Másfél lóhossz

Sok minden szépet mesélnek a lóról. Például, hogy milyen okos és hűséges. Mennyire óvatos és körültekintő, nem szívesen lép a jégre, megtorpan, horkan, ha üresen megdöng alatta a föld, s patájával kitapogatja a frissen ácsolt hidak gerendáit.

Ugyanez a ló kellő tapasztalat híján mégis néha kockáztat is, amikor úgy dönt: nyugodtan átlépegethet a megáradt patakon. Mindössze két lóhossz, ami a túlsó parttól elválasztja. Csak térdig ér a víz, mégis a földszínű habok alatt régi malmokéra emlékeztető robajjal cserélnek helyet a kövek. Csak ennek a hangja hallatszik. Külön a lóból nem hallatszik semmi. Sem a meglepett káromkodás, sem a gerincén kopogó mindenféle kövek. Nem hallatszik semmi, mégis most már ott hever, egy kis kanyarral lennebb, nem egészen mozdulatlanul, mert egyik lába a rácsapó hullámoktól egyhangúan integet, talán még inog is a szélben. Most aztán egész nyugodtan oda lehet képzelni a meder fölé. Egyszer és még egy félszer, helyesbítvén ezzel egyik utolsó gondolatát.

„A ló” – gondolta Timis Valér. Fejszéjét nem vágta indulatosan a tönkbe, csak lapjával szépen lefektette. Aztán átugrott a léckerítésen és kikapaszkodott a kaszáló oldalába, hogy lássa, át tudja-e még hozni a lovat a túlsó partról, a legelőről ide a kaszálóra. Látta, hogy nem tudja. Látta a ló integető lábát, amit a hullámok lökései és a szél ingatott.

Megemelte a kalapját, aztán levette, keze fejére tette, megforgatta rajta, visszatette a fejére, szemébe húzta, majd hátratolta a tarkójára. Visszatért, elvette a fejszét a tönkről, s a saját telkét félig megkerülve a kicsi kapun tért vissza a kaszáló széléig. Itt levágott egy tízéves fenyőt. Fogta s kiszegezte a kapujára, mint ünnepeken.

Timis Ioana a tornácról nézte, meg sem rebbent, nem fordult meg, amikor ura a háta mögé került. Indulj csak el fölfelé egy darabon – mondta Timis Valér. – Nézz csak körül egy kicsit. – Timis Ioana elindult az úton fölfelé egy darabon, elment a kerítésük végéig, ott megállt, állán dacosan meghúzta a kendőt. Az a ló csak integetett, kissé trágárul még talán bokából is, hasa feketén fénylett az átvonuló hullámok alatt.

Timis Valér megkötötte a kutyát. Aztán hatalmas ölekkel tűzifát kezdett hordani a nyári kemencéhez. Timis Ioana elővette a dagasztóteknőt. Tett bele kovászt, rengeteg tojást, egy veder lisztet, tejet, vizet, sót, cukrot. Mindent bele, hogy a fene enné meg.

Később arra járt a legkisebb Hosda gyerek. Mutatta a patakot: nem tud még hazamenni. Eljátszadozna addig is a kutyával. Átalvetőjét a kerítés lécére akasztotta. Timis Ioana, anélkül hogy levette volna, belenézett és sorjában kiemelt mindent belőle. Vissza is rakosgatott mindent, kivéve egy citromot.

– Kapsz majd egy másik citromot – mondta –, de ez a citrom most kell nekem. – Kellett a kalácsba. Timis Valér leporolta az asztalokat, a székeket, a lócákat és a ládákat. Megterített a tornácon. A levegőben már ott lebegett a piruló kalács illata.

Timis Ioana vágott egy szelettel a Hosda gyereknek, Aztán leakasztotta az átalvetőt a léckerítésről, a gyerek vállára tette és elkísérte egy darabon fölfelé.

– Látod? – mutatott a habok közül integető lóra.

– Mondd el otthon, amit láttál. Aztán gyertek el, szívesen látunk.

Timis Valér gumicsizmát húzott, és elindult lefelé az úton, a völgy két oldalán sorakozó házak felé.

A vén Steckó a tornácán állt, fehér ingben. Amikor a közeledő embert megpillantotta, lehajolt és egy üveg pálinkát tett a párkányra.

– Hahó! – mondta Timis Valér.

– Ahoj! – mondta a vén Steckó.

– Lópálinka?

– Ló.

Végigment a völgy házai között. – Hahó – mondta. – Lóbor az? – Ló – mondták.