Egy zergegidó

Az erdészek szállása a Dragoş völgye fölött, a Rebra oldalában állt, valamivel az erdőhatár fölött. Lehántott, kihegyezett fenyőtörzsekkel vették körül, mint valami nagyon régi erődítményt. Jó mélyen ásták be őket, szorosan egymás mellé, a palánk magassága akkora volt, hogy egy nekiiramodó állat ne tudjon átugorni rajta. Főleg zergékkel foglalkoztak itt.

Balinkó találkozott is pár napja errefelé egy ilyen erdésszel. Rohant lefelé a vízmosáson, csak úgy gurultak utána a kövek. Hátizsákjában zergefióka kuksolt.

Szegényke, mondta az erdész, megütötte a lábát, s most viszi a lódoktorhoz bekötözni. S ha nem gyógyul meg? Az erdész széttárta karjait. Balinkó bólintott, persze, akkor szegénykét meg kell enni. Prézlisen, paprikásan vagy egyszerűen: erdész módra.

Talán ezért is hívta meg az erdész Balinkót. Hogy megmutassa neki: íme a zerge él, megvan, majdnem egészséges; vagy azért, hogy íme: zergetokány erdész módra. Legalább kóstolja meg, Balinkó úr. Vagy Balinkó elvtárs.

Balinkó tehát benézett az erdészek szállására. Ismerősét fel kellett költenie, úgy gumicsizmásan hevert az ágyán, szája tátva, remegett a konyha levegője. – Muti a zergét. Vagy maga talán nem éhes?

A zergegidó a ház mögött, a palánk mentén sántikált. Tényleg, szépen bekötözték a lábát. Az erdész most gyors mozdulattal elkapta a nyakát, ölbe vette, s visszatértek a konyhába. Az erdész az egyik ablak alá ült, Balinkót megkérte, üljön a másik ablak alá, s ha nekiugrik, fogja ki a zergét. A zerge nem ismeri az üveget. A zergegidó fölugrott az ágyra, onnan az asztalra, vissza a földre, a szélre, az ágyra, az asztalra. A feje kicsi volt és kemény. Az erdész megkérte Balinkót, ha még erre jár, hozzon neki két foxikutyát, vaddisznóra. Ő vaddisznóra csak foxival menne. Városon van éppen elég foxi, Balinkónak tehát az nem lehet probléma. A zergegidó pedig egyszer csak elrepült Balinkó mellett, kirepült az ablakon. Az üvegtörmelék ott maradt az ágyon, a lopott szürke pokrócon.

– Most sem esszük meg? – kérdezte Balinkó.

A kicsi kemény fejből több helyen csurgott a vér, rövid szőre között üvegszilánkok csillogtak.

– Tud sietni? – kérdezte az erdész. Máris gyömöszölte befelé a hátizsákjába. El kellett vinni megvarrni. Futva ereszkedtek be a faluba, csak úgy gurultak utánuk a kövek.

A Magura alatti hídnál aztán elváltak. Az erdész utoljára megjegyezte, a vaddisznózás a kedvence. Ha úgy adódik és Balinkó még erre jár, hozzon neki két foxikutyát, lehetőleg kölyköket.

– Efelől nyugodt lehet – mondta Balinkó.

A zergegidó már nem vérzett. Az erdész azt mondta, talán már nem is fáj. Mégis elviszi a lódoktorhoz. Szépen megberetválják és bevarrják, úgyszólván cafatokban lóg róla a bőr.

– Jó étvágyat – mondta Balinkó.

A híd után mindjárt ott volt a kocsma. Balinkó be is ült hamar, ivott valami gyenge kénezett fehérbort. s megevett egy olcsó halkonzervet. Közben saját lábát figyelte szánakozva, mint reszket. Futva ereszkedtek be a meredeken, csak úgy gurultak utánuk a kövek.

Az erdész visszajövet is ott találta. Hátizsákjában ott volt a zerge. Be volt kenve különféle fehér meg sárga porokkal. A hídig még együtt mentek, s mondogatták egymásnak: biztos, még találkoznak.

– Jó étvágyat – mondta Balinkó.

Többet aztán nem találkoztak. Oleinek doki azt mondta, ha egy csepp esze volt az erdésznek, megette. A gyógyszerész Rednik azt mondta, nem ette meg. Néha Balinkó is elgondolkozott a dolgon. Megette? Nem ette meg? Megette. Nem ette meg.