Másodosztályú terem

Éjszaka két óra volt, a kicsi állomáson s a benn várakozó személyvonaton csend volt. Csak a mozdony pihegett, s a szerelvény súlya alatt moccantak, mocorogtak a talpfák között a kövek. Az állomás fala mellett odavetett zsákok, batyuk hevertek. Aztán mégis, a forgalmista sípszavára a halom megmozdult, helyéről, álmából fölriadva néhány ember megcsukló ordítással megrohanta a vonatot. Kapkodva, egymást taszigálva kapaszkodtak fel. Négyen voltak: egy éltesebb asszony, egy fiatal barna férfi, egy fiatalasszony és egy toprongyos mackóruhás kislány. Elég viharvert külsejük volt, mint hányatott életű embereknek. Látszott rajtuk, nem erre a vidékre valók.

Amint a vonat elindult, teljesen magukhoz tértek. A férfi végignézett a vagon üres termén, majd egyenként végigpróbálta az üléseket. Minden ülés előtt meghajolt: „Szabad? szabad?” Mókás kedvében volt. A végén aztán elhelyezkedtek. Rajtuk kívül csak egy bajuszos férfi utazott, ülésén fehér vinilintáskával.

A barna fiatalember az éltesebb nő és a fiatalasszony közé ült. Rongyos szélű papírdarabot vett elő mellénye zsebéből, úgy tartotta, hogy essék rá a lámpa sárga fénye.

– Mit mondtam! Nem vagyok beteg.

A fiatalasszony megfogta a papír szélét és húzogatni kezdte. Ő is belenézett, és lemondóan legyintett.

– Ne ott olvasd – mondta a férfi. – Hanem ott. A pecsétet ne olvasd. Azt te úgyse érted.

Az éltesebb asszony csendesen összecsapta a kezét.

– Heptikás a fiam. Heptikás az én drága fiam. Jóságos egek. Mi lesz velünk.

A férfi most kicsit erőszakosabban az orra alá dugta a papírt.

– N – E – M. Nem. Nem vagyok beteg. Azt írja. A kislány közben lassan lecsúszott az ülésről. Az a férfi a sarokban tömött vinilintáskája mellett bóbiskolt félig nyitott szemmel. A kislány megtapogatta a táskát, ujjaival keresgélt a vászon mögötti tárgyak között.

– Hogy hívnak? – kérdezte csendesen a férfi.

– Sehogy – mondta a kislány.

– Hogy?

– Nekem nincs is nevem.

– Hülye – morogta a férfi.

– Te vagy hülye.

A vonat lassan haladt, a sziklák között kirobbantott folyosón kapaszkodott, erősen emelkedett a pálya. A völgyhíd alatt egy házban sárga fény pislákolt, egy nagy kerek fej árnyéka vetült az ablakra. A férfi elkapta az éltesebb asszony nyakát és az ablakhoz nyomta.

– Né, mama. Ott van Bubijankó.

– Na hogyne. Éppen ő.

– Nem baj, mama. Most találunk neked is egy férjet. Egy szép, egy gyönyörű embert. Vagy találsz te magadnak.

Az asszony sűrűn bólogatott:

– Az hát. Persze.

A férfi most egészen közelről nézett az asszony szemébe. Orruk is majdnem összeért.

– Ezentúl most már egyedül járkálsz. Fiatal vagy és egészséges.

– Persze. Hogyne.

A kislány a terem végében a vinilintáskát rázogatta. Aztán párszor bele is rúgott.

– Ugyan bizony, mi a nyavalya lehet benne. Csokoládék meg rehátok. Cifra gúnyák.

– Menj dolgodra – mondta a férfi.

– Hagyja, mama – mondta a fiatalasszony. – Minden rendbe jön.

– Persze hogy rendbe jön – mondta a barna férfi. – Most mindjárt leszállunk. Mamának majd azt mondjuk: várjon egy kicsit, mama. Mindjárt visszajövünk. Aztán elmegyünk, és nem jövünk vissza. Megveregette az asszony térdét. – Majd talál magának valami embert. Biztos elveszi még valaki.

– Az hát. Pontosan.

A férfi derűs tekintettel hátravetette magát az ülésen. Fölsóhajtott:

– Jaj, anyám, hogy szeretlek. Édesanyám. Hogy is tudlak ennyire szeretni.

– Heptikás az én drága fiam – morogta az öregasszony. – Mi lesz velünk?

A kislány egyre vadabbul tépdeste az utas vinilintáskáját.

– Tele van finomabbnál finomabb rehátokkal. Tele van az egész csokoládéval.

– Te lány – mondta a barna férfi. – Gyere ide. Szeresd öregmamát. Ő a kedvencünk.

Romoly az egy egész kicsi állomás. A fenyők a sínekig ereszkednek, a tobozok is lassan beépülnek a töltés kövei közé. A barna férfi itt kinézett az ablakon, aztán fölugrott. Mind fölugrottak és kapkodva leszálltak. A peronon álltak, valami lázas sietséggel beszélgettek. Végül megveregették az éltesebb asszony arcát, a vállát és a hátát:

– Most elmegyünk egy kicsit. Mindjárt visszajövünk.

És elindultak. A kislány még odafutott a vonathoz, ahhoz az ablakhoz, ahol az egyetlen utas az ablakhoz szorított fejjel bámult kifelé.

– Hülye – mondta neki a kislány.

– Te vagy hülye – morgott a férfi az ablak mögött.