Fenyőfák, szénaboglyák

Végre kisütött a nap. A Bătrîna derekát egy hétig verte az eső, ráverte az egész havat a hegyre, s a gerincéről lecsüngő kajla bordák most jegesen, tükörfényesen csillogtak. Jó mélyen fölmentünk az emelkedő Dragos völgyén, a végén kiválasztottunk egy vízmosást, ahol kikapaszkodhattunk. Mielőbb ki szerettünk volna érni a tetőre. Oleinek dokival voltam, piros pulóvere messzire világított az erdő homályában. A vízmosás két peremén jégbe fagyott, korhadt fatörzsek, kiborult gyökerek között igyekeztünk fölfelé. A jég ott volt még az avar, a tűlevelek áttetsző lepedéke alatt, minden lépésünk alatt. Barna volt, néhol lila vagy barnáslila, mint a diorit, de nem álltunk meg egy pillanatra sem, hogy alaposabban szemügyre vegyük. Oleinek doki sietett, este utazik, mondta, este megy a vonata.

A Kornisa alatt fújni kezdett a szél, ott zizegett a kásás havon, amint apasztotta. A kövekről már lecsúszott a hó, s távolabb, egy zöld sziklahalmaz oldalában, mint valami lépcsőn ült egy nagy barna madár mozdulatlanul. Oleinek doki odamutatott.

– Igen – suttogtam. – Egy pulyka.

A Bătrîna jeges bordái ide világítottak, még jó magasan állt a nap. A tetőn még komiszabbul fújt a szél. Oleinek doki azt mondta, megpróbál beereszkedni a Vermes völgyén, úgy tetszik, arra rövidebb lesz az út. Este indul a vonata, megy a tengerre, megy Isztambulba.

A pulyka nagyságú, barna madár már nem ült a zöld sziklán, elment dolgára. Oleinek doki is már jó messze járhatott. A Határ-pataka mentén ereszkedtem befelé. Délután lett, mire az ösvényre rátaláltam. De nem siettem. A Bătrîna most bal kézre esett, jeges bordái nem fénylettek, csak fehéren domborodtak elő a hegy lila derekából.

Amint az erdő alá értem, betértem Timis Valérhoz. Itt volt a kaszálója, kaszálója végében a nyári háza, de néhány napra már tavasz vége felé kiköltözött. Ablakából nézve úgy tűnt, övé ez az egész hegy, az Öreglábtól egész a Kormájáig. Néztem is a hegyeket estig, amíg egészen elhalványultak. Timis Valér megkérdezte tőlem, látom-e azt a kúp alakú árnyat, ami rávetül a fenyők közé települő esti párára. Láttam. Aztán azt kérdezte, volna-e kedvem prütykölni egyet. Volna, mondtam. Bár ne mondtam volna ilyesmit, mondta Timis Valér. Becsukta az ablaktáblát és bereteszelte az ajtót. Közelünkben tanyázik az óriáslány.

Akkora, mint egy szénaboglya. Nem is kell nézni őt, magától idejön. Elég, ha csak rágondolnánk valamilyen megfontolatlan kívánsággal. Akkora, mint egy fenyőfa. Lámpaoltás után fiatal vőlegények ajtaján kaparászik. Azok amúgy gatyásan ugrálnak ki a jó meleg ágyból és mezítlábasan, nyüszítve kúsznak utána. Azzal végük van.

Máskor, mint például most is, az óriáslány tanácstalan. Nem kaparászik, csak áll, áll. Ott áll sudáran, derekához nagy kosár frissen mosott ruhát szorít. Csak áll, áll, csak néz, néz. Várja, hogy a ruha illata beszivárogjon a házak repedésein. Akkor mozdul, amikor valakit végre megérez oldalán. Azért kérdezte Timis Valér, volna-e kedvem prütykölni egyet. Azért, hogy ha igen, verjem ki hamar a fejemből.

Reggel aztán már nyugodtan kitártuk az ajtót. Itt így marad nyitva egész napra. A küszöb előtt már zöldült a fű. A sövény mögött állt három tavalyi szénaboglya és két sudár fenyő. Hosszúak még az éjszakák. Az óriáslány csak áll, áll, csak néz, néz, és sír, sír, hogyha hiába.

A Bătrîna bordái sárgásan csillogtak, mert kelet felé ma kissé fátyolosabb volt az ég. Úgy számítottam, Oleinek doki már javában köpköd a sós szagtól, úgy tudom, sosem szerette a tengert.