Három borbély

A borkúti borbély, aki mellékesen pár juhot is tartott, egy bizonyos szombati napon egy tízkilós sajtot, kendőbe csavart ordát és egy kártyányi írót bízott a feleségére. Beletette az átalvetőjébe, és megkérte szépen, vinné be a visói piacra. Épp jól fogna a háznál egy kis mellékes.

De ő maga, úgy látszik, már nem tartott igényt erre a kis plusz-jövedelemre. Amint a busz elporzott a feleségével s a tömött átalvetővel, maga is kiállt az útra, és alkalmi járműre várakozott. Persze, ellenkező irányba. Kérdezgették is tőle jó páran: hova-hova?

A borbély csak integetett, úgy általában a hegyek felé, a hegyeken túlra, amerre az országút elkacskaringózott Cîrlibaba felé. A végén egy utánfutós rönkszállító magával vitte.

– Hová lett a borbélyunk? – kérdezgették pár nap multán az emberek egymástól. – Hová? Hát eltűnt.

Jó tíz nap múltán két idegen érkezett a reggeli járattal. Daróczekét és trottyos szövetnadrágot viseltek. Fejükön kicsike zöld kalapot. Ruházatukról ítélve túl messziről nem jöhettek. Középkorú, piros arcú, kövérkés emberek voltak. Letelepedtek a kútnál, és kedves szavakkal közeledtek a helybeliekhez. Csupa érdeklődés, csupa megértés. Azt állították magukról, hogy borbélyok. Aztán betértek az ivóba is. Fölhajtottak egy-egy pohárkával, szóba ereszkedtek a vendégekkel, s közben említést tettek arról, hogy a borbélyság a szakmájuk. Délfelé elváltak egymástól. Külön-külön elindultak a település két vége felé. Onnan aztán házról házra jártak.

Amint átlépték a küszöböt, bemutatkoztak, pár kedves szót váltottak a háziakkal, majd elég gyűrött és régi divatlapokat mutogattak: rövidre nyírt férfifejeket.

– Az új frizura – mondták.

Ezekkel az emberekkel lehetett beszélni. Itt Borkúton emberemlékezet óta mindenki így nyiratkozott. Meg is nyírtak majdnem mindenkit, akit otthon találtak. Az igaz, Borkút nagyon kicsi település. Egy lejjel olcsóbban nyírtak, mint a volt borbély, a szökött borbély. Kerek egy lejért nyírtak meg egy fejet. A különbözetet persze megkapták borravalónak.

A vén Steckó már előre megkötötte a kutyáját, várta, mikor kerül a házára a sor, mikor lép be végre egy borbély a kapun. A vén Steckónak is kefefrizurája volt, így hát tetszett neki a megsárgult divatlapbeli kefefrizura. Megnyíratta magát az udvar kellős közepén, közben ünnepélyesen integetett az úton elhaladók felé.

Késő délután találkozott újra a két borbély. Két szomszédos házban nyírtak már, a nyitott ablakon keresztül kihallatszott az ollók csattogása. Az udvarok, a kerítések fölött nagyokat kacsingattak egymásnak. Aztán zsebre vágták a pléhfésűket, az ollókat és nyírógépeket. Elporoztak a hat-negyvenes busszal.

Az ivóban meg a hídon sokáig beszélgettek az öreg parasztok. Közben egymás fejét nézegették. Meg lehettek elégedve: teljesen egyformák voltak. A divatlapokat a borbélyok, persze, magukkal vitték.

Valaki nagy nehezen kiderítette, hogy a két idegen petrovai ember volt. Egyikük bizonyára maga a petrovai borbély, a másik pedig a segédje.

A vén Steckó elengedte a kutyáját, s hagyta, hogy leszagolja róla az állítólagos petrovai ember szagát. Közben csak csóválta a fejét. Azt morogta, járt ő életében éppen eleget Petrován. Még most, az utóbbi időben is. Ez a két nyírógépes, ez nem petrovai ember volt.

– Ugye, nem haragszol – mondta Steckó késő este a szökött borbély feleségének. – De én csak azt mondom, amit tudok. – És elmondta neki az egyetlen dolgot, amit tudott. Amire esküdni mert volna: nem petrovaiak voltak.