Régi képeslap

A ház valamivel a fenyőhatár fölött, a völgy meredek falán megkapaszkodva állt, mint egy megkövesedett fészek. Fakó színével jóformán belesimult a szürke és kopottbarna sziklák közé. Komor volt és csöndes, mintha maga a természet alkotta volna, mintha a szürke és kopottbarna sziklák közül nőtt volna ide.

Alapja úgy derékmagasságig a környező szürke és barna sziklából készült, s nemcsak fedelét, oldalát is zsindely borította. A vékonyra rozsdásodott szegek körül a zsindelylapok jobbára kilazultak, s most kerepeltek az esti szélben. A szél itt örökös vendég; bejárt az üvegtelen ablakon, a füstös, málladozó falak között rozzant ajtó nyikorgott.

– Itt alszunk – mondta Timis Valér, amikor Balinkóval túljutottak a kapaszkodó nehezebbik részén és a kőépület felé közeledtek. Korhadt gerendák hevertek a ház előtti keskeny lapályon, ahogy Balinkó egyikhez hozzáért, mintha egy köteg ceruza lett volna, egy zizzenéssel elomlott a fűben. Mellette karvastagságú csavarok, rozsdás anyák, görbére merevedett acélhuzalok. Keskeny sávban a csillék egykori útvonala alatt még mindig nem termett meg a havasi gyom, kiömlött érctől volt rozsdás a föld, s még távolabb is, kicsi sárga és rózsaszínű virágok mellett jókora piritrögök hevertek. Egy nagyon régi drótkötélpálya maradványa volt ez a pár rozsdás csavar, ez a kőzetté vált ház a kerepelő zsindelylapokkal.

Timis Valér Balinkóval együtt kimászott az oldalba. Vágtak egy-egy ölnyi törpefenyő-gallyat. Bevitték a házba, és leteregették derékaljnak a kimélyült, üszkös padlóra. – Ez az én  helyem  –  mondta Timis Valér, és karjával elkerítette a helyiség felét. Én máskor is itt aludtam.

Ennek a Timis Valérnak főleg az apja aludt itt. Itt aludt, amikor itt dolgozott. Vállára akasztott bádogbödönnel járta a drótkötélpálya vonalát, fölmászott az oszlopokra, meghúzta a kilazult csavarokat, és jól bezsírozta a csigákat. A távoli piritbányától le egészen a régi vashámorig, ahol vörös fénykörében éjjel-nappal dohogott a tűz. Annak idején, aki még nem látott vashámort, kocsiba ült, odautazott és megnézte. Nézegette a sokszor tengelyig sárba merülő, tölcsér alakú kéményeikkel pöfögő kicsi mozdonyokat. Aki nem látott még magashegyi drótkötélpályát, kendőbe kötött elemózsiát és néhány súlyos palackot készített egy kosárba.

 

Az erdő felől kóberes kocsi közeledett hevesen szuszogó lovakkal. Két fiatalember ugrott le róla. Csíkos nadrágot, keménykalapot viseltek. Hosszúruhás hölgyeket segítettek le a kocsiról; közben mosolyogtak és a bajszukat pödörgették. Egyikük máris tett néhány lépést, megkerülte a társaságot, sétapálcáját végighordozta a táj fölött. A másik figyelmesen ráncolgatta a homlokát, majd pipára gyújtott. A kisasszonyok finoman köhécseltek, és fürgén emelgették a lábukat. A könnyű cipők a harmatosodó fűben hamar benedvesedtek.

A kocsis kifogta a lovakat, közébök állt, átölelte az egyik ló nyakát, és hátrasandítva odavizelt a szürke és barna kövekre. A pályamunkások, ezek a szurtos iparosok megemelték a kalapjukat. Kezüket a nadrágjukba törölték. A fiatalemberek most nem kívántak kezet rázni, csak elnézően mosolyogtak. A Pucunygó Manó és Tsa Vasművel fiatal ügyvezetői voltak. Jogászdoktorok. Fiatal jogászdoktorok a vasszakmában. Tűrték, hogy a szurtos iparosok csodálattal nézzék őket. A legszurtosabb az idősebb Timis Valér volt. Vállán ott lógott a zsíros bádog, benne fából készült lapos lapátkával. Dr. Pucunygó Lipót egyenesen rámutatott: – A csigazsírozó. A csavarhúzó.

A lovak röhögtek, és elnyomva a közeli csurgó hangját, most ők is habosat vizeltek. Az egyik kisasszony a közelségtől elvörösödve a fűben heverő piritrögök fölé hajolt. Né, arany. Né, ezüst. Csodálkozva bámulták ezt a sok drágaságot, aztán a fölöttük elvonuló csilléket, amint a tartóoszlopon könnyen megdöccennek. A legjobb csigazsírozónk. A legjobb csavarhúzónk.

Alkonyodott, s ez a megszokott kis esemény pont olyan színűvé tette a tájat, mint nagyon régi képeslapokon. Az egyik ügyvezető jogászdoktor fölfigyelt a hirtelen ereszkedő hűvösségre. Szimatolt, karját kínálta. A kisasszony rápillantott és megüvegesedett a tekintete. A ló farka farára simult, s fölötte a levegőben megálltak a köröző legyek. Idősebb Timis Valér kalapját majdnem visszatette a fejére. A hosszú szálú havasi fű egészen megdőlt az esti szélben és úgy maradt.

Timis Valér kalapja szemére hullott. Ifjabb Timis Valér elaludt.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]