatott. Hozzá jártak az emberek a környékről vajat vásárolni.

Váratlanul fura feje volt ennek a neves vajkészítőnek. Arcéle mentén oly hirtelen lapult hátrafelé, hogy úgy tűnt, szemével is kétfelé néz, s ez egészen madárszerűvé tette. A fekvéstől feje búbján kócosabb lett a kevés haj, olyan volt, mint egy bóbita. Közben nagyon is emberien suttogott, mintha attól tartana, megrázza a köhögés, amitől dereka csak még inkább hasogat. Vagy talán a nevetés, amit néha a parasztember saját szavai kiváltanak, amikor sietve barátkozik.

De U. G. nem volt nevetős kedvében, nem is igen barátkozott mostanában. Egy kutya érkezését  várta, ami majd betegsége idején figyelmeztet minden érkezőre. Még a kutya nevét is tudta előre: Fehér Veronka. Gondolni lehetett, ilyen névvel talán még egyébre is alkalmas lesz a ház körül.

A vajat a pincében tartotta, kicsi, kivájt fateknőben, nedves parasztkendő alatt. Utolsó vendégétől maga mellé kérte a lócára, oda kérte a mérleget is. Amikor a sárga, cipó alakú vajba hasított, a farés nyomán friss savó gyöngyözött.

Mire kimérte az egész vajat félkilós és egykilós adagokba, megérkezett a Fehér Veronka nevű kutya. Két egészen kicsi lány hozta, nagyon hosszú láncon. A lányok már a küszöbön álltak, közben a kutya a lánc végén a kapu árnyékába heveredett. Testes, szürke, loncsos juhászkutya volt. Kiskorában biztos még hófehér, akkor biztos volt benne valami veronkás is.

U. G. zsírpapírba csomagolta a vajat, hamar végzett vele, csak azután fogadta a lányokat s a kutyát. Integetett kifelé az ajtón, kössék csak oda a kampóval ellátott cövekhez, ahonnan aztán bejárhatja az egész udvart.

Napsütéses időben, bár errefelé elég távol épülnek egymástól a házak, gyakran fekete kendős asszonyok haladtak el a kerítés előtt. Néha, de inkább gyakran ugyanazok voltak, és fél szemmel be-besandítottak a nyitott ajtón át a homályos szobába, és rosszallóan mormogtak. Csókák voltak, de a kutya még nem ugatta meg őket. Az is tény, hogy U. G. hegyvidéken ritkaságszámba menően eddigi élete során nem szívlelte a kutyát. Baj lehet, ha most mégis kutyát kér az udvarára.

U. G. napjában egyszer keservesen kibotorkált a budira, s tapogató kezekkel leste, hogy közeledik a szürke házfal. Szobájában lassan szagosodott a vaj, s kiszáradtak rajta a mindig nedves parasztkendők. Aztán jöttek a legyek, berepültek az ablakon különféle falevelek, száraz fűszálak és pöszlékek. A verebek a küszöbön vadásztak kövér pókokra. A két kislány napjában ellátogatott, belépett a kapun, és megetette egykori kutyáját.

A testes, szürke juhászkutya, név szerint F. V., naphosszat az árnyékban hűsölt, s amikor a kapu alatti keskeny csíkon végigvonult egy-egy árnyék, csak füle rezzent s néhány fűszál, ha nagyobbat szuszogott.