Barna fénykép

A fatemplom előtt két parasztasszony üldögélt. Hadarva beszélgettek egymással, közben lesték azt a sáros, ágrólszakadt fiatalembert, aki a temető kerítése mellett kőről kőre ugrálva közeledett. Végül megállt előttük, s ekkor alaposabban szemügyre vehették. Kopott farmernadrágban volt, magas szárú cipője bokáig sáros, hátán petyhüdt, foltos zsák. Szállást keresett egy éjszakára.

– Mennyit ad? – kérdezték.

– Semmit.

– Egy tízest ad?

– Nem adok.

– Egy ötöst?

– Semmit.

Az út egyik kanyarulatánál hirtelen megritkultak a házak. Helyüket megtartotta a rét s a patak menti fák tömött sora. Egy udvar mélyén, vadszőlővel befuttatott tornác mögött fehér fal világított, nyitott ajtó előtt ült Marin, fehér ingben, kordbársonnyal kivarrt daróczekében, éppen az út kanyarulatának szegzett tekintettel. Mintha vendéget várt volna.

– Tessék – mondta, amikor Balinkó az udvaron átlépkedve a tornácához ért. És átadta ülőhelyét, a kicsi háromlábú széket.

– Nincs pénzem – mondta Balinkó. – De szeretnék itt aludni.

Marin pléhcsuporban tejet hozott, odatette a tornác párkányára.

– A vacsora még nincs kész. – Bevitte Balinkó hátizsákját a házba, s kihozott magának is egy keményfából ácsolt széket. Ahogy itt ültek, éppen oda láttak, ahonnan Balinkó az előbb beereszkedett, a vízmosásos hegyoldalra, egészen az erdőhatárig. Itt lenn az udvarban a kaputól a tornácig s a bejárattól a kútig lapos, kimélyedt barna kövek vezettek. Közöttük egészen rövid és sűrű, nagyon zöld fű tenyészett, belesimult a kerítés tövében megtelepedett mohába. Olyan volt, mint egy gondos munkával készült komoly szőnyeg.

A konyhából szürke ajtó nyílt, az üveg mögött a félhomályban, a benti csendben rezzenetlenül feszült a függöny. Marin benyitott. Öblös karosszékek álltak egy kicsi kerek asztal körül és egy hatalmas ágy mellett. Támlája magasan támaszkodott a falnak, Balinkó életében nem látott ekkora ágyat. Fölötte fekete, lakkozott ovális keretben egy asszony barna fényképe.

A faragott komódot vastag fekete márványlap fedte, rajta virágos porcelán mosdótál és egy porcelán kancsó. A mennyezetről fémszálas zsinóron tejüveges petróleumlámpa függött. Alatta állt Marin, s a barna fényképet nézte.

– Az asszony – mondta.

Az asszony barna ruhában, barna hajjal, barna szemmel nézett a fényképezőgép lencséjébe.

– Egy vasam sincs – mondta Balinkó, amikor még egyszer az ágyra tekintett.

Marin kitárta az ablakot, kicsi fekete bogarak hullottak szárazon a szürke párkányra. A körbefutó tornác alatt málnabokrok sötétlettek, fölöttük, szilvafák lomba között, a hamvas szilva színével a Gutin, a Kakastaréj.

Később megvacsoráztak. Csirkepaprikás volt galuskával, kovászos uborkával. Balinkó kapott egy bögre tejet is, amit bevitt magával és letette az ablak párkányára. Marin az ágy előtt állt.

– Az asszony ágya – suttogta.

Aztán leemelte a zöld ágytakarót, kiemelte és fölrázta a súlyos ágyneműt. Balinkó lefekhetett.

Az ágyból, a nyitott ablakon keresztül jól látszott a Gutin mögött villámló ég, de a dörgés még nem hatolt el idáig. Az Iza a kert végében folydogált, susogása ott rekedt a lombok boltja alatt és megöblösödött.

– Az asszony szobájában aludt – mondta reggel Marin.

Füstölt sonka volt a reggeli, tojás és egy bögre tej. Balinkó kihozta zsákját az asszony szobájából.

– Marin vagyok – mondta Marin, amikor a kapuban szorongatni kezdték egymás kezét. – Marinnak hívnak, hogy el ne felejtse.

– Balinkó – mondta Balinkó, hogy őt is el ne felejtsék, ha visszatérne még egyszer ide, megtudni, miféle asszonyé lehetett ez a Marin, miféle asszonyé ez a hatalmas ágy, amiből kilátás nyílik a villámló égre, és ő nehezedő szemhéjjal várja a sötét szilvafák mögül a távoli morajlást.