Megérkezés északra

 

Állomás, éjszaka

Téli fagyos éjszaka volt. A visói állomáson, a peronon és a tompán fénylő sínek között néha sietősen átvágott egy-egy kutya. Eltűntek a rakomány alatt hidegen reccsenő vagonok mögött, amerre éppen dolguk akadt. Leordina felől tértek vissza, melegedtek egy keveset a kicsi tolatómozdony olajos kerekei mellett, aztán beereszkedtek a töltésen, a csupasz szilvafák alatt taposott ösvényükre. Aki gyakrabban fordult meg errefelé, már ismerte őket. Mindig ugyanazok a kutyák voltak.

A sínek mentén, a friss havon hamar megtelepedett a korom, s ugyanolyan színe lett, mint jóval távolabb, a fénykörön kívül sejtelmesen domborodó hegyoldalaknak. Szürke volt a hó, de így is jól kiadta hidegét. A forgalmista ablakán hőmérő lógott, de akinek amúgy is künn volt dolga, nem nézte meg, illik-e fázni.

Jó órával, mielőtt beérkezett volna a szigeti személy, a peron hirtelen megtelt emberekkel. Kucsmás, barázdált arcú férfiak, süldő fiatalemberek érkeztek átalvetőkkel és hátizsákokkal, amelyekből kiállt a fejsze nyele. Éjszaka volt, mégis hangos kurjantásokkal üdvözölték egymást. Mellettük kendőbe burkolt asszonyok topogtak, kabátujjba dugott kézzel forgolódtak és komoran duruzsoltak. Ott gőzölgött közöttük a búcsú lehelete, s gyakran bezúzmarásodott tőle a nyitott ingvágáson kitüremlő mellszőrzet. Kortyintottak egyet az útravalóul kapott pálinkából, faltak egyet az útravalóul kapott kenyérből, aztán amikor begördült a távolsági személyvonat, sietve felugráltak a lépcsőkre. Elutaztak valami távoli erdőség felé. Az asszonyok, mint valami szertartás végén, sötét menetben oldódtak el az állomástól, kendőjük ott imbolygott a léckerítések fölött, elmerültek a fénytelen faluban. Talpuk alatt a csikorgó hó egyre vékonyodó hangja foszlott, míg beállt az állomás régi csendje, a rakomány alatt megreccsenő vagonokkal, az alattuk elneszelő szürke kutyákkal.

A talponálló sárga fényében, a pult mögött fehér köpenyes férfi ásítozott, egyenesen neki a bejáratnak, a bejárat melletti asztalnál álló embernek. Aztán megnézte az óráját.

Előtte a pulton egy tál narancs, rajta árcédula: „Alma. Darabja 4 lej.” Kérek egy almát, mondta az ember, és kapott egy narancsot. Ez a talponálló este fél tizenegykor nyitott, fél egykor zárt, negyed háromkor megint nyitott, hajnali fél ötkor zárt. És így tovább. Utasellátásra rendezkedett be. Ha elment a vonat, bezárt.

Most éppen elment a vonat. Az ajtó melletti asztal mellett kucsmás férfi állt, lábánál új zöld hátizsák, kiállt belőle a fejsze frissen faragott nyele.

– Cservenszki – szólította még a büfés. – Mondhatok valamit?

– Tessék, Vaszi – mondta Cservenszki.

– Maga, Cservenszki, szántszándékkal késte le a vonatot.

– Szántszándékkal – mondta Cservenszki. – Ezt eltalálta.

– Többet nem megy? – Többet nem.

A büfés leemelt a polcról egy üveg horinkát, újságpapírba csomagolta, és megkerülve a pultot kivitte Cservenszkinek.

– Pedig jó pénz volt, mi?

– Az. Egyszer abba kellett hagyni.

– És most mihez kezd?

– Hazamegyek és lefekszem – mondta Cservenszki.

– Maga tudja – mondta a büfés.

El is indult hazafelé. Kilenc kilométerre lakott, ez itt nem távolság. Átvágott a peronon, átbújt egy vagon alatt, és lebotorkált a fagyos rögökkel borított töltésen. Szeme hamar megszokta a fénytelen éjszakát. Kutyák suhantak el mellette, most tértek vissza Leordina felől az állomásra, a kicsi tolatómozdony olajos kerekei mellé. Szürkék voltak, mint a sínek melletti hó, néha megálltak s szimatolva keresték a rengeteg lábnyom közül elillant meleget.

Barna fénykép

A fatemplom előtt két parasztasszony üldögélt. Hadarva beszélgettek egymással, közben lesték azt a sáros, ágrólszakadt fiatalembert, aki a temető kerítése mellett kőről kőre ugrálva közeledett. Végül megállt előttük, s ekkor alaposabban szemügyre vehették. Kopott farmernadrágban volt, magas szárú cipője bokáig sáros, hátán petyhüdt, foltos zsák. Szállást keresett egy éjszakára.

– Mennyit ad? – kérdezték.

– Semmit.

– Egy tízest ad?

– Nem adok.

– Egy ötöst?

– Semmit.

Az út egyik kanyarulatánál hirtelen megritkultak a házak. Helyüket megtartotta a rét s a patak menti fák tömött sora. Egy udvar mélyén, vadszőlővel befuttatott tornác mögött fehér fal világított, nyitott ajtó előtt ült Marin, fehér ingben, kordbársonnyal kivarrt daróczekében, éppen az út kanyarulatának szegzett tekintettel. Mintha vendéget várt volna.

– Tessék – mondta, amikor Balinkó az udvaron átlépkedve a tornácához ért. És átadta ülőhelyét, a kicsi háromlábú széket.

– Nincs pénzem – mondta Balinkó. – De szeretnék itt aludni.

Marin pléhcsuporban tejet hozott, odatette a tornác párkányára.

– A vacsora még nincs kész. – Bevitte Balinkó hátizsákját a házba, s kihozott magának is egy keményfából ácsolt széket. Ahogy itt ültek, éppen oda láttak, ahonnan Balinkó az előbb beereszkedett, a vízmosásos hegyoldalra, egészen az erdőhatárig. Itt lenn az udvarban a kaputól a tornácig s a bejárattól a kútig lapos, kimélyedt barna kövek vezettek. Közöttük egészen rövid és sűrű, nagyon zöld fű tenyészett, belesimult a kerítés tövében megtelepedett mohába. Olyan volt, mint egy gondos munkával készült komoly szőnyeg.

A konyhából szürke ajtó nyílt, az üveg mögött a félhomályban, a benti csendben rezzenetlenül feszült a függöny. Marin benyitott. Öblös karosszékek álltak egy kicsi kerek asztal körül és egy hatalmas ágy mellett. Támlája magasan támaszkodott a falnak, Balinkó életében nem látott ekkora ágyat. Fölötte fekete, lakkozott ovális keretben egy asszony barna fényképe.

A faragott komódot vastag fekete márványlap fedte, rajta virágos porcelán mosdótál és egy porcelán kancsó. A mennyezetről fémszálas zsinóron tejüveges petróleumlámpa függött. Alatta állt Marin, s a barna fényképet nézte.

– Az asszony – mondta.

Az asszony barna ruhában, barna hajjal, barna szemmel nézett a fényképezőgép lencséjébe.

– Egy vasam sincs – mondta Balinkó, amikor még egyszer az ágyra tekintett.

Marin kitárta az ablakot, kicsi fekete bogarak hullottak szárazon a szürke párkányra. A körbefutó tornác alatt málnabokrok sötétlettek, fölöttük, szilvafák lomba között, a hamvas szilva színével a Gutin, a Kakastaréj.

Később megvacsoráztak. Csirkepaprikás volt galuskával, kovászos uborkával. Balinkó kapott egy bögre tejet is, amit bevitt magával és letette az ablak párkányára. Marin az ágy előtt állt.

– Az asszony ágya – suttogta.

Aztán leemelte a zöld ágytakarót, kiemelte és fölrázta a súlyos ágyneműt. Balinkó lefekhetett.

Az ágyból, a nyitott ablakon keresztül jól látszott a Gutin mögött villámló ég, de a dörgés még nem hatolt el idáig. Az Iza a kert végében folydogált, susogása ott rekedt a lombok boltja alatt és megöblösödött.

– Az asszony szobájában aludt – mondta reggel Marin.

Füstölt sonka volt a reggeli, tojás és egy bögre tej. Balinkó kihozta zsákját az asszony szobájából.

– Marin vagyok – mondta Marin, amikor a kapuban szorongatni kezdték egymás kezét. – Marinnak hívnak, hogy el ne felejtse.

– Balinkó – mondta Balinkó, hogy őt is el ne felejtsék, ha visszatérne még egyszer ide, megtudni, miféle asszonyé lehetett ez a Marin, miféle asszonyé ez a hatalmas ágy, amiből kilátás nyílik a villámló égre, és ő nehezedő szemhéjjal várja a sötét szilvafák mögül a távoli morajlást.

Egy zergegidó

Az erdészek szállása a Dragoş völgye fölött, a Rebra oldalában állt, valamivel az erdőhatár fölött. Lehántott, kihegyezett fenyőtörzsekkel vették körül, mint valami nagyon régi erődítményt. Jó mélyen ásták be őket, szorosan egymás mellé, a palánk magassága akkora volt, hogy egy nekiiramodó állat ne tudjon átugorni rajta. Főleg zergékkel foglalkoztak itt.

Balinkó találkozott is pár napja errefelé egy ilyen erdésszel. Rohant lefelé a vízmosáson, csak úgy gurultak utána a kövek. Hátizsákjában zergefióka kuksolt.

Szegényke, mondta az erdész, megütötte a lábát, s most viszi a lódoktorhoz bekötözni. S ha nem gyógyul meg? Az erdész széttárta karjait. Balinkó bólintott, persze, akkor szegénykét meg kell enni. Prézlisen, paprikásan vagy egyszerűen: erdész módra.

Talán ezért is hívta meg az erdész Balinkót. Hogy megmutassa neki: íme a zerge él, megvan, majdnem egészséges; vagy azért, hogy íme: zergetokány erdész módra. Legalább kóstolja meg, Balinkó úr. Vagy Balinkó elvtárs.

Balinkó tehát benézett az erdészek szállására. Ismerősét fel kellett költenie, úgy gumicsizmásan hevert az ágyán, szája tátva, remegett a konyha levegője. – Muti a zergét. Vagy maga talán nem éhes?

A zergegidó a ház mögött, a palánk mentén sántikált. Tényleg, szépen bekötözték a lábát. Az erdész most gyors mozdulattal elkapta a nyakát, ölbe vette, s visszatértek a konyhába. Az erdész az egyik ablak alá ült, Balinkót megkérte, üljön a másik ablak alá, s ha nekiugrik, fogja ki a zergét. A zerge nem ismeri az üveget. A zergegidó fölugrott az ágyra, onnan az asztalra, vissza a földre, a szélre, az ágyra, az asztalra. A feje kicsi volt és kemény. Az erdész megkérte Balinkót, ha még erre jár, hozzon neki két foxikutyát, vaddisznóra. Ő vaddisznóra csak foxival menne. Városon van éppen elég foxi, Balinkónak tehát az nem lehet probléma. A zergegidó pedig egyszer csak elrepült Balinkó mellett, kirepült az ablakon. Az üvegtörmelék ott maradt az ágyon, a lopott szürke pokrócon.

– Most sem esszük meg? – kérdezte Balinkó.

A kicsi kemény fejből több helyen csurgott a vér, rövid szőre között üvegszilánkok csillogtak.

– Tud sietni? – kérdezte az erdész. Máris gyömöszölte befelé a hátizsákjába. El kellett vinni megvarrni. Futva ereszkedtek be a faluba, csak úgy gurultak utánuk a kövek.

A Magura alatti hídnál aztán elváltak. Az erdész utoljára megjegyezte, a vaddisznózás a kedvence. Ha úgy adódik és Balinkó még erre jár, hozzon neki két foxikutyát, lehetőleg kölyköket.

– Efelől nyugodt lehet – mondta Balinkó.

A zergegidó már nem vérzett. Az erdész azt mondta, talán már nem is fáj. Mégis elviszi a lódoktorhoz. Szépen megberetválják és bevarrják, úgyszólván cafatokban lóg róla a bőr.

– Jó étvágyat – mondta Balinkó.

A híd után mindjárt ott volt a kocsma. Balinkó be is ült hamar, ivott valami gyenge kénezett fehérbort. s megevett egy olcsó halkonzervet. Közben saját lábát figyelte szánakozva, mint reszket. Futva ereszkedtek be a meredeken, csak úgy gurultak utánuk a kövek.

Az erdész visszajövet is ott találta. Hátizsákjában ott volt a zerge. Be volt kenve különféle fehér meg sárga porokkal. A hídig még együtt mentek, s mondogatták egymásnak: biztos, még találkoznak.

– Jó étvágyat – mondta Balinkó.

Többet aztán nem találkoztak. Oleinek doki azt mondta, ha egy csepp esze volt az erdésznek, megette. A gyógyszerész Rednik azt mondta, nem ette meg. Néha Balinkó is elgondolkozott a dolgon. Megette? Nem ette meg? Megette. Nem ette meg.

Fenyőfák, szénaboglyák

Végre kisütött a nap. A Bătrîna derekát egy hétig verte az eső, ráverte az egész havat a hegyre, s a gerincéről lecsüngő kajla bordák most jegesen, tükörfényesen csillogtak. Jó mélyen fölmentünk az emelkedő Dragos völgyén, a végén kiválasztottunk egy vízmosást, ahol kikapaszkodhattunk. Mielőbb ki szerettünk volna érni a tetőre. Oleinek dokival voltam, piros pulóvere messzire világított az erdő homályában. A vízmosás két peremén jégbe fagyott, korhadt fatörzsek, kiborult gyökerek között igyekeztünk fölfelé. A jég ott volt még az avar, a tűlevelek áttetsző lepedéke alatt, minden lépésünk alatt. Barna volt, néhol lila vagy barnáslila, mint a diorit, de nem álltunk meg egy pillanatra sem, hogy alaposabban szemügyre vegyük. Oleinek doki sietett, este utazik, mondta, este megy a vonata.

A Kornisa alatt fújni kezdett a szél, ott zizegett a kásás havon, amint apasztotta. A kövekről már lecsúszott a hó, s távolabb, egy zöld sziklahalmaz oldalában, mint valami lépcsőn ült egy nagy barna madár mozdulatlanul. Oleinek doki odamutatott.

– Igen – suttogtam. – Egy pulyka.

A Bătrîna jeges bordái ide világítottak, még jó magasan állt a nap. A tetőn még komiszabbul fújt a szél. Oleinek doki azt mondta, megpróbál beereszkedni a Vermes völgyén, úgy tetszik, arra rövidebb lesz az út. Este indul a vonata, megy a tengerre, megy Isztambulba.

A pulyka nagyságú, barna madár már nem ült a zöld sziklán, elment dolgára. Oleinek doki is már jó messze járhatott. A Határ-pataka mentén ereszkedtem befelé. Délután lett, mire az ösvényre rátaláltam. De nem siettem. A Bătrîna most bal kézre esett, jeges bordái nem fénylettek, csak fehéren domborodtak elő a hegy lila derekából.

Amint az erdő alá értem, betértem Timis Valérhoz. Itt volt a kaszálója, kaszálója végében a nyári háza, de néhány napra már tavasz vége felé kiköltözött. Ablakából nézve úgy tűnt, övé ez az egész hegy, az Öreglábtól egész a Kormájáig. Néztem is a hegyeket estig, amíg egészen elhalványultak. Timis Valér megkérdezte tőlem, látom-e azt a kúp alakú árnyat, ami rávetül a fenyők közé települő esti párára. Láttam. Aztán azt kérdezte, volna-e kedvem prütykölni egyet. Volna, mondtam. Bár ne mondtam volna ilyesmit, mondta Timis Valér. Becsukta az ablaktáblát és bereteszelte az ajtót. Közelünkben tanyázik az óriáslány.

Akkora, mint egy szénaboglya. Nem is kell nézni őt, magától idejön. Elég, ha csak rágondolnánk valamilyen megfontolatlan kívánsággal. Akkora, mint egy fenyőfa. Lámpaoltás után fiatal vőlegények ajtaján kaparászik. Azok amúgy gatyásan ugrálnak ki a jó meleg ágyból és mezítlábasan, nyüszítve kúsznak utána. Azzal végük van.

Máskor, mint például most is, az óriáslány tanácstalan. Nem kaparászik, csak áll, áll. Ott áll sudáran, derekához nagy kosár frissen mosott ruhát szorít. Csak áll, áll, csak néz, néz. Várja, hogy a ruha illata beszivárogjon a házak repedésein. Akkor mozdul, amikor valakit végre megérez oldalán. Azért kérdezte Timis Valér, volna-e kedvem prütykölni egyet. Azért, hogy ha igen, verjem ki hamar a fejemből.

Reggel aztán már nyugodtan kitártuk az ajtót. Itt így marad nyitva egész napra. A küszöb előtt már zöldült a fű. A sövény mögött állt három tavalyi szénaboglya és két sudár fenyő. Hosszúak még az éjszakák. Az óriáslány csak áll, áll, csak néz, néz, és sír, sír, hogyha hiába.

A Bătrîna bordái sárgásan csillogtak, mert kelet felé ma kissé fátyolosabb volt az ég. Úgy számítottam, Oleinek doki már javában köpköd a sós szagtól, úgy tudom, sosem szerette a tengert.

Másodosztályú terem

Éjszaka két óra volt, a kicsi állomáson s a benn várakozó személyvonaton csend volt. Csak a mozdony pihegett, s a szerelvény súlya alatt moccantak, mocorogtak a talpfák között a kövek. Az állomás fala mellett odavetett zsákok, batyuk hevertek. Aztán mégis, a forgalmista sípszavára a halom megmozdult, helyéről, álmából fölriadva néhány ember megcsukló ordítással megrohanta a vonatot. Kapkodva, egymást taszigálva kapaszkodtak fel. Négyen voltak: egy éltesebb asszony, egy fiatal barna férfi, egy fiatalasszony és egy toprongyos mackóruhás kislány. Elég viharvert külsejük volt, mint hányatott életű embereknek. Látszott rajtuk, nem erre a vidékre valók.

Amint a vonat elindult, teljesen magukhoz tértek. A férfi végignézett a vagon üres termén, majd egyenként végigpróbálta az üléseket. Minden ülés előtt meghajolt: „Szabad? szabad?” Mókás kedvében volt. A végén aztán elhelyezkedtek. Rajtuk kívül csak egy bajuszos férfi utazott, ülésén fehér vinilintáskával.

A barna fiatalember az éltesebb nő és a fiatalasszony közé ült. Rongyos szélű papírdarabot vett elő mellénye zsebéből, úgy tartotta, hogy essék rá a lámpa sárga fénye.

– Mit mondtam! Nem vagyok beteg.

A fiatalasszony megfogta a papír szélét és húzogatni kezdte. Ő is belenézett, és lemondóan legyintett.

– Ne ott olvasd – mondta a férfi. – Hanem ott. A pecsétet ne olvasd. Azt te úgyse érted.

Az éltesebb asszony csendesen összecsapta a kezét.

– Heptikás a fiam. Heptikás az én drága fiam. Jóságos egek. Mi lesz velünk.

A férfi most kicsit erőszakosabban az orra alá dugta a papírt.

– N – E – M. Nem. Nem vagyok beteg. Azt írja. A kislány közben lassan lecsúszott az ülésről. Az a férfi a sarokban tömött vinilintáskája mellett bóbiskolt félig nyitott szemmel. A kislány megtapogatta a táskát, ujjaival keresgélt a vászon mögötti tárgyak között.

– Hogy hívnak? – kérdezte csendesen a férfi.

– Sehogy – mondta a kislány.

– Hogy?

– Nekem nincs is nevem.

– Hülye – morogta a férfi.

– Te vagy hülye.

A vonat lassan haladt, a sziklák között kirobbantott folyosón kapaszkodott, erősen emelkedett a pálya. A völgyhíd alatt egy házban sárga fény pislákolt, egy nagy kerek fej árnyéka vetült az ablakra. A férfi elkapta az éltesebb asszony nyakát és az ablakhoz nyomta.

– Né, mama. Ott van Bubijankó.

– Na hogyne. Éppen ő.

– Nem baj, mama. Most találunk neked is egy férjet. Egy szép, egy gyönyörű embert. Vagy találsz te magadnak.

Az asszony sűrűn bólogatott:

– Az hát. Persze.

A férfi most egészen közelről nézett az asszony szemébe. Orruk is majdnem összeért.

– Ezentúl most már egyedül járkálsz. Fiatal vagy és egészséges.

– Persze. Hogyne.

A kislány a terem végében a vinilintáskát rázogatta. Aztán párszor bele is rúgott.

– Ugyan bizony, mi a nyavalya lehet benne. Csokoládék meg rehátok. Cifra gúnyák.

– Menj dolgodra – mondta a férfi.

– Hagyja, mama – mondta a fiatalasszony. – Minden rendbe jön.

– Persze hogy rendbe jön – mondta a barna férfi. – Most mindjárt leszállunk. Mamának majd azt mondjuk: várjon egy kicsit, mama. Mindjárt visszajövünk. Aztán elmegyünk, és nem jövünk vissza. Megveregette az asszony térdét. – Majd talál magának valami embert. Biztos elveszi még valaki.

– Az hát. Pontosan.

A férfi derűs tekintettel hátravetette magát az ülésen. Fölsóhajtott:

– Jaj, anyám, hogy szeretlek. Édesanyám. Hogy is tudlak ennyire szeretni.

– Heptikás az én drága fiam – morogta az öregasszony. – Mi lesz velünk?

A kislány egyre vadabbul tépdeste az utas vinilintáskáját.

– Tele van finomabbnál finomabb rehátokkal. Tele van az egész csokoládéval.

– Te lány – mondta a barna férfi. – Gyere ide. Szeresd öregmamát. Ő a kedvencünk.

Romoly az egy egész kicsi állomás. A fenyők a sínekig ereszkednek, a tobozok is lassan beépülnek a töltés kövei közé. A barna férfi itt kinézett az ablakon, aztán fölugrott. Mind fölugrottak és kapkodva leszálltak. A peronon álltak, valami lázas sietséggel beszélgettek. Végül megveregették az éltesebb asszony arcát, a vállát és a hátát:

– Most elmegyünk egy kicsit. Mindjárt visszajövünk.

És elindultak. A kislány még odafutott a vonathoz, ahhoz az ablakhoz, ahol az egyetlen utas az ablakhoz szorított fejjel bámult kifelé.

– Hülye – mondta neki a kislány.

– Te vagy hülye – morgott a férfi az ablak mögött.

Régi képeslap

A ház valamivel a fenyőhatár fölött, a völgy meredek falán megkapaszkodva állt, mint egy megkövesedett fészek. Fakó színével jóformán belesimult a szürke és kopottbarna sziklák közé. Komor volt és csöndes, mintha maga a természet alkotta volna, mintha a szürke és kopottbarna sziklák közül nőtt volna ide.

Alapja úgy derékmagasságig a környező szürke és barna sziklából készült, s nemcsak fedelét, oldalát is zsindely borította. A vékonyra rozsdásodott szegek körül a zsindelylapok jobbára kilazultak, s most kerepeltek az esti szélben. A szél itt örökös vendég; bejárt az üvegtelen ablakon, a füstös, málladozó falak között rozzant ajtó nyikorgott.

– Itt alszunk – mondta Timis Valér, amikor Balinkóval túljutottak a kapaszkodó nehezebbik részén és a kőépület felé közeledtek. Korhadt gerendák hevertek a ház előtti keskeny lapályon, ahogy Balinkó egyikhez hozzáért, mintha egy köteg ceruza lett volna, egy zizzenéssel elomlott a fűben. Mellette karvastagságú csavarok, rozsdás anyák, görbére merevedett acélhuzalok. Keskeny sávban a csillék egykori útvonala alatt még mindig nem termett meg a havasi gyom, kiömlött érctől volt rozsdás a föld, s még távolabb is, kicsi sárga és rózsaszínű virágok mellett jókora piritrögök hevertek. Egy nagyon régi drótkötélpálya maradványa volt ez a pár rozsdás csavar, ez a kőzetté vált ház a kerepelő zsindelylapokkal.

Timis Valér Balinkóval együtt kimászott az oldalba. Vágtak egy-egy ölnyi törpefenyő-gallyat. Bevitték a házba, és leteregették derékaljnak a kimélyült, üszkös padlóra. – Ez az én  helyem  –  mondta Timis Valér, és karjával elkerítette a helyiség felét. Én máskor is itt aludtam.

Ennek a Timis Valérnak főleg az apja aludt itt. Itt aludt, amikor itt dolgozott. Vállára akasztott bádogbödönnel járta a drótkötélpálya vonalát, fölmászott az oszlopokra, meghúzta a kilazult csavarokat, és jól bezsírozta a csigákat. A távoli piritbányától le egészen a régi vashámorig, ahol vörös fénykörében éjjel-nappal dohogott a tűz. Annak idején, aki még nem látott vashámort, kocsiba ült, odautazott és megnézte. Nézegette a sokszor tengelyig sárba merülő, tölcsér alakú kéményeikkel pöfögő kicsi mozdonyokat. Aki nem látott még magashegyi drótkötélpályát, kendőbe kötött elemózsiát és néhány súlyos palackot készített egy kosárba.

 

Az erdő felől kóberes kocsi közeledett hevesen szuszogó lovakkal. Két fiatalember ugrott le róla. Csíkos nadrágot, keménykalapot viseltek. Hosszúruhás hölgyeket segítettek le a kocsiról; közben mosolyogtak és a bajszukat pödörgették. Egyikük máris tett néhány lépést, megkerülte a társaságot, sétapálcáját végighordozta a táj fölött. A másik figyelmesen ráncolgatta a homlokát, majd pipára gyújtott. A kisasszonyok finoman köhécseltek, és fürgén emelgették a lábukat. A könnyű cipők a harmatosodó fűben hamar benedvesedtek.

A kocsis kifogta a lovakat, közébök állt, átölelte az egyik ló nyakát, és hátrasandítva odavizelt a szürke és barna kövekre. A pályamunkások, ezek a szurtos iparosok megemelték a kalapjukat. Kezüket a nadrágjukba törölték. A fiatalemberek most nem kívántak kezet rázni, csak elnézően mosolyogtak. A Pucunygó Manó és Tsa Vasművel fiatal ügyvezetői voltak. Jogászdoktorok. Fiatal jogászdoktorok a vasszakmában. Tűrték, hogy a szurtos iparosok csodálattal nézzék őket. A legszurtosabb az idősebb Timis Valér volt. Vállán ott lógott a zsíros bádog, benne fából készült lapos lapátkával. Dr. Pucunygó Lipót egyenesen rámutatott: – A csigazsírozó. A csavarhúzó.

A lovak röhögtek, és elnyomva a közeli csurgó hangját, most ők is habosat vizeltek. Az egyik kisasszony a közelségtől elvörösödve a fűben heverő piritrögök fölé hajolt. Né, arany. Né, ezüst. Csodálkozva bámulták ezt a sok drágaságot, aztán a fölöttük elvonuló csilléket, amint a tartóoszlopon könnyen megdöccennek. A legjobb csigazsírozónk. A legjobb csavarhúzónk.

Alkonyodott, s ez a megszokott kis esemény pont olyan színűvé tette a tájat, mint nagyon régi képeslapokon. Az egyik ügyvezető jogászdoktor fölfigyelt a hirtelen ereszkedő hűvösségre. Szimatolt, karját kínálta. A kisasszony rápillantott és megüvegesedett a tekintete. A ló farka farára simult, s fölötte a levegőben megálltak a köröző legyek. Idősebb Timis Valér kalapját majdnem visszatette a fejére. A hosszú szálú havasi fű egészen megdőlt az esti szélben és úgy maradt.

Timis Valér kalapja szemére hullott. Ifjabb Timis Valér elaludt.

Másfél lóhossz

Sok minden szépet mesélnek a lóról. Például, hogy milyen okos és hűséges. Mennyire óvatos és körültekintő, nem szívesen lép a jégre, megtorpan, horkan, ha üresen megdöng alatta a föld, s patájával kitapogatja a frissen ácsolt hidak gerendáit.

Ugyanez a ló kellő tapasztalat híján mégis néha kockáztat is, amikor úgy dönt: nyugodtan átlépegethet a megáradt patakon. Mindössze két lóhossz, ami a túlsó parttól elválasztja. Csak térdig ér a víz, mégis a földszínű habok alatt régi malmokéra emlékeztető robajjal cserélnek helyet a kövek. Csak ennek a hangja hallatszik. Külön a lóból nem hallatszik semmi. Sem a meglepett káromkodás, sem a gerincén kopogó mindenféle kövek. Nem hallatszik semmi, mégis most már ott hever, egy kis kanyarral lennebb, nem egészen mozdulatlanul, mert egyik lába a rácsapó hullámoktól egyhangúan integet, talán még inog is a szélben. Most aztán egész nyugodtan oda lehet képzelni a meder fölé. Egyszer és még egy félszer, helyesbítvén ezzel egyik utolsó gondolatát.

„A ló” – gondolta Timis Valér. Fejszéjét nem vágta indulatosan a tönkbe, csak lapjával szépen lefektette. Aztán átugrott a léckerítésen és kikapaszkodott a kaszáló oldalába, hogy lássa, át tudja-e még hozni a lovat a túlsó partról, a legelőről ide a kaszálóra. Látta, hogy nem tudja. Látta a ló integető lábát, amit a hullámok lökései és a szél ingatott.

Megemelte a kalapját, aztán levette, keze fejére tette, megforgatta rajta, visszatette a fejére, szemébe húzta, majd hátratolta a tarkójára. Visszatért, elvette a fejszét a tönkről, s a saját telkét félig megkerülve a kicsi kapun tért vissza a kaszáló széléig. Itt levágott egy tízéves fenyőt. Fogta s kiszegezte a kapujára, mint ünnepeken.

Timis Ioana a tornácról nézte, meg sem rebbent, nem fordult meg, amikor ura a háta mögé került. Indulj csak el fölfelé egy darabon – mondta Timis Valér. – Nézz csak körül egy kicsit. – Timis Ioana elindult az úton fölfelé egy darabon, elment a kerítésük végéig, ott megállt, állán dacosan meghúzta a kendőt. Az a ló csak integetett, kissé trágárul még talán bokából is, hasa feketén fénylett az átvonuló hullámok alatt.

Timis Valér megkötötte a kutyát. Aztán hatalmas ölekkel tűzifát kezdett hordani a nyári kemencéhez. Timis Ioana elővette a dagasztóteknőt. Tett bele kovászt, rengeteg tojást, egy veder lisztet, tejet, vizet, sót, cukrot. Mindent bele, hogy a fene enné meg.

Később arra járt a legkisebb Hosda gyerek. Mutatta a patakot: nem tud még hazamenni. Eljátszadozna addig is a kutyával. Átalvetőjét a kerítés lécére akasztotta. Timis Ioana, anélkül hogy levette volna, belenézett és sorjában kiemelt mindent belőle. Vissza is rakosgatott mindent, kivéve egy citromot.

– Kapsz majd egy másik citromot – mondta –, de ez a citrom most kell nekem. – Kellett a kalácsba. Timis Valér leporolta az asztalokat, a székeket, a lócákat és a ládákat. Megterített a tornácon. A levegőben már ott lebegett a piruló kalács illata.

Timis Ioana vágott egy szelettel a Hosda gyereknek, Aztán leakasztotta az átalvetőt a léckerítésről, a gyerek vállára tette és elkísérte egy darabon fölfelé.

– Látod? – mutatott a habok közül integető lóra.

– Mondd el otthon, amit láttál. Aztán gyertek el, szívesen látunk.

Timis Valér gumicsizmát húzott, és elindult lefelé az úton, a völgy két oldalán sorakozó házak felé.

A vén Steckó a tornácán állt, fehér ingben. Amikor a közeledő embert megpillantotta, lehajolt és egy üveg pálinkát tett a párkányra.

– Hahó! – mondta Timis Valér.

– Ahoj! – mondta a vén Steckó.

– Lópálinka?

– Ló.

Végigment a völgy házai között. – Hahó – mondta. – Lóbor az? – Ló – mondták.

Három borbély

A borkúti borbély, aki mellékesen pár juhot is tartott, egy bizonyos szombati napon egy tízkilós sajtot, kendőbe csavart ordát és egy kártyányi írót bízott a feleségére. Beletette az átalvetőjébe, és megkérte szépen, vinné be a visói piacra. Épp jól fogna a háznál egy kis mellékes.

De ő maga, úgy látszik, már nem tartott igényt erre a kis plusz-jövedelemre. Amint a busz elporzott a feleségével s a tömött átalvetővel, maga is kiállt az útra, és alkalmi járműre várakozott. Persze, ellenkező irányba. Kérdezgették is tőle jó páran: hova-hova?

A borbély csak integetett, úgy általában a hegyek felé, a hegyeken túlra, amerre az országút elkacskaringózott Cîrlibaba felé. A végén egy utánfutós rönkszállító magával vitte.

– Hová lett a borbélyunk? – kérdezgették pár nap multán az emberek egymástól. – Hová? Hát eltűnt.

Jó tíz nap múltán két idegen érkezett a reggeli járattal. Daróczekét és trottyos szövetnadrágot viseltek. Fejükön kicsike zöld kalapot. Ruházatukról ítélve túl messziről nem jöhettek. Középkorú, piros arcú, kövérkés emberek voltak. Letelepedtek a kútnál, és kedves szavakkal közeledtek a helybeliekhez. Csupa érdeklődés, csupa megértés. Azt állították magukról, hogy borbélyok. Aztán betértek az ivóba is. Fölhajtottak egy-egy pohárkával, szóba ereszkedtek a vendégekkel, s közben említést tettek arról, hogy a borbélyság a szakmájuk. Délfelé elváltak egymástól. Külön-külön elindultak a település két vége felé. Onnan aztán házról házra jártak.

Amint átlépték a küszöböt, bemutatkoztak, pár kedves szót váltottak a háziakkal, majd elég gyűrött és régi divatlapokat mutogattak: rövidre nyírt férfifejeket.

– Az új frizura – mondták.

Ezekkel az emberekkel lehetett beszélni. Itt Borkúton emberemlékezet óta mindenki így nyiratkozott. Meg is nyírtak majdnem mindenkit, akit otthon találtak. Az igaz, Borkút nagyon kicsi település. Egy lejjel olcsóbban nyírtak, mint a volt borbély, a szökött borbély. Kerek egy lejért nyírtak meg egy fejet. A különbözetet persze megkapták borravalónak.

A vén Steckó már előre megkötötte a kutyáját, várta, mikor kerül a házára a sor, mikor lép be végre egy borbély a kapun. A vén Steckónak is kefefrizurája volt, így hát tetszett neki a megsárgult divatlapbeli kefefrizura. Megnyíratta magát az udvar kellős közepén, közben ünnepélyesen integetett az úton elhaladók felé.

Késő délután találkozott újra a két borbély. Két szomszédos házban nyírtak már, a nyitott ablakon keresztül kihallatszott az ollók csattogása. Az udvarok, a kerítések fölött nagyokat kacsingattak egymásnak. Aztán zsebre vágták a pléhfésűket, az ollókat és nyírógépeket. Elporoztak a hat-negyvenes busszal.

Az ivóban meg a hídon sokáig beszélgettek az öreg parasztok. Közben egymás fejét nézegették. Meg lehettek elégedve: teljesen egyformák voltak. A divatlapokat a borbélyok, persze, magukkal vitték.

Valaki nagy nehezen kiderítette, hogy a két idegen petrovai ember volt. Egyikük bizonyára maga a petrovai borbély, a másik pedig a segédje.

A vén Steckó elengedte a kutyáját, s hagyta, hogy leszagolja róla az állítólagos petrovai ember szagát. Közben csak csóválta a fejét. Azt morogta, járt ő életében éppen eleget Petrován. Még most, az utóbbi időben is. Ez a két nyírógépes, ez nem petrovai ember volt.

– Ugye, nem haragszol – mondta Steckó késő este a szökött borbély feleségének. – De én csak azt mondom, amit tudok. – És elmondta neki az egyetlen dolgot, amit tudott. Amire esküdni mert volna: nem petrovaiak voltak.

Behavazott lábnyomok

Délfelé nagy, barnás, lencse alakú felhők tűntek fel a Puzdra körül. Nagy komoran úsztak el mellette, volt, amelyik súrolta. Ilyenkor egy-egy komolyabb gomolyag leszakadt, foszlányaival megkapaszkodott az ülő farkas alakú szikla tájékán, és áttetsző gyökereket eregetett a jeges hasadékok közé. Ott sündörögtek, amíg pár óra alatt teljesen betakarták. Úgy látszott, odafönn újra beáll a havazás.

Nem volt ebben semmi szokatlan. Szokatlan esetleg a felhők szeszélye, amikor erre az egy hegyre esett a választásuk s a többi orom között fölényesen tovasiklottak. Máskor az ereszkedő felhő találomra körülölel egész vonulatokat, megtapad a meredélyeken, kitölti a völgy zugait; belevonja az égbe, amit elborít.

Most valamivel alázatosabban érkezett, egyszerűen ráidomult a hegyre, így kiérződött alóla annak alakja. Kissé várakozóvá tette az embert, mint egy lepel alatti szobor.

Itt lenn, a Repedő-völgy kerítései tövében liszteszsáknyi darabokban aszalódott a múlt heti hó, valamivel fönnebb a kecskeganés föld sötétlett liszteszsáknyi darabokban a hó között. A kőfejtés omladékai után a hó hirtelen fehéren összecsapott.

Szinte egyenletes távolságra egymástól mélyedések sorakoztak, akkorák voltak, mint egy-egy kincstári csajka. Félig behavazott lábnyomok voltak, alattuk a meder öblös edényeiben fojtott hangon csobogott a patak. Alagúttá fagyott a patak fölött a hó, boltja elég jól bírta az ember súlyát, amíg egy helyen aztán ijesztően döngött egyet, itt a léptek habozó topogás után meredeken bemenekülték az irtás csutakjai közé. Valaki itt járt, és megijedt.

Késő délután volt, egyenletesen sötétedett, amíg az ülő farkas alakú szikla mögött elmozdult egy felhő, szürke csóvája bekanyarodott a völgybe, helyén valamivel üresebb maradt az ég, és sárgás fényt vetett a lábnyomok peremére. Nemsokára, ahogy a hónak ez a sárgás hamva elillan a domborulatokról, egy következő, kitartóbb felhő érkezésével egyszerre beesteledik.

A gerinc felől csöndes mordulással eloldódott a szél, hirtelen lila lett a völgy, mintha lila szél seperte volna az oldalakat. A völgy torka felöl oldalvást, fehéren kúszott fölfelé a köd, amint magasabbra ért, széllökésekben sodródó varjakkal találkozott, s ugyanazok a széllökések ráterítették az erdőre. Mint egy elég nagy fátyol, ami beleakadt a föld tüskés szőrébe. Ahogy a szél kihagyott, egy pillanatig lebbenetlen maradt, aztán lassú hullámzással besüppedt a gallyak közé, odahavazott a fenyők tövére.

Egy másik felhő a gyanútlan Lóhavas felé tartott, a katlan fölött majdnem megállt, hasánál enyhén behorpadt, majd lepényhalszerű mozdulatokkal kiterjeszkedett és ráborult a három tó fennsíkjára.

Néha egy ilyen lencse alakú felhő váratlanul rátelepül egy hegyre, pár napig hull belőle csendesen a hó, közben körülötte a környéken kitavaszodik. Mégis, valahogy látszik, hogy odafönn történik valami. A felhők rojtos széle mentén a magasba merészkedő varjak a szeszélyes áramlatban minden igyekezetük ellenére hátrafelé repülnek.

Várakozás ikrekre

Steckó Jakab háza a kaszálók között állt, a hegyoldalon, tiszta időben be lehetett innen látni a távoli állomásra, a befutó vonatokra. Jobb szemű ember a leszállókat is láthatta, s ha fehéren sütött a nap a peronra, meg is számolhatta őket.

Steckó Jakab a kerítésének támaszkodva nézegetett a völgybe, nézte a leszállókat, amint az elébük érkezett egylovas szekereken elporoszkálnak, vagy tömött, sötét csoportban várakoznak a helyi buszjáratra.

Miután abbahagyta a nézelődést, lerúgta cipőjét, megragadta a konyha előtt álló két egyforma széket, amit az előbb kapott kölcsön egyik távolabbi szomszédjától, és mezítlábasan bevitte őket a házba. A kitárt ablakok, a keményített függönyök és frissen leolajozott bútorok között még ott lebegett a súrolt padló illata. A két faragott támlájú szék a néhai ruszkovai asztalos műve volt, ünnepre való darabok. Szorosan egymás mellé helyezte őket az asztalfőn, majd szinte lábujjhegyen ment ki a szobából. A konyhában egy lócára kikészítve várt két egyforma törülköző, két egyforma cseréptányér és két fakéreggel bevont ivókártya. Ikreket várt vendégségbe.

– Rokon gyerekek – mondta –, orsovai gyerekek, s most beígérték magukat egy kis ismerkedésre.

Ritkaság rokonok között, de előfordul: eddig még soha nem találkoztak. Arról lehet majd felismerni őket, hogy ikrek. Mielőtt a ruszkovai asztalos székeit megszerezte volna szomszédjától, lenn járt a faluban, két egyforma kifestőkönyvet vásárolt, s egy-egy doboz hatlejes színes ceruzát tizenkétféle színnel. Ezt ajánlották neki az ikrek számára a boltban. A poharaspolcon a többi között két valóban gyűszűnyi pohárka állott. Ennyit kóstolhatnak majd meg az ikrek.

Később lóháton feljött az egyik Steckó öcs az állomásról, az érkező vonattól. Ezzel nem jöttek, mondta, sajnos, ezzel nem érkeztek egyforma emberek. Talán majd az éjszakai személlyel.

Erre aztán hamar töltögetni kezdtek a pohárkákba, úgy hogy egy idő után egészen kellemesnek érezték ezt a várakozást. Elszállt belőlük az a titkolt rettenet, ami ismeretlen rokon érkezését megelőzi. A Steckó öcs közben hanyagul lapozgatni kezdte a kifestőkönyveket. Megjegyezte, hagy számítása szerint ezek az ikrek már közel járnak a negyvenhez.

Ugyan, mondta Steckó Jakab, ha ikrek, akkor gyerekek. A felnőtt már nem iker. És talán fordítva. És lapozgatták a kifestőkönyveket, nézegették a kifestésre váró háziállatokat, libákat, tarka teheneket, aztán a ragadozókat és különböző nagy levelű délszaki növényeket.

Készen kifestve majd jobban örülnek neki, jegyezte meg a Steckó öcs. Miért is ne. És meg is ragadott hamar vagy két ceruzát. Most ne bántson, kérem, ne zavarjon, figyelmeztette bátyját, s az ikreknek való székekkel elkerítvén magát, lázasan festegetni, színezni kezdett. Valahányszor elkészült egy-egy kifesteni való állattal, megmutatta Steckó Jakabnak. A háziállatokat mindkét könyvben hamarosan kifestette. Aztán nagy későre szedelőzködött, és ellovagolt az éjszakai személy elé. Ezzel talán csak megérkeznek azok a kurva ikrek, mondta.

Steckó Jakab kezében elég ritkán járt ceruza, de a színek most láthatólag vonzották. Igaz is, mondta, szerezzünk nekik egy kis örömöt. Miért is ne.

Nyomta, hegyezte, tövig koptatta a ceruzákat a kanócos lámpa fényében. Nagy, lila levelű pálmákat színezett, melléjük zsemleszínű elefántokat, ember színű majmokat és fekete papagájokat.

Hajnal felé járt, még mindig töltögetett, és a képeket színezte. Nyelve a szája szögletében. Mondta, fontos neki ez a nap. Életében nem látott még ilyen állatokat, nem látott tulajdonképpen még ikreket sem.

Trópusi éjszaka

A nagy, kerek, sárga hold lassú, permetező sugárzásával eltakarta a csillagokat, hamvas rézszínűvé tette a felhőtlen eget, bevilágította a messzi réteket, szénaboglyákat, cserjéseket, barna fenyőket, s álmatlanító csendet eresztett: a tájra. Ebben a nyugtalanító langyos mozdulatlanságban úgy tűnt, észrevétlen lassúsággal minden magába ülepedik, minden éppen párolog a hold aznap éjjeli fényében.

A vizek fölött is megrekedt a langyosság, csak akkor rezdült, ha a berekben fölcsattant egy-egy madár, s ilyenkor az egész belátható táj váratlan arcával ismeretlen messziségeket sejtetett. Talán ilyen lehet egy trópusi éjszaka.

Látni lehetett tenyérnyi lepkéket igyekezetükben, hogy a holdat körülrepdessék, a cserjés fölött surrogó színes farkú, tyúkszerűen kövér madarakat, látni lehetett nagy, szőrös leveleken tántorgó, egymásba kapaszkodó bogarakat, s ahogy hátukon rézszínűen megcsillan a fény.

Látni lehetett a kupeckedő Redniket, amint az ajtófélfába fogózva gatyásan leereszkedik a lépcsőkön, átgázol az alig harmatos füvön a kerítésig, kivesz belőle egy rudat, majd átlépi, a kiszáradt keréknyomok mentén elmegy a gyógyszerész Rednik vaspántos ablakáig, és rövid megfontolt várakozás után bezörget.

Látni lehetett a gyógyszerész Redniket az ablak üvege mögött, majd kezét a nyitott ablakban, amint a kupeckedő Rednik keze felé közelít.

Látni lehetett a borbély Rednik különcségből tartott szamarát, amint az istálló előtt toporzékol, majd a borbély Redniknét, amint hálóingben dagadozva az udvarra engedi a szamarat, és maga is nyugtalanul topogva kivárja, amíg a tyúkok kapirgálta, harmattól levert porban többször meghempereg.

Látni lehetett kitárt ablakok mögött más, hálóinges, telt asszonyokat, amint reménykedve kortyoltan a levegőből, s a forgalmista Redniket, amint fedetlen fővel, nagy nyolcasokat írva elkarikázik alattuk.

Látni lehetett volna Rednik Áront is, amint fölmálházott lovával, az erdőből kiérve, az első hófolt alá érkezett. De őt nem látta senki.

Ugyanekkor látni lehetett, kelet felé bizony már dereng, s a hold sem a régi, kopott téglaszínben merül el a partjait ellepő lila, áfonyás-tejszerű égben. Látni lehetett, nem trópus ez, csak mérsékelt szárazföld, friss reggeli széllel.

Nem lehetett látni egy egeret, amely pedig nem is olyan rég, az elmúlt éjszakán evickélt át a reménytelen messziségű hófolton. Csak a nyoma látszott a már majdnem reggeli fényben, jelentéktelen volt: mint egy zsinegvégre kötött játékegéré.

Amikor U. G. az ágyat nyomja

A kapugerendára kötélmintásan kifaragott U. és G. betű felezte, hogy itt lakik U. G., a neves vajkészítő. Errefelé elég sokat esik, elég sokat fúj a szél, a fa egyenletes szürkére száradt, szálai mentén vastagon megrepedezett s az egyszerű vonalú, kövér betűk részei titkon távolodtak egymástól, mint a földrészek. Az U teljesen kettévált, az így keletkezett egymásnak fordult két J között oly mély volt a repedés, hogy elfért volna benne ez, az, a kapu előtti üldögélésre. De nem volt benne se gyufa, se pipa, sem botfaragó bicska, csak egy golyóbis bogáncs.

Maga U. G, homályos szobájában feküdt, nagy támlás ágyában, jól fölpárnázott háttal. Onnan éppen a kinyíló kapura láthatott. Hozzá jártak az emberek a környékről vajat vásárolni.

Váratlanul fura feje volt ennek a neves vajkészítőnek. Arcéle mentén oly hirtelen lapult hátrafelé, hogy úgy tűnt, szemével is kétfelé néz, s ez egészen madárszerűvé tette. A fekvéstől feje búbján kócosabb lett a kevés haj, olyan volt, mint egy bóbita. Közben nagyon is emberien suttogott, mintha attól tartana, megrázza a köhögés, amitől dereka csak még inkább hasogat. Vagy talán a nevetés, amit néha a parasztember saját szavai kiváltanak, amikor sietve barátkozik.

De U. G. nem volt nevetős kedvében, nem is igen barátkozott mostanában. Egy kutya érkezését  várta, ami majd betegsége idején figyelmeztet minden érkezőre. Még a kutya nevét is tudta előre: Fehér Veronka. Gondolni lehetett, ilyen névvel talán még egyébre is alkalmas lesz a ház körül.

A vajat a pincében tartotta, kicsi, kivájt fateknőben, nedves parasztkendő alatt. Utolsó vendégétől maga mellé kérte a lócára, oda kérte a mérleget is. Amikor a sárga, cipó alakú vajba hasított, a farés nyomán friss savó gyöngyözött.

Mire kimérte az egész vajat félkilós és egykilós adagokba, megérkezett a Fehér Veronka nevű kutya. Két egészen kicsi lány hozta, nagyon hosszú láncon. A lányok már a küszöbön álltak, közben a kutya a lánc végén a kapu árnyékába heveredett. Testes, szürke, loncsos juhászkutya volt. Kiskorában biztos még hófehér, akkor biztos volt benne valami veronkás is.

U. G. zsírpapírba csomagolta a vajat, hamar végzett vele, csak azután fogadta a lányokat s a kutyát. Integetett kifelé az ajtón, kössék csak oda a kampóval ellátott cövekhez, ahonnan aztán bejárhatja az egész udvart.

Napsütéses időben, bár errefelé elég távol épülnek egymástól a házak, gyakran fekete kendős asszonyok haladtak el a kerítés előtt. Néha, de inkább gyakran ugyanazok voltak, és fél szemmel be-besandítottak a nyitott ajtón át a homályos szobába, és rosszallóan mormogtak. Csókák voltak, de a kutya még nem ugatta meg őket. Az is tény, hogy U. G. hegyvidéken ritkaságszámba menően eddigi élete során nem szívlelte a kutyát. Baj lehet, ha most mégis kutyát kér az udvarára.

U. G. napjában egyszer keservesen kibotorkált a budira, s tapogató kezekkel leste, hogy közeledik a szürke házfal. Szobájában lassan szagosodott a vaj, s kiszáradtak rajta a mindig nedves parasztkendők. Aztán jöttek a legyek, berepültek az ablakon különféle falevelek, száraz fűszálak és pöszlékek. A verebek a küszöbön vadásztak kövér pókokra. A két kislány napjában ellátogatott, belépett a kapun, és megetette egykori kutyáját.

A testes, szürke juhászkutya, név szerint F. V., naphosszat az árnyékban hűsölt, s amikor a kapu alatti keskeny csíkon végigvonult egy-egy árnyék, csak füle rezzent s néhány fűszál, ha nagyobbat szuszogott.

Tárkonyfű-illat

Négy ajtó nyílott a hosszú tornácról, mellettük egy-egy ablak, de csak egyiken lógott laza gézfüggöny, ami mögül estelente kiszüremlett a lámpa fénye. Az ablakközben, a függöny fölött a kerethez illesztett polcon piros befőttesüvegek sorakoztak. A rönktéri Hosda szerint rózsaszirom-édesség volt valamennyiben, kizárólag vendégek számára.

Itt lakott egy nő, akinek kissé őszülő haja  már a derekáig ért, s aki ezt a hajat szombatonként copfba is fonta. Neve mintha nem is lett volna, érkezése óta csak így hívták a telepen: a nő. Ő maga néha ismerkedés közben rebbenő szemmel bevallotta, örülne, hogyha választott nevén Leilának szólítanák. E név mellé esténként keleti mintás selyempizsamába bújt, és hosszú, áttetsző szipkákból olcsó cigarettát szívott. Nem tudni, használt-e maga készítette illatszert, de nyitott ajtaja előtt olykor különös illat lebegett, ami leginkább tárkonyfűére emlékeztetett.

A többi ajtó, különböző zárakkal és lakatokkal alaposan be volt zárva. Ott nem lakott senki. A házat ideszegődött idegeneknek tartották fenn még a vasútépítés óta. Így aztán, amikor új villanyszerelő érkezett a telepre, egy bizonyos Szebics Vladimir nevű vastag, szőke fiatalember, mindjárt megkapta a tornácos házbán az egyik szomszédos szobát. Még aznap este lámpaoltás után egyszer-kétszer lenyomta a magát Leilának nevező nő kilincsét, majd több cigarettát elszívott a bezárt ajtó előtt.

Mégis, napok múltán végre hiányzott egy rózsaszirom-édességes üveg a polcról. Alkonyattól fogva a derékig érő hajú nő keleti mintás pizsamájában üldögélt ajtaja előtt. Amikor a villanyszerelő megérkezett, együtt fújták a füstöt a csenevész szilvafák közé. De senki nem hallotta, hogy a villanyszerelő Leilának szólította volna.

A nő egy idő után nagy karimás kalapot vásárolt magának, selyem nadrágkosztümöket varratott, ezeket széles övvel viselte, bár állította, többet nem szándékszik visszatérni városra. Amint gyorsvonatot kapott a vonal, gyakran bejárt Szigetre kávézni, csak kávézott egyet, s a következő vonattal tért is vissza a telepre. Vasúti fülkékben és mellékhelyiségekben maradt utána egy kis tárkonyfű-illat.

Egyik ilyen kávéivó útjáról kismama-frizurával tért vissza. Vadonatúj rézszínű hajjal, ami alatt lilásfehéren dermedezett a nyaka, amit talán ötven esztendő óta nem ért napfény.

A villanyszerelő döbbenetében leplezetlenül körbejárta. Ott is maradt a tornácon, mintha frissen ismerkedtek volna, a csenevész szilvafák mögött még sokáig cigarettavégek parázslottak. Reggelre ott maradt, a tornác párkányán egy üres rózsaszirom-édességes üveg. Eddig a beszélgetésig jutattak. A villanyszerelő minden ámulatában is érezte, féltenie kell magában valamit, azt a  maga kis magányát.

Hisz láthatta, hogy szomszédja húsz banival drágábban kapja a tojást, tíz lejjel drágábban egy-egy tyúkot. Valamiért megfizet, talán a nagy karimájú kalapokért, talán a derékig érő vasárnapi copfokért, a kismama-frizuráért. Talán még sok minden egyébért is, ami pontosan nem tudható és ki sem mondható.

– Talán még azért a tárkonyfű-illatáért is – morogta a villanyszerelő a rönktéri Hosdának.

A rönktéri Hosda erre azt mondta, erről jut eszébe, valószínűleg eladta a haját az a nő, úgy tudja, elég komoly pénzeket, némelykor hat-hétszáz lejt is adnak ilyen mennyiségű hajért. Bár a pézsmaszag miatt bizonyára levonásokat eszközölnek a végösszegen. Ott ejtik át az ilyen szánalomra méltó nőt, ahol érik.

A villanyszerelő kicsit csodálkozott. Pézsmaszag? Ő tárkonyfűnek hitte, ő nem érzett pézsmaszagot, nem tudja, mi az a pézsma, nem szagolt még pézsmát.

Levéltitok

A repedői postást nagyon szerették a repedőiek. Nem sok okuk akadt rá panaszkodni. Majdnem pontos órarend szerint dolgozott, a hegyoldalakra fölkapaszkodó utak mentén, a kerítések mögött megszokott időben várakoztak rá az emberek.

Egy napon aztán nem is a megszokott időben és nem is a postás érkezett. Hanem egy kisgyerek, sietősen elhadart üzenettel.

Egy esős éjszaka utáni reggelen a repedői postás megcsúszott a még síkos pallón. Beleesett a nem túl mély, de eléggé piszkos vizű patakba. Sietve kibotorkált ugyan a partra, de közben érezhette, nagy bőrtáskája most sokkal nehezebb. Egyetlen mozdulattal kiöntötte belőle a vizet, az aznapi egész postával. Újságokkal, levelekkel és képeslapokkal együtt a fűbe.

A közeli ház az egyik Rednik fiúé volt. Kihozott a fészerből egy kerti asztalt, egy lócát, s a postás azokra teregette a küldeményeket. Sebtében még le is törölt néhány borítékot meg lapot, de ezzel aztán a címzettek nevét is. Amint közelebbről kezdte vizsgálgatni őket, látta, a tinta egy kis ideig még a vízcseppek tetején lebeg, még majdnem olvashatóan, aztán lassan mégiscsak beivódik a papírba, halványkék pontokba, vonalakba és foltokba szárad.

A postás délig leste a napot, a szelet s a küldeményeket, amint a levegőn lassan hullámossá merevednek. Ekkor megbízta a Rednik fiú kisfiát, rendeljen ide mindenkit. Ide, erre a szomorú kicsi rétre. Mindenkit, majd meglátják ők, hogy miért. Persze főleg azokat, akik levelet várnak. Ott várja őket a repedői postás.

Nagyon sokan érkeztek, inkább csoportosan, mintha összebeszélték volna. Arcukon valami ünnepélyes kíváncsisággal.

– Ez történt – mondta a repedői postás nagyon egyszerűen és hallatlan szomorúsággal a hangjában. Kiosztotta a málladozó újságokat, majd fölolvasta a képeslapok nyomtatott szövegét, a helységnevekkel: Amara, Orsova, Orsova, Orsova.

Az emberek kissé bátortalanul, mégis titkolt mohósággal vizsgálgatták a paszta meg a tinta színét, aláírásokat, fél és egész mondatokat keresgéltek. A borítékok esetében sokat segített a bélyegző, esetleg a ceruzával írott címzés is. Mégis négy levelet semmiképp nem tudtak azonosítani.

– Fölbonthatom őket? – kérdezte a repedői postás. – Fölolvashatom őket?

Kiúttalan állapot volt. Mindenki hallgatott. Sokan morogni kezdtek, s a postás nem értette, ez most mit jelent. Végre valaki megjegyezte:

– No, mi lesz?

– Akkor hát olvassam?

– Olvasd – morogták.

Gazdára is akadt kelletlenül valamennyi levél. Egyetlen kivétellel. Amikor a repedői postás ennek olvasásába fogott, valaki megjegyezte:

– Ezt te találod ki.

– Ilyen nincs – mondta egy másik.

– Ilyen levelet itt nem kap senki.

– Ezt te találod ki.

– Te disznó.

A postás mégsem zavartatta magát. Elejétől végig elolvasta a levelet. Amikor a végére ért, nyugodtan körülnézett. A címzést kivéve minden világos és érthető volt. Sápadtan emelte fel a fejét az aláírás után, s kissé megkönnyebbülve vette észre, hogy a repedőiek közben valamennyien hazasiettek. Csak ki kellett hullatnia kezéből a levelet, a szél alákapott és ráterítette a palló alatti hullámokra.

Zalion háza

A Prislop alatt az egyik kanyarban, ami a beeső napfényben fehér hurokként világított a sötét fenyők között, szemére húzott fekete kalappal lelógó bajuszú ember ült. Őt magát is telibe kapta a nap; teste rövid árnyékában egy bádogkondért és egy halom termetes vargányát őrzött. A vargányákat nemrég emelhette ki a földből, vastag tönkjükről csipkés masniként lógott még a moha.

Balinkó elhaladt előtte, de amint az árnyékában heverő vargányákat megpillantotta, megállt. Az ember nem is biccentett, csak megemelte a kalapját, s ott forgatta feje fölött szokatlanul sokáig. Azt mutathatta, teljesen kopasz. A ráeső fényben a cigarettafüst egy pillanatig megtapadt sima fejbőrén, enyhén borzolódott, aztán hirtelen föllebbent. Amikor ezek a friss délutáni hajszálak hosszan elúsztak a levegőben, visszaejtette a kalapot a fejére. Ezután megemelte a kondér fedelét. Sűrű barna méz csillogott benne, Balinkó meglátta benne saját arcát, amint a kondérba tekint. – Parancsol még valamit? – kérdezte az ember. – Jó napot – mondta Balinkó. – Talán velem akar jönni – mondta az ember. – Akkor induljunk.

Levetette a zekéjét, belekötötte a vargányákat, vette a kondért a mézzel. A szerpentin hurkai között, a meredek köves ösvényeken rövidítettek. Az ember nem sietett, lassú, nehéz léptekkel ereszkedett lefelé, és medveszerű mozdulatokkal emelgette a málnabolyok indáit. Fehér szedret válogatott magának, tenyerében elmorzsolgatta a szemeket, mielőtt megette volna őket. Közben néha oda-odasandított, szed-e Balinkó is magának. De nem ajánlgatta.

Nemsokára a havasi rét peremén feltűnt Zalion háza. Távol a településtől állt itt magányosan. Annyit lehetett tudni, ez a Zalion háza, benne egy bizonyos Zalionnal, Zalion magában sokféle titkával. Talán egy csendes őrült titkaival.

Nem volt még késő, mégis a zsindelytető árnyékba borult része már csak a sötét erdő fölötti mélykék égből kapta fényét; egészen lila volt. Régi, kopott faház volt. Amikor az ember Zalion háza elé ért, pár lépéssel előresietett, és egyedül tért be a mohos udvarra, úgy hogy maga mögött bereteszelte a keményfából faragott kiskaput. Kibontotta a zekéjét, és a vargányákat sorban elhelyezte a tornác párkányán. Otthagyta a mézes kondért is. – Ha el akart kísérni, akkor jöjjön – mondta Balinkónak komoran. – Gyerünk.

Erdőkön és tisztásokon, telékiával benőtt nedves oldalakon vezetgette Balinkót, s oly akaratosan tört előre, hogy érezni lehetett: kár lenne minden szóért, ami megbontaná majd a beteljesülés örömét.

Hirtelen kiértek a fák közül. – Tessék – mondta az ember. És Balinkó most körülnézett. Kicsi tisztás volt, amit majdnem kör alakban szorosan ölelt körül az erdő. A vastag szálú, soha le nem kaszált havasi fű között kövér szőrüstökös derécék virítottak. Úgy nézett ki, ez volt hát az a hely, ahova egy fél délutánon át loholtak. Egy egyszerű tisztás. Igaz, Balinkó ennyi szőrüstökös derécét egy helyen nem látott.

Az ember közben a tisztás szélén átölelt egy fát. Mögötte mutatott valamit, majd egy zsineggel leeresztett a fa koronájából egy dobozt. A dobozt hóna alá vette, a zsineget pedig belegyömöszölte a gyantás fatörzsbe. Most már indulhattak.

Sötétedéskor értek újra Zalion háza elé. Az ember búcsúzón és tiltón kezét a kapufélfára tette. – Még nem ismerem magát – mondta. – De jöjjön el még egyszer úgy egy-két év múlva. Akkor, lehet, kap tőlem ezt-azt, amit szeret. Barna mézet vagy zöld mézet, esetleg egy kis fehérszeder-pálinkát.

Barlangvendéglő

A barlangvendéglő egy Bulldózer nevű embernek volt az ötlete. Nem volt különösebben jó ötlet. Bulldózert rendes nevén már alig ismerték, főleg Bulinak becézték, amióta bulldózeresként idekerült a rotundai út menti telepekre. Kinézése miatt némiképp illett is rá a név, középtermetű ember volt, elképesztően széles vállakkal, kemény, vastag nyakán golyószerű, kopasz fejjel.

Hamar megszokta errefelé. Amikor az útépítők továbbhaladtak a Prislop felé, lemondott a nagyfene sárga munkagépekről, s körülnézett, miből lehetne itt megélni. Akkoriban fogtak hozzá egy amolyan útmenti vendéglő, amolyan divatos csárda építéséhez, egy barlangnak alig nevezhető sziklaodú közelében. De még odú sem volt az, inkább a sziklapárkány egy erősebb kiugrása.

Buli részt vett az építkezésben, intézkedni is kezdett, s mivel több munkagépre szóló képesítése volt, kezdtek hallgatni a szavára. Ide, a párkány alá is asztalokat telepített, és ezt a végül is szerényre sikerült kis kocsmát barlangvendéglőnek kereszteltette. Ő maga aztán ideszegődött csaposnak, s mivel nem ment túl fényesen a bolt, a távozó felelős helyébe is ő lépett. Flekkensütő rostot is állíttatott a sziklapárkány alá, de ez sem sokat segített. Errefelé ritkán van majálisra való idő, ritkán gyűl össze nagy flekkensütésekre való társaság.

A barlangvendéglő barlangrészlegében mindig hűvös volt, s ha nagy ritkán valaki levest rendelt, amíg kihozták a konyháról, beleesett az eső. Errefelé mindennap esik. Ezért nem volt túl jó az ötlet. Egyébként is inkább iszogatni jártak ide az emberek, s nem is a sziklapárkány alá, hanem a fák közé, ahol kialakulhatott egy kis igazi kocsmahangulat. Sofőrök, erdészek meg vadőrök jártak ide, néha a ridegnyájak szökött pásztorai.

Egy délután valami városi külsejű emberek érkeztek terepjárón. Körülfintorogták a barlangvendéglő étkezőtermét, ujjukat végighúzogatták a söntés nedves, ragacsos bádoglapján. Egyikük egy tarisznyát lóbálva egyenesen a konyhára ment, s egy nyulat lökött a húsaprító tönkre.

– Készítse meg nekünk paprikásnak.

Buli megnézte magának a vendéget, aztán a nyulat, és szomorúan elbiggyesztette száját.

– Nincs nyúlszezon – mondta –, túl nagy szívességre tetszik engem kérni.

– Miféle nyúlszezon? – kérdezte a városi ruhai, falusi tarisznyás férfi.

– Ez vadnyúl – mondta szomorúan Buli –, most pedig nyár van.

– Ha sejtené, kik vagyunk – mondta a vendég.

– Vadorzók – mondta Buli szomorúan. Ledobta magáról a kötényt, látszott, ma nem lesz sok dolga.

– Hozott anyagból nem vállal – mondta fintorogva a vendég, amikor visszatért társaihoz a terembe. – Legalábbis nyáron.

Ekkor egy láda sört rendeltek, és szép lassan kihúzódtak, a barlangvendéglő barlangrészlegébe. Később a gyerek, aki néha Bulinak segédkezett, jelentette, hogy azok az emberek most tüzet élesztenek a rost alatt.

– Csókolnák meg – mondta Buli. Az erdőfelügyelőkkel, a vadőrökkel poharazgatott éppen. A kályhán nagy serpenyőben pirult a szalonna. Miután a szalonnát megették, poharaikkal kivonultak a terembe. Ekkor jelentette a gyerek, hogy a vendégek még egy láda sört kérnek.

– Csókolnák meg – mondta Buli, aztán nagy mancsát rátette az egyik vadőr vállára. Végigsétáltak a termen, ahol a sülő hús szaga is átsuhant. Az ajtóban megálltak. Buli sűrűn pislogva szimatolni kezdett.

– Mondd csak – szólította meg a vadőrt. – Értesz te a szagokhoz?

Gazdátlan holmi

Hunyad megyei autóbusz érkezett, fölkaptatott a gödrös, köves úton, ameddig csak bírt, a kőfejtésig, ahol még megfordulhatott, hogy utasait minél közelebb tehesse le a vízeséshez. Ezek az utasok jobbára szőkék voltak, többségükben szőke nők, szőke haj volt a divat.

A vízesés bármennyire lenyűgöző volt is, sokakat még fényes nappal is egyszerűen elborzasztott. Amikor az ember jó órai kapaszkodás után a bozótból kiér a nyomasztó sziklafalak közé – hevenyészett hasonlattal élve –, úgy érzi magát, mint egy mély fazék fenekén. Az ember itt jókora medveganék közepette szív el egy cigarettát sebtiben, aztán rohan is visszafelé, a kicsikocsija vagy az autóbusza felé. Ez a társaság, talán teljesen oktalanul, futva érkezett vissza a kőfejtés alá. Közöttük sok volt a szőke nő.

Így történt aztán, hogy Timis Valér az erdőben járva – az esztenától jövet rendszerint erre rövidített – a szürke fatörzsek között megpillantott egy lányt. Pontosabban: egy lány szőke haját, amint a lombok közt betűző napfényben bágyadtan csillogott.

Timis Valér nem örült a várható találkozásnak, inkább kíváncsisága ébredt fel, mit csinálhat itt egy lány ennyire egyedül az erdőben, a betűző napfény tenyérnyi foltjai között. Megállt és mozdulatlanul várakozott. Türelmét vesztve aztán füttyentett neki, majd megszólította.

– Kukukk. – Később meg azt mondta: – Látlak! Hogy hívnak?

De hiába volt minden. A lány nem mozdult. Ekkor Timis Valér közelebb ment hozzá, és egy kicsit meg is ijedt, hogy ez a lány láthatatlan. Nem látszott egyéb a lányból, csak a haja. Ott lebegett a száraz fenyőgallyak között. Nem voltak elképzelései a láthatatlanságról, de azt mégis furcsállta, hogy valaki teljesen átlátszó legyen. Még egy utolsó próbálkozást tett: Sz-sz! Aztán megállt előtte, kezét lassan feléje indította, idegesen tapogató és simogató ujjakkal közeledett a haj alatti test felé, és egészen megdöbbent, amikor látta, hogy ott, ahol az arcnak el kellett volna kezdődnie, keze akadálytalanul merül el a levegőben.

Leengedte a karját, és alaposan vizsgálgatni kezdte a haj töve körül húzódó varrásokat. „Ennyire hülye azért nem lehetek – gondolta. – Ez nem valaki. Ez senki.” Mégis félt megérinteni. Letört egy száraz ágat, azzal nyúlt alája, és leemelte a fenyőgallyról.

Amint hazaért, keresett a tornác gerendáján egy hasadékot, s a botot oda tűzte. Mesélte, hogy az erdőn találta ezt a gazdátlan holmit, ott lebegett magában a fenyőgallyakon. És nincsen alatta lány, ha lenne, hajával együtt elmenne dolgára. Mégis, hiába magyarázta: „Ez nem valakinek a haja. Ez csak haj.” Felesége és idős anyja borzadállyal nézték, és legörbülő ajakkal kérlelték: vigye innen mielőbb, vigye akárhova. Vigye minél messzebb.

Timis Valér a kezdeti tétovázás után most már magabiztosan indult el, kezében a száraz ággal. Elindult a kocsmába. Valami jó tanács sosem árt. A Pultnál maradt, a csapossal beszélgetett.

– Én megveszem – mondta a csapos. – Csinálok alá egy babát, s kiakasztom ide.

– A tied – mondta Timis Valér.

– No nem – mondta a csapos. – Csak nem képzeled.

Ott iddogáltak ketten, egyikük a pult mögött, a másik előtte. Tele volt a kocsma azon az estén. Később két fiatalember sündörgött Timis Valér mellé. Megszólították, hogy apafej, nagyokos. Valahogy így. Egyiküknek szutykos, vállig érő haja volt. A másiknak, sajnos, csak egészen rövid. Nem szerencsés dolog bárkit is meggyanúsítani, de ezen látszott: nemrég jött ki valahonnan. Kellett neki, ami az ág végén libegett.

– Egy rongy elég lesz?

– Az enyém – mondta a csapos.

– Kettő.

– Az enyém – mondta a csapos.

– Három – mondta a rövid hajú fiatalember. – Három szürke.

– Most kuss – mondta a csapos. – Aztán Timis Valérhoz fordult. – Na látod. Ennyit tőlem is megkapsz. Kösz.

Timis Valér csak csóválta a fejét. „Na jó. Hát ez igazán kész szerencse.” Nem tudott a Hunyad megyei buszról. A Hunyad megyei busz azóta rég elporoszkált, s utasai közül valaki már nem szőke volt, hanem vörös, barna vagy fekete. Esetleg fehér.

A kéményseprő felesége

A kéményseprő feleségét Elvirának hívták. Errefelé szeretik ezt a versekbe illő nevet, vannak egészen kicsi, tipegő Elvirák és örökösen feketében járó Elvira nénik. A kéményseprő felesége külsejét tekintve eléggé távol állt a versekből elképzelt Elviráktól, ablakokban mutatkozó, fodrokba bújt hölgyektől; szakácsnő-termetű, derék asszony volt, szakácsnő a kicsi hegyi település szanatóriumában. A férj igen csendes, cingár emberke volt, szakmájában igen ritkán találni heveskedő, indulatos embereket. Csendes napjaiban egyetlen dolog nyugtalanította: egy nagyon régi és nagyon távoli országból származó, kopott színű térkép. Egy padláson találta még Hosszúmezőn, amikor még Hosszúmezőn pucolta a kéményeket. Esősebb estéken, aztán meg télen elővette, kiteregette az asztalra, és betűzgette a különös hangzású, ismeretlen helységneveket – Pekalongan, Purwakarta, Pamanukan, Pameungpeuk –, ujjával végigkövette a folyók vastag, kacskaringós vonalát, egészen a hullámosra rajzolt tengerig, s bámulta azokat az elképzelhetetlen állatokat, amelyeket a térkép készítője odafestett a helyekre, ahol bizonyára szabadon élnek. Már kívülről ismert minden helységnevet, s emésztette magát, hogy nem tudja, hol vannak. Jártasabb embereknek megmutatta már, de senki nem tudta megmondani neki, mit ábrázol a térkép, egyszerűen fogalmuk sem volt róla. Benne pedig már kitörölhetetlenül élt a titokzatos városok neve. Például: Pameungpeuk.

– Én azért szeretlek téged – mondta Elvira, amikor néha esténként egyedül vonult vissza a családi ágyba. – Elvirám, ebből még pénz lesz – mondogatta a kéményseprő a kiteregetett térkép mellől.

Egy kora nyári napon, még mielőtt az ebéd elkészült volna, a szanatóriumban befulladt a konyha kéménye. A konyhafőnök leküldte a furgont a kéményseprőért. Hozzák csak ide neki hamar. Előbb letolja, aztán megengedi, hogy sürgősen helyrehozza a mulasztását.

A furgon nemsokára visszatért, s a sofőr kelletlenül számolt be a konyhafőnöknek, hogy a kéményseprőt nem találta otthon. Úgy hírlik, lengyel növénygyűjtők érkeztek a Pietroszra, a kéményseprő bizonyára utánuk loholt egész tudásszomjával, mert ezek az ismeretlen nevek már az agyára mehettek. A konyhafőnök közben rosszallóan méregette Elvirát, megkerülte és megállt mellette. – Hozza ide szépen a férje szerszámait – mondta. – A nagy drótos seprőt s az összes keféket.

– Akkor most fogjon is hozzá – mondta a konyhafőnök, amikor Elvira elébe tette a kért szerszámokat. – Siessen.

Elvira még nevetett: – Hogy én? Még csak az kéne.

– Siessen – mondta a konyhafőnök. – Áll a konyha. Nem fő a leves. – Odament a kinyitott kéményajtóhoz, és mutatóujjával hívogatta Elvirát. – Tessék csak szépen idejönni. Tessék csak szépen földugni.

– Nem tudom – mondta Elvira. – Nem értek hozzá.

A másik két szakácsnő és a két konyhalány karba font kézzel nézték. – Nem az én férjem kéményseprő. – Nem az én férjem ment virágot szedni.

– Ajánlom, tegye azt, amit mondok – mondta a konyhafőnök. – Amit én mondok, az a maga kötelessége.

Elvira kibontotta a drótos seprűt, odalépett a kéményajtóhoz, és indulatosan lökdösve jó párszor földugta a kürtőbe. Arca és fehér konyhaköpenye teljesen megtelt korommal. Benne hagyta a seprűt a kürtőben. – Amihez nem értek, azt nem csinálom – mondta. Meg sem mosakodott, csak köpenyét tette a kosarába, és elment. Aznap hideg kosztot kaptak a betegek.

Hazafelé menet Elvira betért a boltoshoz, megkérte szépen, nézzen végig rajta, mutogatta szurtos arcát, kötényét a kosárból. – Kapsz tőlem egy üveg vanílialikőrt – mondta a boltos, és bele is tette a negyedliteres üveget az asszony kosarába. – Idd is meg hamar. Ez a legjobb, amit tehetsz.

A kéményseprő, amikor nagy későre hazatért, döbbenten nézegette az ágyban fekvő asszony szurtos arcát, amit neki tartogatott. Szemhéja a korom alatt nem rebbent, a kéményseprő lábujjhegyen közeledett az ágy felé. – Azért én szeretlek téged – mondta Elvira, miután a férje elhelyezkedett mellette.

Falusi boltos

Jochum, a boltos, nem a telepről származott, Szelestyéről ingázott, s ezzel bizonyos mértékben sikerült a nyitvatartási idő fegyelmét meghonosítania. Az igazság az, hogy a helybeli boltosokat gyakran a legfurcsább időpontokban zörgették fel átutazók, vándorok, pásztorok és főleg jó barátok, ha valamit elfelejtettek idejében beszerezni. Amint Jochum átvette a boltot, ez a szokás elmaradt, Jochum nem aludt a telepen. Megjelenésében is volt valami, ami vásárlóit bizalomra és tiszteletre késztette: nagydarab ember volt, nagy orrával, duzzadt szájával bajor dragonyosra emlékeztetett, régi rajzokról. Amellett egymaga emelte le a raktérről az olajoshordókat, a liszteszsákokat meg mindent, ami egy embernek túl nehéz lett volna, a kisgyermekeknek pedig banira kiszámolta a visszajáró pénzt, és gyakran nyugtát is adott. Valami titok lebegett mégis e körül a Jochum körül. Egy régi barátság vagy régi viszály titka.

Negyvennégyben, távozásuk előestjén a fasiszták, hogy emléküket itt is egyértelművé tegyék, felkoncoltak harminc parasztot. Annyival később, amennyire ezt az óvatosság megkövetelte, kiderült, hogy bizonyos – legyünk precízek: három egész harminchárom százados – hibaszázalékkal dolgoztak. Ez emberben kifejezve egy fő, s ez az egy fő később hitelesen elmesélhette a történteket. Behajtották őket egy házba, majd az ablakon keresztül tüzet nyitottak rájuk. Ez az egy a ráboruló huszonkilenc halott testnek köszönhette megmaradását. Nos, ezzel az egy túlélővel látták gyakran Jochumot. Talán szoros barátság is fűzte őket egymáshoz.

Túlélni egy mészárlást gyanús, és talán megbocsáthatatlan is. Aki ezek után még barátokat is szerez, számíthat a neheztelésre.

Jochum, bár nem szívesen, főleg esős időben néha megengedte, hogy a megvásárolt italt ott helyben a boltban elfogyasszák. Faluhelyen nehéz, reménytelen erről leszoktatni az embereket. Egy ilyen alkalommal, amikor a bolthelyiséget betöltötte az italozók duruzsolása, föléledt a régi kíváncsiság: nekiszegezték Jochumnak a kérdést, hogy is áll a barátjával. Mi is történt akkor igazában. – Mesélnél végre valamit arról az esetről?

Jochum tudta nagyon jól, miről van szó. Előző éjszaka a huszonkilenc vértanú emlékművénél, a faragott hosszú fejek, hosszú, szomorú arcok körül piros, kék és zöld áldozati tüzek gyúltak, piros, kék és zöld füst gomolygott fölöttük sokáig, végül aztán mégis rendes, sötét éjszaka lett. Jochum nagyon is jól tudta, filmező csoport járt ott az elmúlt éjszaka fényszórókkal és füstbombákkal. Amikor a forgatást befejezték, kihunytak az áldozati tüzek, elszállt a füst, és hazamentek. – Nos, nem mesélsz nekünk semmit? – kérdezték.

Jochum nem mesélt most sem semmit. Megkutyálta magát. Legfönnebb arról mesélhetett volna, micsoda buta véletlen, hogy nem az ő fejfája fölött gomolygott az áldozati füst. De ilyen véletlenekről hallgatni illik. Hallgatni illik arról is, hogy bizonyára nem kapnak ilyen, a halhatatlanságnak szánt szobrokat fejfául ezek a vértanúk, ha nem egyszerre és egyhelyütt éri el őket a végzetük, hanem külön-külön, itt meg ott. Pedig valamennyiüknek egyetlen élete volt, amit egyetlenegyszer oltottak ki. Íme, mégis úgy látszik, még a halálon belül is bizonyos közös vonás szükséges ahhoz – és talán bizonyos mennyiség is –, hogy ez az egyszeri halál jelentőséget kapjon. Ez a nevetséges megkülönböztetés volt az, ami Jochumot – ha már éppen emlékezetébe idézték – nyugtalanította és bosszantotta.

Később filmesek érkeztek a vegyesboltba. Kikértek egy üveg rumot, kidugaszolták, nekidőltek a pultnak, és egymás után kortyolgattak.

– Magához küldtek – mondta egyikük Jochumnak. – Milyen ügyben? – kérdezte Jochum. Hogy beszélgessünk – mondta az egyik filmes. – Tessék parancsolni – mondta Jochum. – Azt mondják, maga tud valamit. – Az lehet – mondta Jochum. – Elmondaná nekünk is? – Jochum csóválta a fejét. – Azt hiszem, nem – mondta. – Talán titok? – Nem titok – mondta Jochum. – De amiről más beszél, arról én hallgatok.

Egy nagyon kicsi cirkusz

Egészen kicsi cirkusz érkezett a telepre. Egyetlen cirkuszi kocsiból állt, ezt bevontatták két hegyi juhar alá, majd kibontottak egy ütött-kopott, esőáztatta, napszítta vásznat, amin egyszerűen ez állt: „Cirkusz.” Alatta ferde, kézírást utánzó ecsetvonásokkal: „Manuella.”

Miután a lovakat kifogták, a két juharfa dereka közé köteleket feszítettek, a kocsiból mosdótálakat hoztak elő, és nedves ruhát teregettek rájuk. Már az első percekben akadtak bámészkodók, s cirkuszról lévén szó, a kifeszített kötelektől valamivel többet vártak. Úgy nézett ki, a kocsi tömve van vizes ruhával.

Mindössze hárman érkeztek a kocsival, úgy tűnt, ez a három ember alkotja az egész társulatot. Egy terebélyes dáma, talán maga Manuella, egy vékony, görnyedt hátú fiatalember és egy lány, a gumimajom. Nem kell leírni ennek a lánynak a külsejét; miután érkezésekor valaki elkeresztelte, mindenki előtt nyilvánvaló volt: ő a gumimajom. Bár az nehezen lett volna megmagyarázható, hogy miért gumi és miért majom. Artistanő volt.

Ezek hárman, miután a ruhateregetéssel végeztek, néhány alkatrészből összeállították a jegypénztárat, amit a dáma hamar ki is próbált. Beült oda dohányozni, és a kicsi, kerek lyukkal ellátott ablakon fújta ki a füstöt. Aztán lesétáltak a vegyesboltba, bevásároltak, tömött szatyrokkal tértek vissza a kocsi mellé. A juharfák alatt felállított kicsi dobkályhán főzőcskéztek, a terjengő pirított paprika és hagyma illatából egyesek az előadásra való becsületes fölkészülésre következtettek. Különleges teljesítmények előtt persze hogy enni kell. Közben ócska, kürtős gramofonból szólt a nekik való zene.

Az érdeklődőknek elmondták, előadásra csak a következő héten kerül sor, addig is készülnek. Így ment ez napokon át, s a kicsapott éhes lovakat senki nem merte elhajkurászni a legelőjéről.

Az ígéretes előadásig is, aki akart, egy lejért célba lőhetett légpuskával különböző állatokra és emberalakokra: Piroska és a farkas-ból a farkasra, Jancsi és Juliská-ból a boszorkányra, a Hamupipőke nővérére és különböző gonosz mostohákra. Ha valaki célba talált, jó pontnak számított. Azonkívül úszkált még egy bádogteknőben négy ruca. Akinek sikerült bizonyos távolságból egy karikát a nyakára dobnia, övé lett a ruca. De a karikák mindig a vízbe estek, s a görnyedt hátú fiatalember időnként összeszedte őket, és amúgy vizesen eladta a soron következő próbálkozónak.

A dáma többnyire a jegypénztárul szolgáló bódéban ült, ő árusította a céllövőknek is az egylejes jegyeket. Csak fújta kifele a füstöt. A gumimajom, testére feszülő vékony öltözékben, álmosan sétálgatott, az ő feladata ebben a kezdeti időszakban csak az volt, hogy nézzék.

Közben a bámészkodók meg a céllövők s a rucák körül lebzselők megtárgyalták a dolgokat, megtárgyalták ezt a kicsi cirkuszt. Hogy vajon mire lehet képes ez a három ember. Hát mire is? Például, a görnyedt hátú fiatalember leül a fűbe. Mondjuk, a dáma a bódéból, miután eladta a jegyeket, maga is föllép, mondjuk, rátelepszik a görnyedt hátú fiatalemberre, aki ekkor könnyedén feláll. És akkor mondjuk, jön a gumimajom és föl-alá mászik rajtuk. A fiatalember mindezt kitűnően bírja. Esetleg deszkát helyeznek a fejére, ennek két végén helyet foglal a terebélyes dáma és a gumimajom, anélkül hogy a gumimajom a dáma súlyától fölbillenne. És így esetleg körbe is foroghatnak. A fiatalember mindezt kitűnően bírja. És így tovább.

Tévedés ne essék, a gumimajom nem volt szép. Még annál is veszedelmesebb: az a fajta nő volt, akinek első látásra meg kell bocsátani ezt a hiányosságát. Amíg ő a juharfák alatt sétálgatott álmos mozdulatokkal, a telep beérett fiúgyermekei célbalövéssel foglalkoztak. Így ők voltak azok, akik egészen közelről végignézték azt a rövid beszélgetést, ami a társulat három tagja és egy dzsipen érkezett komor tekintetű fiatalember között zajlott le. Előbb a görnyedt hátú fiatalember, majd a terebélyes dáma, legvégül pedig a gumimajom kutatott lázasan a zsebében, és különféle elrongyolódott papírlapokat mutatott a komor tekintetű fiatalembernek. De annak egy sem volt jó. Fölhúzta a vállát, széttárta karját, visszaült a dzsipbe és elporzott.

Egy hét jócskán eltelt már, előadásra mégsem került sor. – Talán holnap, talán holnapután – mondogatták az érdeklődőknek. Közben a kicsapott lovak csak legelték a finom hegyi füvet. – Talán ma esti már jegyeket is árusítunk – mondogatták a komor tekintetű fiatalember látogatása után is.

Mégis, estefelé látni lehetett a görnyedt hátú fiatalembert, amint az egyik fölmálházott lóval, kötegbe kötött légpuskákkal elbaktat az országúton. Látni lehetett még aznap este a terebélyes dámát is, a kocsirúd bal oldalára befogott lovat ostorozva, amint nyikorogva döccen ki a juharfák alatti kicsi rétségről a poros hengerelt útra. Látni lehetett még aznap este egy fiatal hölgyet, amint kis bőrönddel várakozott a buszmegállónál. Igényes üdülővendégnek tűnt: feszes nadrág, ballonkabát, fehér falap, nagy, kerek napszemüveg. Látszani nem látszott rajta, de mindenki érezte: ő volt az, ő a gumimajom.

Vendégmadár

Man kertje egészen a patakig ért, szelíden ereszkedett a víz felé, végében cövekkel erősített lépcsők vezettek a köves mederbe. Man idősebb ember lévén, már nemigen foglalkozhatott olyan dologgal, ami sokat hoz a házhoz. Amivel foglalkozott, kedvtelésből tette, ez pedig páratlan türelmet és odaadást követelt azért a kevés örömért, amit cserébe kapott. Uszadékfát halászott naphosszat az Izvor patakából. És előfordult, hogy naphosszat állt kertje végében, cövekelt lépcsőin lesben, egyetlen darab fát sem látott közeledni a hullámokon. Mégis, megszállott módjára, keze ügyében maga faragta szigonyával várakozott ezekre a karvastagságú rönkdarabokra, szürke, ázott lécekre, lepusztult ágakra, hibátlan mozdulatokkal megcélozta és kihalászta őket. Közben szemmel tartotta a szemközti partot, ahol az öreg vízimalom még három meglévő fala között a patak kisebb öblöt mosott magának. Itt magasabb vízállás idején a habosabb víz színén meggyűlve úszkáltak körbe azok a fadarabok, amelyeket a patak fönnebb lenyalt a partokról. Man ezeket is magáénak tekintette, időnként gumicsizmásan értük ment, összekötötte őket, és elég sok körültekintéssel, de hibátlanul átvontatta a patakon a maga felére.

Kicsit együgyű, kicsit gyermeki volt ez az egész. Öreg napjai kedvtelése. Furcsaság azért még akadt a családban. Man fia, az egykori híres fejszámoló, egy napon mezítláb és rövidke vörös szakállal tért meg az egyetemről, és azóta csak az erdőket bújja némán, tudásának kifürkészhetetlen titkaival. A bolyongó fiú napkeltekor beveszi magát a sűrűbe, csak este jár haza, akkor szótlanul bekap valamit, és lefekszik kőkemény ágyára. Bizony, elég keveset ad magára. Apa és fia mintha egymásért búsulnának.

Valamikor, valamelyik október elején, egy felhőtlen őszi napon sirály érkezett a víz fölé. Nem egyedül jött. Négy holló kísérte. Előttük talán másik négy holló, s azok előtt is megint néhány, hogy erre a számára kellemetlenül idegen távoli tájra kényszerült. A hollók legyező alakban kísérték, hullámoztak, cikáztak utána, de be is érték ennyivel. Csak űzni akarták az ismeretlen fehér madarat. Amint vízre szállt, némileg megnyugodtak.

A sirály körbeszállta a sebes vizeket, s mivel a kisebb zuhatagok, gübbenők között nem talált magának való szélesen hullámzó, bodrozó vizet, végül megtelepedett az öreg malom alatti öbölben, ahol magasabb vízállás idején Man uszadékfái maguktól kikötöttek. A hollók a korhadó zsindelyeken illegve figyelték maguk alatt azt a kis változatosságot, amit legendásan hosszú életükben ez a fehér madár jelentett. Lesték: csak röppenne föl.

Nézte a sirályt Man is. Azt mondta magában: „Egy ruca.” Majd valami kényszertől késztetve megfordult, s akkor saját bolyongó fiát látta ott, amint rövid, rőt szakállát tenyerébe gyúrva figyeli a malom fekete öblében úszkáló fehér madarat. Persze, esteledett. A sirály az elülő vizekre vágyott; a bolyongó fiú megtért kőkemény priccsére.

Man reggel nem mert partjára menni, mert bolyongó fiát – annak megrögzött szokása ellenére: a reggel már az erdőben érte – megint ott találta. Az egykori matematikus figyelme minden maradékával a malom fekete öblére tapadt a négy hollóval, a vendégmadárral. Talán ő is azt gondolta: „Ruca.” Vagy azt, hogy nem négy, hanem egy. Nem fekete, hanem fehér. De az sem kizárt, hogy csak azt: „Jóságos egek. Egy sirály.”

Az autóbusz utasai

A rotundai főerdész újságolta, hogy Oleinek doki a barlangvendéglőben iszogat a brádi műtősnővérrel. Kezembe nyomott egy kis üveg mézet, ha már amúgy is oda készülök, vigyem le póruljárt unokaöccsének, hadd töltögessen belőle a lábszárára, a fejsze ütötte friss sebre.

Tényleg itt voltak a szabadban megterített bádogasztaloknál, konyakos és sörös poharak mellett. A brádi műtősnővérnek javában csillogott a szeme, és Oleinek doki panyókára vett piros pulóvere ujjával cirógatta a saját állát. Ott ült még két prundi tanítónő, nyakukon masnira kötött áttetsző kendővel. Ott ült még egy leszerelt civil repülő meg a vándordalárda karvezetője, súlyos arcukat emelgették a poharak fölött. A rotundai főerdész unokaöccse két vadőrrel ült, s amint magkapta a mézet, csurgatni kezdte arra a csúnya, mély sebre. A vadőrök fogukat szívogatva és fejcsóválva kísérték a méz utját, amint beszivárog a húsba.

Egyedül ült asztalánál egy barna köpenyes, majdnem fiatal nő, a szék karfáján egy szatyor zöld körtével, s csupasz, fényes lábszárát süttette a lenyugvó napon. S még egy kivasalt öltönyös, nyakkendős férfi, aki úgy nézett ki, mintha saját sokhengeres személygépkocsijával érkezett volna ide megpihenni. De nem állt itt a barlangvendéglő mellett semmi egyéb, csak a kicsi, lerobbant busz, alatta a franciakulcsokkal babráló sofőrrel.

Valamennyien a busz utasai voltak, s örülhettek, hogy pont egy ilyen kedves italmérés mellett dőlt ki a kocsi. Valljuk meg, nem ritkaság az ilyesmi.

A patak partján egy sportosan öltözött, középkorú nő horgászott, csak úgy röptette a műlegyet a zubogók fölött. Ő is a busz utasa volt. Buli, a csapos, a söntés mögül nézegette a vendégeit. Nagy sikerű filmek kezdődnek így: utasokra valahol idegenben, váratlan és kiszámíthatatlan körülmények folytán ráesteledik. A közösen eltöltött órák során kialakul valami. Valami, amiből tanulni lehet.

– Az előbb már tegeztél – mondta a műtősnővér Oleinek dokinak. – Azt mondtad, egyszer beviszel Dornára.

– Ugye, nem tegeztem? – kérdezte tőlem a doki.

– A doki tudja a keresztnevedet? – kérdeztem a műtősnővért.

– Mindenki tudja – mondta Buli a söntés mögül. – Ő Lola.

A busz motorja néha csöndesen beindult, köhécselni kezdett, aztán mindannyiszor remegve lefulladt.

– Még nem fogott semmit – mondta az egyik vadőr a másiknak, és a sportosan öltözött, középkorú horgásznő felé mutatott.

– Majd ha fogott valamit, megbüntetem – mondta a másik.

– Büntessük meg mielőbb. Esteledik.

A rotundai főerdész unokaöccse a poharába töltögetett, és aggódva figyelte a fedetlen lábszára fölött köröző darazsakat. A leszerelt civil repülő és a vándordalárda karvezetője olykor megemelték súlyos arcukat és poharukat, vonásaik egész megenyhültek a két prundi tanítónő láttán: Azok csak kendőjüket igazgatták a nyakukon. A patak fölött már elindult a hűvös esti szél.

– Szó sem lehet róla – mondta közben szigorúan Öleinek doki. – Maga is hazamegy, kedvesem, és én is hazamegyek.

– Hazamegyünk – mondtam. – Jöttem a barátomért.

A sportosan öltözött horgásznő most tiltott vizekre szóló, különleges, kutatói horgászengedélyét lobogtatta a vadőrök orra előtt.

– Remélem – mondta –, ez még maguknak is megfelel.

Aztán egyszer csak a sofőr tapsolni kezdett. Kettőt, aztán megint kettőt. Váratlanul betessékelt a kicsi buszba. Hamarosan el is indultunk, Buli vidáman integetett utánunk. A busz mögött kicsi olajtócsa és két üres sörösüveg maradt a porban.

A prislopi fogadó előtt aztán újra megálltunk. A busz újra köhécselni kezdett, pedig már túljutottunk a kapaszkodón. Ugyanaz lehetett a baja, mint az előbb. A sofőr nagyon csóválta a fejét, s azt motyogta, attól tart, kénytelenek leszünk itt tölteni az éjszakát. Elgondolni is rossz, ha valahol távol, nem itt, ágyak közelében ér ez a kellemetlenség.

A Vaszalyka Áron nevű fogadós nagy, közös asztalt terített, és cipekedni kezdett a pincéből a konyha felé, a söntésből a tálalóasztal felé. Az első poharak után megmutatta a szobákat, a befűtésre váró kicsi vaskályhákat, az ágyneműszagú, frissen vetett ágyakat. Az erkélyekre is kivezetett, de ekkor már nem lehetett gyönyörködni a kilátásban, mivel teljesen besötétedett. Ha visszagondolunk, nagyon jó kis estének néztünk elébe. Ez lett volna egy közepesen rossz filmben a tulajdonképpeni kibontakozás.

De Oleinek doki a negyedik (vagy talán az ötödik vagy hatodik) pohárka után illetlenül sugdolózni kezdett velem. Azt ajánlotta, kerüljük ma a bonyodalmakat. Gyalogoljunk be szépen a csillagos ég alatt a telepre, ki-ki a saját kicsi meleg ágyába.

– Ezek brunzolni mennek – mondta a műtősnővér, amikor csendben kioldalogtunk. – Együtt járnak brunzolni, mint a lányok a csehóban.

Egész jót tett ez a kis éjszakai gyaloglás. Ahogy a doki mondta, az ég csillagos volt, s egy idő után nem is gondoltunk a többiekre. Néha megesik, hogy az ember vetítés közben kibotorkál a moziból.

Egy tolmácsnő

Egy délelőtt két olasz érkezett a telepre. Az olaszokat, az olasz kocsikat már errefelé is ismerték. Kicsi, fekete rendszámtábla, fekete bőrzeke, esetleg kötött gyapjúpulóver, esetleg vasalt öltöny színes nyakkendővel, kikefélt cipők. De ezeket csak akkor pillantották meg, amikor már átöltözötten léptek ki a turistaszállóból. Narancssárga kezeslábast viseltek, kocka alakú dobozokkal, mérőlécekkel vágtak neki a hegynek. A tolmácsnőt a szállodában hagyták.

A két Steckó fiú délután vetődött errefelé, már messziről megpillantották a két narancssárga, kék cégjelzéssel ellátott kombit a bejárat előtt. Nagy, fekete kutyájuk körbeszaglászta az olasz kocsikat, pedig azok már rég hazai benzinnel gurultak. A fiúk kutyástól beültek a szálloda bárjába, ismerték őket, nem volt baj a kutya miatt. Ott volt a tolmácsnő is, szerettek volna egy kicsit beszédbe elegyedni vele, hogy mi újság, mi járatban, de az nem volt hajlandó. Még csak nem is válaszolt semmire. Úgy nézett ki, egy kicsit magát is olasznak tekinti ezen a távoli hegyvidéken. Pedig látnivalóin nem volt rajta egy darab olasz rongy sem. Talán a hajfestéke, a hajpermete vagy valami más ilyen permet, amiről egyes-egyedül ő tud.

A portásnő elárulta a fiúknak: drótkötélpálya épül a közelben, s az olaszok eljöttek megszemlélni a terepet. Kimerítő, fáradságos munka. Estefelé érkeztek meg az olaszok a hegyről. Kicsit sárosak, kicsit nedvesek voltak, de nem zavartatták magukat. Egyet gondolhattak, mert nyomban betértek a vendéglőbe. Asztalhoz ültek, beszélgetni kezdtek, és jókat nevettek.

A Steckó fiúk a fakitermelésnél dolgoztak. Rokon mesterek ezek – gondoltak az olaszokra –: minden hegyi munka rokon szakma. Meg is álltak nemsokára az olaszok asztalánál, kezükben orrmagasságig emelt pohárral. – Szabad lesz? Megengedik? – A két olasz barátságosan intett, még a nagy fekete kutyát is megsimogatták, pedig alig fért el a sok lábtól az asztal alatt. Beszélgetni aztán külön beszélgettek, de amikor az olaszok nevettek, a Steckó fiúk is udvariasan nevetni kezdtek és vidáman koccintották.

Később lejött a tolmácsnő is esti taftruhájában. A fiúk mélyen meghajoltak, és kezet csókoltak: – Menjenek – mondta a tolmácsnő –, nem illik zavarni. – Nem zavarunk – mondták a fiúk –, mi csak szórakozunk. – Menjenek, menjenek. Kopjanak le hamar. Kérdezzenek valamit, azt esetleg lefordítom. Aztán menjenek. – A Steckó fiúk azt mondták, nem kell nekik fordítani semmit az égvilágán. Ők csak hallgattak, s amikor az olaszok nevettek, ők is kivörösödtek a kacagástól.

– Magukról beszélnek – mondta a tolmácsnő. Hogy milyen illetlenek, milyen tapintatlanok és faragatlanok. Hogy mennyire büdös a kutyájuk. – A fiúk csak koccintottak és nevetgéltek. – Panaszt akarnak tenni maguk ellen – mondta a tolmácsnő –, ki akarják dobatni magukat innen. – A Steckó fiúk koccintottak. – Kezét csókolom – mondták a tolmácsnőnek. – Azt mondják: maguk nagyon gyanúsak – mondta a tolmácsnő –, nekem ez igazán nem kellene. – Kérjük, ne fordítsa tovább – mondták a Steckó fiúk. – Már majdnem kellemetlen.

Naplótöredék

Ma reggel, mialatt reggeliztünk, a patak túlsó partjára valami idegen krapekok érkeztek. Hamar kicsomagoltak és fölverték a sátrat. Négyen voltak, plusz egy boxerkutya. Mi is négyen voltunk, volt egy fél sajtunk, egy veder málnánk, azt reggeliztük. Amikor befejeztük, Balinkó kiállt a partra, és átkiabált nekik.

– Nem szeretnétek minket megismerni?

Azok éppen vetkőzni kezdtek, hogy egy kicsit süttessék magukat. Egyelőre teljesen fehérek voltak. Szemügyre vettek.

– Lehet szó róla – kiabálták. – Majd este.

Biztos nekik is megtetszett ez a hely. Mi mindenesetre nagyon szeretjük. Van az a sajtunk, az a málnánk, és nem is tudom, mennyi rókagombánk. Most már úgy néz ki, meg is esszük az egészet. Pedig az egészet haza szerettük volna vinni, a sajtot begyúrni túrónak, a málnát eltenni málnaszörpnek. Ezért jöttünk ide. De most inkább feléljük a téli tartalékainkat. Majd veszünk túrót a boltban, és málnaszörpöt is, ha megkívánjuk.

Azok ott túl máris valami játékba kezdtek. Egyikük az óráját nézi, és karját lengetve számolja a másodperceket. Egy másik mindenféléket mutogat meg utánoz valamiket, a harmadik pedig közbe-közbekiabál. Amikor a szél kihagy, máskor meg; amikor annyira felerősödik, hogy a patak hangját elkapja a meder fölött, értjük, mit kiabál. Ilyeneket: – Liba, liba. – A másik közben számol: – Tizenöt-tizenhat. Az, amelyik mutogat, most valami madárra céloz, ami magasan repül, közben betűket rajzol a levegőbe. Dliba, dliba – kiabálják a gyerekek. – Mi az, hogy dliba? Nem értem. Miért nem csak liba? – A másik könyörtelenül számol tovább: – Huszonhat, huszonhét. – Miféle liba, na mondd már. Ludliba? Ugye, ludliba. Eltaláltam? – Harminc – mondja a másik. – Vadliba. – Szóval ilyen kitalálós játékkal ütik el az idejüket.

Mi hamar meguntuk, és elindultunk a rönktér felé. Ott lebzseltünk az iparvasút vágányai mellett. Hammer úr, a mozdonyvezető, befűtött mozdonyát törülgette. A kicsi, tölcsér alakú kémény körül csípős füst terjengett, fával fűtötték. Nagy tuskók égtek a kazán alatt. Mozdonyt fával – elég kiábrándító. De egy ilyen kisvasút, az mégis komoly valami. Hammer úr oda-odapislantott ránk, s miközben tovább törülgette a fényes, olajos mozdonyát, megkérdezte, akarjuk-e, hagy kivigyen a Rabla alá, az iparvasút végébe. Egy szép kirándulás a kisvasúttal. Fel is ültünk hamar a mozdonyt követő nyitott vagonra, és egy kicsit még csodálkoztunk, hogy csak a Hammer úr mozdonya és ez, amin mi ültünk, gördült ki a rönktérről. Hammer úr még hátraszólt, kapaszkodjunk jól a támasztócövekekbe, mert az ő vonata jobban ráz, mint egy szekér. Aztán bekanyarodtunk egy meleg, telékiaszagú lomberdőbe. A szekérút hamar fölfutott a hegyoldalra, még csak egy ösvény sem kanyargott a töltés alatt. Ebben a meleg, szellőtlen lomberdőben dohogott egy órán át a vonat, amíg végre egy lapos szikla tövébe érkeztünk. Innen végre kiláthattunk a hatalmas szürke irtásokra, amelyek a magaslatok felé húzódtak. Az üres rakodó fölött kicsi parasztház állt. Mintha csak bóklásznánk, arra indultunk, Hammer úr ment legelöl, elvezetett a házig. Ott lakott a halott ember. – Jé – csodálkozott Hammer úr –, a tegnap még élt. – A halott ember nem volt szép, pedig öreg volt. Szürke borosta borította az arcát. Régi, kifakult katonazubbonyt viselt, kifényesedett rézgombokkal. Alacsony fapadon ült, egyik lábán már rajta a bakancs, a másikon csak a bokára tekert kapca, a másik bakancsa üresen állt a lába mellett. Ezt a bakancsot Hammer úr odakötözte a lábához. – Akkor gyerünk, fiúk – mondta. És mi négyen alájanyúltunk, megfogtuk, levittük a rakodórámpáig, és fölraktuk a vagonra. Ott aztán Hammer úr valami kormos dróttal odakötözte a támasztócövekekhez. Aztán lekapcsolta a mozdonyt, és a terelővágányon megkerülte ezt az egyetlen vagont, és megváltoztatva a menetirányt, az elejére illeszkedett. Indultunk is visszafelé. Mivel a mozdonyt fával fűtötték, és mi közvetlenül a mozdony mögött utaztunk, kellemetlenül csípett a füstje. Leültünk a vagon végébe, és, lábunkat lógatva, háttal utazva bámultunk az elmaradozó lomberdőbe. Csak akkor fordultunk meg, amikor a vonat begurult a rönktérre. Hammer úr ügyet sem vetett ránk, csak berohant az irodába. Mi láttuk, hogy a kormos drótok üresen fityegnek, a halott embert, így látszik, nem sikerült bevontatni a rönktérre. De úgy gondoltuk, ezt Hammer úr majd maga is meglátja.

Amikor a táborhelyhez értünk, a túlsó parton az egyik kis krapek épp négykézláb mászkált és ugatott. A másik idegesen kérdezgetett: Eb? ebéd? ebédlő? – A harmadik számolt. A kutyát megjátszó gyerek hirtelen fölpattant, majd elvetődött. – Kutyagumi? – kérdezte a másik. – Tovább, tovább. – És a kutyát játszó gyerek újra elvetődött, kétségbeesetten tekintett maga alá, maga mögé, mintha a hasa alatt elgurult volna valami. Szóval, kutyagol.

Balinkó kiállt a partra. – Nem szeretnétek velünk megismerkedni? – kérdezte. Erre aztán átjöttek. Kínálgattuk őket sajttal meg málnával. – Van egy jó sztorink – mondták. – Ki vele – mondta Balinkó. – Van itt egy mozdonyvezető – mondták a vendég fiúk. – Vegyetek sajtot – mondtuk. – Van itt egy mozdonyvezető – mondták a vendég fiúk. – Vegyetek málnát – mondtuk. – Ha netalán elhívna mondták a vendég fiúk. – Vegyetek még sajtot – mondtuk. – Ha netalán elhívna – mondták a vendég fiúk. – Markoljatok a málnából – mondtuk. – Ha netalán… – mondták a vendég fiúk: – Hülyék azért nem vagyunk – mondtuk.

A borbély hazatérése

Barna novemberi estén, egy rönkszállító teherautón tért vissza a borkúti borbély. Jó hat hónapja távozott, senki sem tudta, hova, s úgy nézett ki, már el is felejtették. Szomszédja meg is ijedt, amikor váratlanul rányitott és elkérte tőle a fejszéjét. A lakat kulcsát ugyanis távolléte alatt elvesztette. Lámpát gyújtott, benézett a szekrénybe, az elfüggönyözött polcokra és a faragott ládába. Az asztalon egyszemélyes teríték volt, tompa színűre száradt tányérral s egy lábossal, aminek fedelét kissé megemelte a penész. Közben tehát a felesége is kereket oldott, s távozása előtt még egyszer megreggelizett. És most rettenetes hideg volt a házban. Fáskamrájáról is leütötte a lakatot, behozott egy öl fát, jól megtömte a kályhát, és alágyújtott. A lábossal, rajta a penészen remegő fedővel elsétált az udvar végébe, és bedobta a patakba. Aztán a kerítésen átlépett az italmérés udvarára, onnan az ivóba, ahol megmelegedhetett.

A csapos nagyot nézett, amikor a borbély, mintha mi sem történt volna, elébe állt s egy fröccsöt kért tőle. Amíg kimérte az italt, hol fölvonta, hol összevonta szemöldökét.

– Hát te merre jártál? – kérdezte.

– Nem mindegy? – felelte a borbély. – Egyébként fürdöm szanatóriumban.

– Mindenki fürdőre jár – mondta a csapos. Legalábbis azok, akik nem mondják meg az igazat. A borbély egy hajtásra kiitta a poharat. Máris tolta a csapos felé, hogy töltse tele neki. Amíg a csapos a bort és az ásványvizet mérte, a borbély a csapos fejét nézte, a rövid kefefrizuráját.

– Te jól nézel ki – mondta. – Kicsoda nyír téged?

– Nem mindegy? – legyintett a csapos. – Egyébként azok ott ketten. – És a terem mélyébe mutatott, ahol két tömzsi idegen poharazgatott. – Az új borbélyok.

A borbély a pult mellől méregetni kezdte őket.

– Talán még engem is megnyírnának – mondta tréfálkozva –, ha netalán rászorulok. – És kért még egy fröccsöt.

– Ha megfizeted, biztos meg is nyírnak – mondta a csapos.

A borbély vette a poharát, elbotorkált az asztalok és székek között, egyenesen a terem végébe, ahol azok ketten ültek. Húzott magának egy széket, leült, és hol egyikre, hol másikra nézett. Nagy sokára aztán megszólalt:

– Valamit hallani lehet itt magukról. Igaz?

Azok csak csendesen bólintottak.

– És hogy megy a bolt? – kérdezte a borbély.

Azok csak csendesen bólintottak, forgatták kezükben a poharakat.

– Látom, ketten vannak – mondta a borbély. – Maga inkább nyír, maga pedig inkább borotvál. Eltaláltam?

– Éppen fordítva – mondták azok ott ketten.

A hazatért borbély rendelt még egy rundot. Csendesen poharazgattak, s közben a terem majdnem kiürült.

– Maguk ketten csak egynek számítanak – mondta később a hazatért borbély. – De még így is sokan vagyunk.

– Sokan – bólintott a két borbély. Rendelteltek ők is még egy rundot.

A csapos lerámolta a pultot, és kinyitotta az udvarra vezető ajtót, ahol a terem melege gőzölögve találkozott a hideggel.

– Nehéz szívvel mondom, amit mondok…

– Azt elhiszem.

– De valaki el fog menni innen.

– Bizony. Még holnap.

– Még reggel. Még szürkületkor.

– Ketten fognak menni.

– Csak maga egyedül.

– Gondoljuk hát meg.

– Gondolják meg maguk.

– Gondolja meg maga.

– Gondolja meg maga.

Az anyatárs

Az öreg Steckó egy délután befogott, és kavicshordásra használt gumiabroncsos szekerével kihajtott az állomásra. Meglepetésére szomszédját, Cservenszkit is ott találta, aki szintén gumiabroncsos szekerével várakozott. Egyenesen mellé hajtott.

– Nocsak. Te kit vársz?

Cservenszki zavartan elnézett a lovai fölött, s közben vonogatta a vállát.

– Csak úgy kijöttem. Olyan nagyon nem várok senkit.

– No, ez aztán fura – mondta az öreg Steckó. – Szóval így állunk.

– A vejedet várom – mondta Cservenszki. Megírta nekem, hogy várjam. De nem tudom, miért.

– Akkor majd megosztozunk rajta – mondta Steckó.

Hat óra után bedöcögött a személyvonat a végállomásra. Steckó kövér veje leszállt az egyik vagonból, és fújtatva közeledett a Steckó szekere felé. Mintha Cservenszki ott sem lenne.

– Drága tata – mondta, amikor apósához ért. Amikor felült, megereszkedett alatta az ülés.

– Velem jössz-e vagy ezzel a Cservenszkivel? – kérdezte Steckó a vejét.

– Cservenszkivel? Miért? Persze hogy tatával megyek.

Az öreg Steckó erre intett Cservenszkinek – Viszlát, okos. – Aztán a vejéhez fordult. – Ha mégis ezzel a Cservenszkivel akarnál menni, még meggondolhatod.

– Ugyan, tata. Máris indulhatunk.

El is indultak. Steckó meghúzogatta a gyeplőt, és nagy ívben kikanyarodtak az állomás elé. Steckó kövér veje épp kényelembe helyezte magát az ülésen, amikor megálltak. Innen be lehetett látni az állomás előtti térséget, azt a helyet, ahol a szekerek várakoztak. Steckó széles tenyerével rávert veje vastag combjára.

– Ha megengeded, várunk egy keveset.

Cservenszki szekere mellett egy idős, apró, fodros ruhás asszony állt. Arca púderesen világított a bársonykalapja alatt. Cservenszki leugrott a szekeréről, elkapta az öregasszony derekát, és finoman föltetté az ülésre. Kis bőröndjét meg a szalmába.

– No – mondta Steckó a vejének –, most mondd meg szépen tatának, kicsoda ez a múmia?

– Az? Hát én nem ismerem.

Steckó átvette bal kezébe a gyeplőt, és tenyérével újra rácsapott a veje combjára.

– Mondd meg szépen tatának. Kicsoda a banya?

– Az anyám – mondta a Steckó veje.

– Ez aztán fura – mondta Steckó –, én úgy tudtam, árva gyerek vagy.

– Vicceltem, tata – mondta a Steckó veje. Mindig is volt anyám. Tartogattam meglepetésnek.

Steckó leugrott a szekeréről, átszaladt az úton az állomás előtti térségre. Cservenszki már éppen indult, de amikor megpillantotta a feléje siető Steckót, hamar megállította a lovakat. Steckó benyúlt a szalmába, kiemelte az öregasszony táskáját, és letette az útra. Aztán derekánál fogva leemelte a fodros ruhás öregasszonyt is, és a táska mellé helyezte. Intett Cservenszkinek, mehet haza.

– Te csak hallgass mindig tatára – mondta vejének, amikor visszaült a szekérre. – Az árva gyermeknek nincs anyja.

Ügyvédnő

Hadbavnik Irén éveken át a faluközpontban tevékenykedett. Valamikor régen még könyvtárosként kezdte a megyeszékhelyen, aztán ismeretlen okoknál fogva egyre távolabb került, kisvárosokba, nagyközségekbe, végül falvakra, közben foglalkozását is egyre változtatta. Amire ide a faluközpontba került, éppen ügyvédnő volt. Persze nem olyan, aki irodát tart fenn. Bizonyos összegekért kijárt kényesebb ügyeket, elintézett ügyes-bajos dolgokat, miután kliensét rávette, hogy azt a bizonyos dolgot sürgősen el kell intézni, és kellőképp meggyőzte, hogy ez milyen nehézségekkel jár.

Csontos, széles, alacsony asszony volt, félelmetesen előreugró alsó állkapoccsal. Amikor ez a nő betette a lábát valahová: benn volt. Nehéz volt tőle végérvényesen megszabadulni, ez csak bátyjának, Hadbavnik Péternek sikerült. Ennek is tett egyszer egy komoly szívességet. Rábeszélte félig-meddig, adja el szúette, molyrágta régiségeit. Limlom az, nem egyéb, ő, Irén majd lebonyolítja a boltot, lejárja a lábát jó vevőért. Amíg aztán a bátyja távol volt, kiürítette a lakást, s a pénzből megengedett magának egy fekete-tengeri hajóutat. Ilyen áron szabadult meg Hadbavnik Péter a húgától.

Nyomravezetéssel is foglalkozott, különböző eltűnt, elveszett tárgyak és kutyák felkutatását vállalta napidíjért. Az eredmény ugyanaz volt: „Megvan, megtaláltam szegényt, de megdöglött.” „Megtaláltam, de a tolvaj már teljesen tönkretette.” Szóval szélhámos volt.

Mindezek ellenére bizonyos tekintélynek örvendett. Ez annak a bátorságának volt köszönhető, amivel újabb és újabb ötleteket szülve betoppant gyanútlan és igénytelen családok körébe, és kitartó meggyőző munkával rávette őket valamire, aminek elérésére soha életükben nem törekedtek. Azok pedig végül is letejeltek neki.

Utolsó emlékezetes esete egy fiatalemberrel történt, akit – bár ép, egészséges dolgozónak ismerték – megpróbált rávenni, hogy nyilváníttassa magát betegnek. Az esedékes betegnyugdíjon majd a betegség foka és a ráfordított idő arányában megosztoznak. De ez a fiatalember nemcsak hogy nem volt beteg, hanem épp azért kapta a fizetését, hogy Hadbavnik Irént lefülelje.

Így aztán sürgősen távoznia kellett. Amikor észbe kapott, felült különböző éjszakai vonatokra, és saját halálhírét költötte. Elmesélte az utasoknak, hogy egy Hadbavnik Irén nevű szerencsétlen asszonyt holtan szedek ki az alagútból. Mindenkit elér a végzete, gondolták egykori polgártársai, és belenyugodtak, hogy Hadbavnik Irén örökre eltávozott.

Ezért aztán komoly megütközést keltett, amikor hosszú idő után – igaz, ennek megfelelően jóval korosabban – saját régi nevén újra fölkereste egykori vadászterületét. Megneszelte, hogy önkéntes hozzájárulásból járda épül a távoli telepen, ezért kisietett személyesen, és a parasztoknak modern járdát ígért a libatojta, disznótúrta árokpartok helyébe. Ő majd kijárja, persze szerény anyagi támogatás ellenében. Ő, Hadbavnik Irén, az ügyvédnő. Kapott is sajnálatból egy-két tojást, szalonnát, túrót s igen, igen kevés készpénzt. S pár jó szót is: „De hát, néném, meg lehet ebből élni? Ismerte volna az igazi Hadbavnik Irént, a mi ügyvédnőnket. Attól tanulhatott volna.”

Téli eső

Csikorgó hideg délután volt, kemény fagyos mezőkkel, keményre fagyott utakkal, udvarokkal. Csak a levegő színe változott meg hirtelen, lilásan megsűrűsödött, s ez az új szín semmiképp nem illett a fagyhoz. A moziterem és a klubhelyiség üres volt, csak a postafőnöknő ült egy sakkasztalnál, a fűtetlen helyiségben, és új beosztottjával beszélgetett. Ízetlen bolti málnaszörpöt ittak kotlós ásványvízzel. Valami jó tömény helyett.

A Timis házban viszont jól befűtöttek, a pára vastag függönye takarta ablakaikat. A Timis lány a konyhában vasalt nekivetkőzve, meztelen lábán papucs, aztán könnyű, rövid szoknya, s egy rövidke blúz, más semmi. Amint hajladozott a vasalódeszka fölött, bár nem lépegetett, néha reccsent a padló alatta. Balinkó alatt nem reccsent a padló, amikor a Timis lány mögé lépett s a fölcsusszant blúz alatt a keresztcsont tájékára nyomta a száját. – Előbb nézzen körül, Balinkó – mondta a Timis lány; papucsából kivette a lábát, és anélkül hogy a vasalódeszka fölül elmozdult volna, talpával eltaszította Balinkót, vissza a padra, ahol ült.

Timis Valér nagy párnákon feküdt a szobában, onnan jött ki a doki, és leült Balinkó mellé a padra. Balinkó érezte, italszaga van a dokinak, gondolta, ha majd elmegy, akkor kér ő is a Timis lánytól. Elvégre komoly pajtásságban vannak ők ketten. Ivott volna egy kis forralt bort. De a doki nem ment el, ő is nézegetni kezdte a Timis lányt, mint hajladozik a vasalódeszka fölött, s közben vicceket mesélt. Balinkó, bár nagyon kívánta, hogy a doki bár már ne lenne ott, emlékszik az egyik ilyen viccre. A kanonok megvallja halálos ágyán Mórickának: „Én nem az apád vagyok, hanem az anyád. Az apád a váradi püspök.” És a doki csak nem mozdult.

Amint szürkülődött, egyre lilábbak lettek az ablakok, s Valér kiszólt a lányának, fogjon be hamar, hozza le a rönköt a Kövesérről. Ilyenkor a hámfához ékkel ellátott láncot erősítenek, amit a ló maga után vonszol a hóban. Az éket beverik a rönkbe, a ló pedig elvontatja a rönköt, ahova az ember parancsolja.

Amíg a Timis lány mackóba bújt, Balinkó megszólaló: – Doki, maga menjen haza. – Miért, miért? – kérdezte a doki. – Látja maga jól, mit veszitek, ha maga itt marad – mondta Balinkó. – Nagyon is jól megnézte magának. Kérem, menjen. – Nem tudtam – mondta a doki. – Elnézést.

Indultak is, hogy elővezessék a kicsi deres lovat, a doki is indult volna a kapu felé. Kemény fagy volt még a völgyben, mégis zuhogott az eső. Csillogtak a fák és a háztetők, az ereszről szemmel láthatóan ereszkedtek a kövér jégcsapok. A kőlépcsőt már bevonta a friss, áttetsző zománc. Minden egy pillanat alatt odafagyott. A madarak nem fagytak oda az ágra, sem a fészkükbe, csak lepotyogtak a fákról, a bokrokról. Csúszkáltak, gurultak lefelé a tükrös oldalakon, szárnyuk keményen kopogott a sima jégen. A cinkék s a verebek nem vándormadarak, eszükbe sem jutott a levegőben tölteni az éjszakát.

A Timis lány megborzongott, azt mondta, ez jelent valamit, ilyenkor meggyógyulnak a betegek, satöbbi. A doki azt mondta, hülyeség, mindenki alaposan odakeni magát, ha nem ül a tökén valami jó meleg helyen. A doki tehát nem ment el.

Visszatértek a konyhába, hogy üssék el valamivel az időt. A Timis lány dominózni akart, a doki inkább römizni. Balinkó megivott volna egy csupor forralt bort. De a lány azt mondta, nincs egy korty ital az egész házban. – Elég baj – mondta Balinkó. – Hogy a fene enné meg magát, doki. – Így aztán egy darabig römiztek, egy darabig dominóztak. Várták, hogy megolvadjon.

Kutyák év vége felé

Az erdőkerületnél az év végi számadáson dolgoztak. Ez nem mindig könnyű feladat, mivel előfordul, hogy eltűnik egy medve, pedig nem is adtak rá kilövési engedélyt. Elhullt vagy elvándorolt? Nem mindegy. Arról is tudnának. A nagyvaddal pontosan el kell számolni.

A szomszédban a mindenes postást búcsúztatták. Ő volt a postamester s egyben a kihordó is. Most végre nyugalomba vonult, miután név szerint megismerte még a telep kutyáit is.

Ezek a kutyák ezekben a hetekben elhagyták otthonuk meleg küszöbét, volt, amelyik láncát is eltépte. Falkába verődve koslattak egymás nyomában, elkerülték a nagy disznóöléseket, a hóba fagyott vértócsákat s a pörkölődő porcogó illatát. A fennsík felé kapaszkodó kaszálók rézsűjén bokrokból képződött sövény futott, idáig nyúltak a kerítések; a cserjék, ingó deszkák között vezetett a kutyák sötétre fagyott ösvénye. Egy terebélyes vackorfa alatt volt a találkahelyük. Ritkán vakkantottak, csak az eltépett lánc csörrent meg néha nyakuk alatt. Egymásnak támaszkodva, állva töltötték az éjszakát. Vendég kutya is volt közöttük, egy hullámos szőrű, majomképű komor-barna, kis termetű kutya. Alig érkezett gazdáival a szállodába, az előtér haván megérezte a gyülekező kutyák év végi szagát és utánuk iramodott. Most ott kellette magát párájuk és bundájuk melegében.

Amikor a postás búcsúztatása a vége felé járt, átmenesztették az utód postáslánykát az erdészekhez: durrantsanak egypárat az öreg tiszteletére.

A szálloda portáján közben egy nagy csíkos prémekbe burkolt labdarúgó és egy nagy csíkos prémekbe burkolt könnyűzene-énekesnő bejelentést tett Rexona nevű kutyájuk eltűnéséről. Mint mondták, befolyásos emberek, jó lesz hát azt a kutyát előkeríteni. Később a portás tanácsára a labdarúgó és az énekesnő a két kaszálót elválasztó rézsű alatt botladozott a terebélyes vackorfa felé, de a szürkületben a húsz-huszonöt komor kutya láttán visszafordultak.

Az erdészek megüzenték az újdonsült postáslánnyal, hogy a szomszéd gyülekezet sajnos lehetetlent kíván. Régen ugyan durrantottak különleges alkalmakkor, de elmúltak azok az idők. Lakott területen tilos a lövöldözés.

Nem sokkal ezután beállított a labdarúgó is a kíséretében lévő könnyűzene-énekesnővel. Bemutatkozott: reméli, tudják, kicsoda. Elcsábították a kutyáját, s most elégtételt kell venni. Ki kell lőni a dögöket egytől egyig Rexona mellől. Be kell cserkészni a falkát, távcsöves puskával kell őket egyenként kilőni, hogy írmagjuk se maradjon.

– Mars – mondta a főerdész. – Mars, mars; mars. – Aztán a másik erdészhez fordult. – Pihá. Még a szagukat se bírom. – De azt láttam, a bundáját azért jól megnézted – mondta a másik. – Olyan állatot élve még te sem láttál.

Barátok, fényképésznél

„Dzsony, Bill és Mimi szoros barátsága.” Ezt a szöveget írták ezek a barátok meleg ujjukkal a vonatablak jégvirágába. Úton voltak, zötyögött velük a vonat a kicsi mezőváros felé. Mentek a fényképészhez.

„Foto salon Cordial”, ez volt a műterem neve. Dzsony a tükör elé állt, s tincseit lassú, óvatos mozdulatokkal irányította a homlokába. Aztán Bill állt a helyére, és hajával teljesen eltakarta a fülét. Mimi úgyszólván teljesen készen állt erre az alkalomra. Előzőleg alaposan belakkozta a haját, ami most úgy feszült koponyája fölött, mint egy új sapka. Bill aztán mégis visszatért a tükör elé, egyik fülét szabaddá tette, és profilból nézegette magát. Orra talán kissé hosszú volt, ehhez a letakart fül jobban talált.

– Egy olyan hármas-képet szeretnénk – mondták a fényképésznek. – Ahol mindhárman egyszerre rajta vagyunk.

– Kérem szépen – mondta a fényképész.

– Lehetséges ilyen kép?

– Kérem szépen – mondta a fényképész. Bevezette őket a kifényesedett plüssfüggöny mögé. Mutatta, nézzenek alaposan körül, hogyan is képzelik. A rendelkezésre álló kellékekből kedvük szerint válogathatnak.

– Ez egy barátság – magyarázták. – Azt szeretnénk, ha ez látszodnék a képen.

– Kérem szépen – mondta a fényképész. Rajta lesz. Tessék csak alaposan körülnézni.

Ott volt egy kerek asztalka, kicsi kerek székekkel, válogathattak egy vinilin- és egy szürke csipkeabrosz között. Voltak poros virágvázák, művirág szálak, kopott címkejű italosüvegek, poharak, fejdíszek, amerikai tehenészfiú-övek, kalapok, valamint egy rend fekete ruha. A fényképész a színfal mögé vezette őket, nézzék csak meg a túlsó felét is. Azon egy kikötő képe látható. Ha tetszik, ő megfordítja.

– Itt sötét van – mondta Bíll –, nem látok semmit.

– Én a kikötővel akarom – mondta Dzsony. És megfordították a színfalat.

– Istenem – mondta Mimi. – Kár, hogy nem színes.

– Ki tudom színezni – mondta a fényképész. Természetesen. Csak fel kell majd írnom az önök hajszínét.

Az asztalt föltették a dobogóra. Mellé a három kicsi széket. Dzsony levette a virágvázát, a horgolt csipkeabroszt, és kicserélte a vinilinabroszra. A földről elvett egy pezsgősüveget. A fényképész talpas poharakat hozott, s az üvegből sötétbarna folyadékot töltött. Tea lehetett.

– No, akkor beszélgessenek – mondta a fényképész, és belenézett a keresőbe. A három barát egymásra nézett.

– Ejnye – mondta Dzsony –, szóval… – Ezzel elhallgatott.

Bill épp fölhúzott szemöldökkel készült figyelni a barátját, tenyerét magyarázólag kifordította. De ő is hallgatott.

– Úgy, mint rendesen – mondta a fényképész. – Mint amikor barátkoznak.

Mimi hirtelen fölnevetett, hol egyik, hol másik barátjára nézett. Amikor látta, hiába várja, hogy kattanjon a gép, hirtelen elhallgatott. Bill szemöldöke is ernyedten elpihent.

– Na jó – mondta a fényképész. – Látom, nem megy. Akkor ne beszélgessenek. Poharat a kézbe. Mosolyogjanak.

Dzsony hirtelen fölállt. Mindenképp be akart nézni a keresőbe.

– Ha visszaülök – mondta –, eltakarom a hajót.

Aztán Bill is belenézett. – Azok miféle madarak?

– Amilyennek parancsolják – mondta a fényképész. – Lehetnek egyforma zöldek. Lehetnek tarkák. Csak majd föl kell írnom.

A végén aztán ott ültek az öbölben, a fölöttük elröppenő zöld és tarka madarakkal. Kezükben egyre inkább remegett a pohár. Mimi arcán a két kis gödör lassan megmerevedett, csak a feje rázkódott időnként fékezhetetlenül, s karika-fülbevalója belecsillant a lencsébe. Bill hosszú orrát most elnyelte a kétoldalról érkező fény, a fülére fésült haj egybeolvadt álla háromszögletű árnyékával és nagy, lapos nyakkendőjével. Dzsony egész szélesre húzta a száját, kilátszott Teljesen ép fogsora, keze fejével hirtelen beletörölt a saját szájába, a foghúsába, most már elernyeszthette izmait, a mosoly a kivillanó fogak körül ott maradt az arcán. Megszáradt rajta a mosoly.

– Kész – mondta a fényképész.

Amíg a többiek bediktálták a hajuk színét, Dzsony ülve maradt, és alaposan belekortyolt a teába. Becsukta a száját, ott a szájában tartotta, s az erőfeszítéstől most egészen megnyúlt az álla. De azért állt, amíg a fényképész mindent felírt. Amint kifordult az ajtón, széles sugárban maga elé köpte.

– Valódi pezsgő volt? – kérdezte baráti aggodalommal Mimi.

Új bútor

Cservenszki korán kelt, megetette a kutyát, megetette a nyulakat, aztán befogott a szán elé egy kölcsön-lovat. Egész délelőtt meleg trágyát hordott a keskeny, sovány földekre. Nagy fekete halmokba lapátolta le a fagyott hóra. Amíg a trágya gőzölgött, testes dolmányos varjak köröztek fölötte, de már délire megtelepedett rajta a dér.

Hazament, két veder langyos vizet öntött a szán aljára, s tisztára seperte. Bekecsbe öltözött, a kölcsön-ló nyakába csengőt akasztott, fölállt mögéje a szánra, és elindult a falu felé. A borbélynál kikötötte a lovat a villanypóznához, betért a műhelybe. Kinyíratta a nyakából a hajat. A borbély megemlítette Cservenszkinek, hogy valami kamionsofőr kereste. Cservenszki már tudta, hogy egy kamionsofőr kereste. Tovább is indult.

A Repedő-patak kanyarulatánál az út valamennyire kiszélesedett. Ott látszott valami nagyfene teherautó abroncsainak a nyoma a hóban. Látszott a forgó kerekek alatt feketére jegesedett hó s a próbálkozás Z alakú nyomai, amíg végre nagy nehezen megfordulhatott. És persze, ott állt a hóban a fényes bútor, amit haza kellett szállítania. Egy böhöm, sárga kőrisfaszekrény, darabokra szedett súlyos, támlás ágy, székek, kövér párnák és dunyhák, végül egy irdatlan nagy tükör. A rakomány mellett a hóban egy szerény, régi, pántos bőrönd. Ezt még ő adta a lányának, amikor elköltözött. A többit, azt már mind a lánya szerezte, amíg élt. Ezt a sok rémséget, ami most rá maradt.

Nekilátott és fölrakta a szánra az utálatos nagy darab bútorokat. Nem is igen bánta, ha itt-ott megkarcolódnak. Örült, hogy fölfér minden. Neki sem jutott hely az ülésen, csak a szán oldalán, pontosan az irdatlan nagy tükör mellett. Cservenszki a tükörben látta a teljesen megváltozott tájat, a patakon túli, ellentétes irányba fölfutó erdőt, gőzölgő kicsi kölcsön-lovát s a meg-megingó tájképen saját magát. Olyan rossz volt, hogy beleszédült. A borbély tükre volt eddig a legnagyobb, amit látott. Akkora volt, mint egy képeskönyv.

Mire undok rakományával hazaért, beesteledett. A konyhából kiszüremlő fény mellett lassan, kényelmesen becipekedett. A tükör a konyhában maradt, de máris kicsalta oda az idegenné vált belső szoba képét. Látta Cservenszki saját magát, saját boldogtalan arcát, s szinte látta magát, mennyire éhes. Reggel óta nem evett.

Vizet tett a kemencére, aztán kiment a fészerbe. Kiemelt egy meleg nyulat a ketrecéből. Látta magát, a konyhában, a konyhai tükörben, amint mosdótálat helyez a küszöbre, s fölötte elvágja a nyúl nyakát. Amint hátsó lábával a gerendához szegezi és megnyúzza. Látta a küszöb alá dobott bőrt, ami most már csak akkora, mint egy macska. És tovább magát, amíg a nyulat földarabolja és megkészíti paprikásnak, amint málélisztet tölt a buzgó vízbe és megkészíti puliszkának.

Ha nem is nézett a tükörbe, látta, valaki, aki nem lehet más, mint ő, a paprikás fölé hajol, és a forró kanalat a szájához közelíti. Aztán visszaengedi a lábosba. A lábost befödte és kitette a szellőztetőablakba. A puliszkát kivitte a kutyának, aztán megetette a nyulakat. Végre kiolthatta a lámpát. Végre nem látta magát.

A fapapucs kelendősége

Középkorú, taplósapkás ember érkezett, hátán ormótlan nagy batyuval, és fapapucsokat szeretett volna árusítani. Ki is rakta őket méret szerint a híd gyalogjárójára, ő pedig föl-alá sétálgatott mellettük. De hát ez itt nem ment. Jóformán kinevették. A meredek oldalakon, a hullámzó ösvényeken, köves utakon, udvarokon, púposra döngölt nyári konyhákban fapapucsnak nem sok hasznát vehették. Talán a súrolt padlójú, rongyszőnyeges szobát körbe lehetett volna járni vele. De arra meg minek, ha már megszokták mezítláb.

Az a taplósapkás ember is, a híd gyalogjáróján sétálgatva hamar rájött, ez nem az ő területe, nem éppen neki való hely, itt nem fog komoly boltot csinálni; marad a papucsaival. Marad? No nem. Holnap majd odébbáll velük. Persze, mindezért egy kicsit a divat is hibás: mennyi tetszetős, de hasznavehetetlen holmi került már ide a köves hegyoldalak közé, s most ott szagosodnak szekrények mélyén, pitvarokban dohosodnak vén ládák fenekén.

Visszacsomagolta hát papucsait a batyuba, hátára vette, s elsétált a moziterem felé. Az estéi mindig szabadok voltak. A moziteremben a vetítővászon előtt sorakozó padok jobbára üresek voltak, a nézők egy része a terem sarkában gubbasztó sakkozókat állta körül. Megszokták: előadás előtt már órákkal gyülekeznek.

A dobogón letépett pedálú, kicsi harmónium állt, fehér terítővel, egy pohárral és egy kancsó vízzel. A vízből egy furulyázó törpe iszogatott. Törpe volt, a harmónium mellett ült egy széken, amikor felállt, kisebb lett, mint ülve. Egy kócos vörös hajú gitározó fiúnak furulyázott. Így, a nyilvánosság bevonásával gyakoroltak.

A taplósapkás ember egy darabig egymagában üldögélt, a furulyát s a gitárszót hallgatta. Később egy nagydarab fehér asszonyban megsejtette a társtalan várakozót, s melléje telepedett. Erről a moziteremről beszélgettek, ahova heti négy alkalommal el lehet jönni szórakozni. Az asszonyt Olgának hívták, elmondta, hogy a törpe nem idevalósi, csak átjár csütörtökön és szombaton, amikor korábban nyit a terem. Egyébként ő sem idevalósi, csak itt özvegyült meg. – Tudja, az Olga errefelé nem valami kedvelt név. – Na és – mondta az ember –, engem meg Edének hívnak.

Hat óra elmúlt, s az Olga nevű asszony gyanakodni kezdett, hogy az előadás elmarad. Ha a hatórás busszal nem érkezik meg a gépész, aligha érdemes várni. De számít ez? Végtére is zeneszó mellett töltik az időt.

„Sztyepa visszatér” – ez lett volna a film, amit vetítenek. A cím fölött valami bundás állat kopott képe volt látható. Talán épp az volt Sztyepa. Ez nem derült ki, a mozigépész aznap nem érkezett meg.

A fapapucsos ember nemigen beszélt magáról, a papucsairól. Nem is lett volna értelme, mindenki tudta róla, kicsoda: egy fapapuccsal foglalkozó egyén. Az asszony azt mondta, ha már későre jár, kiadhat neki egy fekvőhelyet. Ne érje úton az éjszaka. A papucsárus ember megköszönte a szívességét. Mondta, rendszerint nem számol előre azzal, hol tölti éjszakáit, de ebből eddig még nem adódott semmi kellemetlensége. Megszokta ezt az örökös vándorlást.

Távozásakor, tehát már reggel, amikor batyujával a hátán készen állt az indulásra, megajándékozta az Olga nevű asszonyt egy pár fapapuccsal. Az asszony elfogadta, és kissé zavartan mesélte sebtében, hogy már tegnap nagyon tetszettek neki ezek a holmik, amikor csak úgy közömbösen végigsétált a hídon. Már-már vett is volna magának egy párat. De ő itt jövevényszámba megy, jobb, ha nem kezdeményez semmit.

– Persze – mondta a vándorárus –, értem. Nyugodjon meg, köztünk marad.

Mord ember

Kályharakással már évek óta csak a repedői mészégető foglalkozott. Téglából bárki megcsinálta magának, az itt meghonosodott formában, de igazi cserépkályha-rakáshoz csak ez a szurtos, mord ember értett. Ezért, amikor a nagy múltú, köztiszteletben álló Hosda bácsi nagy kályhájáról lepattant a drót, ami évek óta összetartotta a rogyadozó csempéket, hamar üzent a mészégetőnek.

Konok, mord ember volt ez a mészégető. Amíg dolgozott, sosem énekelt, csak mormolt, mormogott, valakit mindig szidott, ha nem mást, a meszet, a mészkőt, a jóságos egeket.

Nem ártott volna, ha a mészégető pár nappal hamarabb érkezik. Be lehetett volna durrantani a vendégek fogadására szánt szobába. Ugyanis ezen a napon, amikor a mészégető rászánta magát a kályharakásra, egy újságíró is meglátogatta a nagy múltú, köztiszteletben álló Hosda bácsit. Szürke Volgán érkezett, de még jóval a ház alatt egy kanyarban megállt a kocsi, s a sofőr, egy szilaj, nagy hangú öregember, kiparancsolta utasát a sáros hóba. Csak integetett neki, merre kell mennie, integetése a végén egész fenyegetővé vált. – Jó lesz sietni – kiabálta. Igaz, már késő délutánra járt. Ez a szürke Volga nem az első újságírót hozta ebbe a házba.

– Ez meg kicsoda? – kérdezte a mord ember, a mészégető, amikor a szobából kinézve megpillantotta a konyhaasztal mellett papírjai fölé hajló fiatalembert. – Ki fia, borja?

– Ó, senki – mondta az öreg Hosda. – Csak egy városi ember.

– Városi? És mit akar?

– Ó, semmit. Csak beszélgetünk.

Az öreg Hosda ki s be járkált a konyha és a szoba között, ahol a mészégető a csempéket kocogtatta. Később külön-külön savanyú borral is kínálgatta őket, s kelletlenül válaszolt az újságíró kérdéseire,

– Ezt már elmondtam – morogta.

– Tudom, de nem nekem – mondta az újságíró.

– Ezt már elmondtam. Ezt már rég megírták.

– Tudom, olvastam – mondta az újságíró. –  Azért szeretném én is megírni.

Az öreg Hosda nem is ült le, szállította a poharakat a mészégetőnek, megkavarta a kályhaszéli langyos edényben a tyúkeledelt, megrakta a tüzet a konyha kemencéjében.

– Mondja meg na, mit akar itt ez az ember – makacskodott a mészégető.

– Mondtam, hogy semmit – mondta Hosda. –  Csak beszélgetünk.

– Valami érdekli őt?

– Persze – mondta Hosda –, egy s más érdekelné őt.

– Azanyja – mondta a mészégető.

Később, bár munkáját még nem fejezte be, kitelepedett hozzájuk az asztalhoz. Fejét féloldalt tartva bámult egészen közelről az újságíró arcába. Maszatos barna ujjait arca elé emelte, egy darabig ott mozgatta, mintha le akarná nyalni, aztán megmutatta őket az újságírónak is, és elvett előle egy teleírt papírlapot.

– Muti – mondta. – Mi akar ez lenni?

Egyre közelítette a papírlapot a szeméhez, aztán körbeforgatta, megfordította, végül beletörölte a kezét, és ledobta a konyhakemence mellé, a fásládába.

Az öreg Hosda még később is csitítgatni próbálta a kályharakás mellett.

– Ugyan – mondta –, hisz csak beszélgettünk. Hallhatta jól, csak beszélgettünk.

– De felírja – morogta a mord mészégető. – Nem látja, hogy mindent felír?

Szürke nap

Hófúvásos szürke délelőtt volt, a keményre fagyott sima úton csak keskeny csíkokban tapadt meg a hó. Vitték már a Dunka lányt is, szántalpon, jó magasra fölpockolt fedetlen koporsóban. A koporsót három oldalról cövekek tartották, el ne mozduljon a szán farolása közben. Hogy rosszabbról ne is beszéljünk.

A Dunka lány arca olyan színű volt, mint a papír, s valahogy megnőtt és megkampósodott az orra. Körüldongták, csak úgy zizegtek körülötte a hópelyhek.

A lepénysütő ablakából többen végignézték a csendes menetet, páran csatlakoztak is hozzá. A sorsjegyárus is végignézte a papírszínű lány után menetelőket, összeseperte asztaláról a pénzt, a sorsjegyeket s a karikára fűzött borítékokat. Beállt a sor végére.

Egy eresz alatt komor tekintetű, tömzsi asszony várakozott. Karján horgolt terítőféleséget vagy valami horgolt függönyféleséget tartott. Mintha csak éppen árulta volna. A vénséges Dunka Mária volt. Hirtelen előresietett a gyászolókhoz, hadarva kérte őket, csempésszék be ezt a kis holmit oda a lány mellé. Mind kunyerálta, kunyerálta tőle, amíg élt, de ő nem adta. Most itt van, tessék. Legyen hát az övé. Így. A vén vatrantyú.

A menet közepe táján egy ismeretlen asszony selymes falvédőt kínálgatott. Ritkaság, mondta, külön rendelésre készült. Badr el-Budur hercegnőt, Aladdin későbbi hitvesét ábrázolta, a fürdőből jövet. Kétszáz lej.

A sorsjegyárus egyre előbbre furakodott a sorban, karikájáról az utolsó borítékolt sorsjegyet is letépték. Ekkor kiállt a sorból és hazament.

A menettel szembejövő billenőkocsik tisztelegtek, jó nagyokat dudáltak a lovak füle mellett, amíg be nem kanyarodtak a temető felé vezető meredekre. Ennek végében már ott várta a Dunka lányt a hóba ásott hideg, fekete üreg. Olyan természetes volt ma az egész. Mintha a hó jött volna őt sebesen eltemetni.

Később a torra aztán megtelt az egész udvar. A konyhába csak melegedni jártak. A billenőkocsik nagyokat tülköltek a gyülekezetnek. Fogyott a pálinka, a sütemény meg a sok füstölt téli finomság. Fogyott a borítékolt sorsjegy is, az árus gyakran fűzött új sorsjegyeket a karikájára. Ezen a felemás, bánatból vidámságba tetsző napon az ember mohóbban kereste a szerencséjét. A súrolt padlójú, rongyszőnyeggel borított, keksz-szagú szobában új, fehér, horgolt csipkefüggöny borította az ablakot. Az asszonyok falvédőket mutogattak egymásnak. Már három darab volt: Badr el-Budur hercegnő, Aladdin későbbi hitvese, a fürdőből jövet. Darabja négyszáz lej.

Ennek a Dunka családnak egyébként három gyermeke volt. Az egyik, a fadöntő most is fát döntött a távoli Cserna völgyében. A második, az kamionsofőr volt, és egy TIR járaton robogott valahol Slavonski Brod és Portogruaro között. A harmadik ez volt, ez a papírszínű, kampósodó orrú lány a behavazott gödörben.

Üvegbegyűjtő

Alig olvadt el a hó, egy barna bőrű család ütötte fel tanyáját a patak túlsó partján. Egy férfi, egy asszony és két hosszú szoknyás gyerek. Kóberes szekérrel érkeztek, s a kicsi csontos gebét kicsapták a még sovány, süppedős rétre. A kóber nem szerény kis motyójukat takarta naptól, széltől vagy esőtől; a szekér egészen magasan, a kóber burkáig üres üvegekkel volt megtömve. Üres üvegek ezerszámra.

Dolguk, úgy látszik, sürgős lehetett, tüzet is csak este gyújtottak. Érkezésük után mindjárt nekiláttak, s a megduzzadt patak jeges vizében mosni, öblögetni kezdték az üvegeket. Ledörzsölték a címkét, s addig rázogatták őket, amíg kitisztult bennük a víz. A tiszta üvegeket lerakosgatták a fűbe. Napsütéses időben érthetetlen csillogásban hullámzott a rét, szürkületkor a kékes-zöldes üvegek színe megtompult, mint egy olvadásra váró befagyott tó. Két napon át löcsböltek a barna vendégek a patak partján, aztán kezdték visszarakosgatni az egészet a szekérre. Valósággal beépítették üveggel a kóber alatti teret.

Elöl ment a bajszos, barna ember, a szekér mellett az asszony, a két szoknyás gyermek a csontos ló körül kergetőzött. Lépésben haladtak: többezer üveg volt a rakomány.

Az üvegbegyűjtő ember az átvevőnél szigorúan méregette a rakományt. Ceruzáját nagy komoran egyik füle mögül a másik mögé helyezte. Nehéz mesterség ez, csupa gondterheltség. Azt mondta, külön szívesség részéről, ha minden leleményességét összeszedve helyet szorít ilyen mennyiségnek. Noha, ámbár, ámbátor. – Ez nem jó… Az sem jó. Hm, hm. Ez meg miféle? Ilyen üveg nincs. Ilyen üveg sincs.

Alaposan megválogatta, kirostálta a portékát. Egy egész sorral lebontottak már a szekérről, de az üvegbegyűjtő mindössze pár üveget tartott szabvány szerint elfogadhatónak. Hogy érzékeltesse, milyen értéktelen áruval zavarják, egy üveget addig latolgatott a kezében, amíg hirtelen megforgatva odavágta a sarokba a törmelék közé. – Francba vele.

– Hoppá – mondta a barna bőrű ember, és fölemelte mutatóujját. Intett az asszonynak és a szoknyás gyermekeknek, és gyorsan visszarakosgatták az üvegeket a szekérre, a kóber alá. Az üvegátvevő ember még a szekér után sietett, nagyokat rúgott utánuk a levegőbe. – Hogy Ákhábel rakná magukba. A barna bőrű ember visszafordult a kantár mellől. Pszt – mondta.

Majdnem vidáman dúdolva zötyögtek lefelé az úton. Aztán egy kellemes és minden szempontból kedvező helyen a barna ember lekanyarodott szekerével a rétre, a patak partjára.

A túlsó parton falszerű, fekete szikla emelkedett, alatta egészen meglassult a víz folyása. A barna ember kifogta csontos gebéjét, kicsapta a rétre, a szekerét a rúdnál fogva farral a pataknak kormányozta.

– Ide hozzám – mondta. – Adott egy üveget az asszonynak, egyet-egyet a szoknyás gyermekeknek. Egyenként emelte ki az üvegeket a kóber alól, egyenként vágta oda őket a fekete sziklalaphoz. Mire délutánra befejezték, a törmelékből jégszínű kúp emelkedett a sziklának. A barna család lihegett a fáradtságtól. A férfi az asszonyt és a gyerekeket rázogatta. – Hát nem volt jó? Nem volt jobb, mint a moziban?

Feladványkészítő

Rednik, az erdőkerülő felügyelő, aki nem volt nagygazda, különcnek sem számított életében, egy napon bimbam csengőt szereltetett a házába. A telepen a kerítés csak a már meglévő örökös rend egyszerű jelképe volt, bárki bejelentés nélkül lépett át szomszédjához, s a kutyák is, orrukkal belökve a nehéz fakapukat, kedvükre fölkereshették rokonaikat. A felügyelőnek tehát nem voltak különösebb indítékai. De év elején váratlanul nagyobb rakomány Globo Nescafé és bimbam csengő érkezett a vegyesboltba.

Rednik új bimbam csengője nemsokára meg is szólalt, bár a kapuját továbbra is nyitva tartotta. De valaki tudta, mi az illem. Vicsori arcú, gyapjas hajú, bicegő fiatalember állt a kapuban, és a moziterem kulcsát kérte. A művelődés, a kultúra, mondta. Bizonyára Rednik elvtárs ismeri is a nevét: Valentino Feroce. Ez lehetett a művészneve. Művelődés, kultúra, ez a gyapjas ürge biztos tudja, mit akar, gondolta Rednik, és oda is adta a moziterem kulcsát.

Az idegen hamarosan berendezkedett a moziterem egy melegebb sarkában, felállította a sakkfigurákat, s a bámészkodókat hamar megtanította a lépésekre. Úgy nézett ki a dolog, megtanította őket, hogy legyen kivel sakkoznia. Persze mindjárt letegezte őket. – Kérlek – mondta –, kedvesem, barátom. Biztos olvastatok rólam. Ismeritek a nevemet. – Az emberek csak hümmögtek. Ezek szerint megtiszteltetés érte őket.

Mindenki, aki a moziterembe tette a lábát és elidőzött a sakkasztal mellett, megtanult sakkozni. Nem túl jól, csak annyira, hogy Valentino Feroce mester megverhesse őket. Néha látványos előnyhöz juttatta ellenfelét, már-már megízleltette vele a győzelem poharát, amikor hirtelen lerohanta, bekerítette, sarokba szorította, királya mellől kipusztította kíséretét, s mint aki maga sem tehet róla, kifordított tenyérrel jelezte: vége.

Türelme mégis elgondolkoztató volt. Betanít embereket sakkozni, csakhogy a szabályok adta méltányos lehetőségekkel élve megverhesse őket. Mintha csak ki szerette volna tapasztalni a telep férfiainak gondolkodásmódját és harcmodorát. Egy ilyen fürkész elme lett volna? Valaki azt állította, a közeli városban jár valami gyorstalpalóra. Onnan jár ki délutánonként a telepre szórakozni, ismerkedni és sakkozni, ellenfeleket kiképezni. Persze, mi az, hogy gyorstalpaló? Abból is van ilyen is meg olyan is.

Esténként, miután a mozitermet bezárták, hóna alá kapta a sakktáblát, bekopogtatott házakba, és késő éjszakáig éltette tanítványaiban a reményt: talán ma végre megverhetik. Közben kissé leereszkedően hol tejet, hol pálinkát kért, hol jó darab füstölt oldalasokat vacsorára. Ha a mester megfáradt, lefektették.

A szövevényes támadások kiagyalója, ez a szenvedélyes harcász és elmés bekerítő-szakértő azért nem volt mindenben tévedhetetlen. Például tényleges szerepe megítélésében: csempészni kezdte a potya vacsorák alkalmával ellesett konyhatitkokat egyik házból a másikba, kikotyogta, hogy milyen tejet vagy pálinkát ivott egyik házban, milyent a másikban, és rugózásuk alapján osztályozta azokat az ágyakat, ahol a vendégszeretet olykor reggelig marasztalta.

– Ohó! – mondták ezek a vendégszerető sakktanítványok. – Ohohó! – És ezzel ki is hunyt a harci kedv parazsa, ugyanakkor fogyatkozni kezdett a bimbam csengőkészlet a vegyesboltból.

– Jön, jön – kiabálták egymásnak a szomszédok. S amikor ez a pálinka-ízlelgető, füstölt-oldalas-kóstolgató, ágyakat-kipróbáló mester csöngetett, recsegő hangok kérdezgették a résre nyitott ablak mögül: – Ki az? – S ha megcsörrent a sakktábla, ilyeneket kiabáltak neki: – A férjem azt üzeni, alszik. A fiam azt üzeni, menjen maga a búsba.

– Pedig olvashatott rólam, olvashatta a nevemet – mondta a csalódott mester a kicsi copfos Steckó Elvirának, aki egymagában harmóniumozott az üres, fűtetlen moziteremben. – Feladványkészítő vagyok. Jelent meg feladványom a saját nevem alatt. – A kicsi Steckó Elvira összecsapta a kezét: – Feladvány? Készítő? Ó! Feladványkészítő. Én meg csak egy ilyen egyszerű kis orgonáló lotyó.

Idő múltával a telepen többször összevesztek: hogyan is lép tulajdonképpen a ló?

A padlástér vendégei

A turistaház mögötti emelkedő nagy zöld köveiről tenyérnyi darabokban málladozott le az olvadó hó, amint helyük fölszikkadt, megtelt száradó ruhadarabokkal. Cipőket, bakancsokat, zoknikat, átázott alsóneműt sütött a nap. Délutánra megtelt a ház vendégekkel. Az előtér megtelt a hatalmas Rottenburg lánnyal. Hóvakságtól beragadt szemén egy Plömi nevű hegyi mentő cserélgette a lucskos vattát.

Az istállóban csak egy kis termetű hegyi ló kalapálta a deszkapadlót, a padlástéren régi, porladt szénájú, zsírossá kopott matracok sorakoztak. Csak föl kellett volna őket rázogatni. A gondnok csóválta is a fejét, amikor látta, hogy a völgy felől újabb csoport közeledik. Azok már a padláson fognak aludni.

A gondnok a fészerből kicsi dobkályhát hozott elő, s csövét az ablak gerendájához drótozva kivezette. Parázsfogónak ócska vedret helyezett alája. Csak meg ne fagyjanak; bár ez a kicsi ló is bizonyára melegít majd valamit.

Három szálas, deresedő bajuszú, vörös képű ember érkezett egy kicsi asszony társaságában. Hogy csak egy istálló? Az nekik megfelel. Régi iparosok ők már errefelé, s bemutatkoztak a gondnoknak. Egyikük Karolicza ezredes volt, a másik Szegál Szami, a harmadik egy Popovics nevű, végül az asszony, Banya Márta. Legalábbis így lehetett érteni. A három férfinak valódi norvég fókabőre volt, érkezésük után kirázták, letörölték és föltekerték őket. A Banya Márta nevű kicsi asszonynak műfókája volt, egyszerű hevederből. A férfiakat régi barátság fűzte egymáshoz: együtt szolgáltak annak idején a hegyivadászoknál.

Az istálló hamar kimelegedett, úgy hogy elalvás előtt az ezredes lemászott a padlástérről, és egy marék havat dobott a parázsra. Amikor visszamászott, látta, hogy a Plömi nevű fiatalember a mentőszolgálattól Silber-síviasszal irkál az alvó Rottenburg lány talpára. Úgy nézett ki, valami számokat. Az ezredes odavilágított, mire a hegyi mentő megnyugtatta: – A menyasszonyom. – Hajnal felé a ló melege kellemesen betöltötte a sötét padlásteret.

S még hajnalban Karolicza ezredes, Szegál Szami, a Popovics nevű és a kicsi Banya Márta felkötötték a fókabőröket a sítalpakra, s olyan könnyű mozdulatokkal, mintha a levegőben járnának, fölsétáltak a gerincre. Csak reggelire tértek vissza, még pirosabbra csípett arccal. Olyan egyformán kígyóztak lefelé a szikrázó havon, nem is lehetett tudni, négyük közül melyik Banya Márta.

Ekkor már a többiek is ébredeztek. A Plömi nevű hegyi mentő az előtérben kenyeret szeletelt társainak a mentőszolgálattól. A Rottenburg lány fekete fotopapírral körberagasztott napszemüvegben ült a csurgó mellett, s mosta, mosta a talpát. Elég sokáig, mert a Silber-viasz – főleg emberi talpról – hideg vízzel nem jön le, meg se mozdul.

Ha azon az éjszakán, tegyük, fel, Karolicza ezredes nem kel fel és nem dob egy marék havat a parázsra, a kicsi ló pedig belerúg a dobkályhába, a kiömlő parázstól lángra kap az istálló, satöbbi, satöbbi, akkor azt mondják: micsoda baromi balszerencse.

Így viszont a Rottenburg lány májába belement egy kocsikormány, Karolicza ezredes agyába az alvadt vér, Szegál Szami veséjébe egy bombarepesz, Popovicsnak fülén, orrán, száján, szemén a lavina hava, Banya Márta tüdejébe egyetlen szem rizs, a Plömi nevű hegyi mentő hálózsákjába pedig a szikla hidege. Verje meg az isten.

Sétarepülés

A manikűröslánynak itt nem sok dolga akadt. Szokása szerint délután mindig betért a fodrászat melletti kávézóba. Egy ilyen alkalommal a pult mellett magas fiatalember várt a kávéra. A lány, ahogy a férfi kezére pillantott, látta: még nem volt a vendége. Fekete, fényes bőrzeke, sportosan rövidre nyírt haj, napbarnította, kemény arc. Ez valami komoly motoros lehet. A bőrzekés fiatalember viszonozta a pillantását.

Egy konyakot is a kisasszonynak – mondta. Aztán elbeszélgettek. Amikor egy másik bőrzekés fiatalember érte jött a kávézóba, udvariasan bemutatta, aztán elköszöntek. – Akkor hát holnap reggel. – Jó modorú, illedelmes fiúk.

Az épülő drótkötélpályához helikopterrel szállították a nehéz pilonokat, a pilonok talapzatához a betont. És egyáltalán mindent, ami ezen a magashegyi terepen az építkezéshez szükséges.

A manikűröslány reggel hat órakor a sportpálya szélén várakozott. Amikor a helikopter leszállt, a hirtelen támadt széltől köpenyébe fúrta a fejét. A fiatalember most tetőtől talpig bőr-overallban volt, a fülke ajtajából integetett. Benn ült az a másik is, az is tetőtől talpig bőr-overallban. Az volt a navigátor. – Siessen, kedvesem. Csak észre ne vegyenek.

Az állomási rakodó fölött a gép alacsonyra ereszkedett, ott várakozott a levegőben, amíg a lecsüngő huzalokra erősítik a tartóoszlopot. Aztán elrepültek. Körülröpködték a hegyeket, s az erdőbe irtott meredek, csupasz sávokra lerakták a hatalmas acélszerkezeteket. Délig legalább tizenötször fordultak.

A drótkötélpálya egy meredek sziklafalakkal övezett kicsi fennsíkra vezetett.

– Tudod, nem szabad leszállnom – mondta a pilóta. – De azért a kedvedért megpróbálom.

A fennsík peremén le is szálltak. A levegő megsűrűsödött a légcsavar alatt, s a borókák seprűs lombját odanyomta a földre, a fűbe. Miután kiszálltak, közelről már látták, nem is fű volt az, hanem csupa áfonya.

– Szedd tele a kapucnidat, kedves – mondta a pilóta –, addig mi fordulunk egyet.

A helikoptert a rakodónál a parancsnok várta. Kezeit lóbálva integetett: leszállni a sportpályán.

– Mi az öregisten – morogta a pilóta.

– Leteszitek a gépet – kiabálta a parancsnok.

– Tessék?

– Leteszitek a gépet. Leteszitek Bányán a gépet, és bevisztek engem is.

– Tessék?

– Szálljatok le a pályán.

A pilóta rugdosta a navigátort. Az csak nézett kifele a gömbölyű üvegen, és fújdogálta maga elé a füstöt.

– Most mi a rabok izéjét csinálok – morogta a pilóta, miután fölszedték a parancsnokot.

– Felejtsd el hamar – mondta a navigátor. Bányán letették a parancsnokot, letették a gépet. Este már ott kávéztak bőrzekésen egy kis kedves csehóban. Egy-egy konyakot is kértek.

– Hány óra? – kérdezte a pilóta.

– Még csak háromnegyed nyolc – mondta a navigátor.

Az egyik sarokban kicsípett lányok üldögéltek. Nézték ezt a két bőrzekés, rövid hajú fiatalembert. Ezek aztán a komoly motorosok.

– Most hány óra? – kérdezte később a pilóta.

– Most már sötét van – mondta a navigátor. Aztán a navigátor a lányok felé kacsintott. – Látod azt, amit én látok?

– Kérlek – mondta a pilóta. – Most az egyszer.

– Miért? Csak neked szabad?

– Kérlek – mondta a pilóta. – Ne buzeráld az agyamat.

Szürcsölgettek: egy korty konyak, egy korty kávé. Később a navigátor elsétált a pultig, és kihozott a barátjának egy adag tejszínhabos áfonyát.

– Ne haragudj – mondta. – Tudom, hogy ez a gyengéd.

Végtisztesség

Az a temető, amely a fenyők tömött sorfala között lankásan emelkedett az Öregláb meredekebb kaszálói felé, ahova a borkútiak ősidők óta temetkeztek, semmi látványosságot nem ígért. Kapuja a fatemplom mögötti kertből nyílt, a kis emelkedő után kezdődött a fejfákkal teletűzdelt rét. Egyszerű, csak ritkán faragott fejfák, korhadó keresztek, bádoggal vértezett, dísztelen, kopott feliratoktól egyhangú, tákolt fadarabok, ferdén metszett, kereszt alakúra összedrótozott fémcsövek, esetlenül domborodó, árvácskával, enciánnal benőtt, púpszerű kicsi hantok.

Mamorlán Frigyes, aki boltosként kezdte, de még a harmincas évek derekán elvándorolt erről a hegyekkel körülzárt rideg vidékről, és majdnem évenként egyre jövedelmezőbb mesterségeket váltogatott, hajlottabb korában feleségével megtért öröklött omladozó házába. Rengeteg mestersége gyümölcse lett az az emeletes, erkélyes, fedett teraszos, színes csempével kirakott téglaház és vasajtós garázs, amit telkére a régi omlatag viskó helyére emelt. Mamorlán Frigyes kastélynak beillő lakóháza látványosság volt a Kövesér mentén, a falakba ágyazott színes csempe saját tervezésű ábrái messzire virítottak. Ezerháromszázas piros Daciával közlekedtek, s testes feleségével az egyébként bő utastérbe alig fértek el, nyáron is hímzett bekecsekben dagadoztak, meleg bundákkal óvták magukat a hegyeken átbukó kemény szelektől.

Bár nem számítottak még komolyan az elkerülhetetlen távozásra, Mamorlán Frigyes és felesége kisétáltak gépkocsival a temetőbe, s a domborodó hantokat követő vadárvácskás, enciános réten családi sírhelyet vásároltak. Elérték, hogy az Öregláb felőli kerítésen kaput nyissanak, s igaz, hogy kilométereket kellett kerülniök, az ezerháromszázas piros Daciával jártak ki terepszemlére. Többszöri szemügyrevétel után komoly mesterembereket fogadtak, tekintélyes pallérokat, s rövidesen mellvédszerű kerítést emeltek, belső felén körbefutó cementúttal. A tulajdonképpeni síremlék már értékes kövekből készült, szürke és vöröses gránitból, beágyazott csiszolt márványlapokból. Mamorlán Frigyes és neje nevét, születésük évszámát a szokottnál mélyebbre vésték, s az még szórt fényű felhős időben is messzire csillogott a gazdag aranyozástól. Kiszínezett, nagyított arcmásuk is ott állt a márványtömb erezett mezejében, vastag üveglap alatt. A remetei neves kőfaragótól két ülő kőoroszlánt is rendeltek, lett is belőlük két golyófejű, bamba sörényes kenguru.

És persze, az építménnyel szemben egy fabetéttel ellátott kőpadot üldögélésre – Mamorlán Frigyes és felesége bundákkal terítették le, s hosszasan gyönyörködtek a rengeteg virágban, amivel üres sírhelyüket rendszeresen elhalmozták. Néha a pallérok is, a kőfaragó inasok is megjelentek, kisebb javításokat eszközöltek, csiszolgatták a gránitlapot, ami az idők folyamán elfoltosodott a flekkenzsírtól, kiömlött horinkától, Zazar menti gyenge boroktól, pipából kivert nikotinos dohányszálaktól. Az eldobott hulladékot, csikkeket és zsírpapírokat fogadott gondozóval hetenként összeszedették.

A környező szerény hantok alatt pihenők kegyeletteljes rokonai botladozásaik során bizony néha felrúgták a sírok körül heverő konzervesdobozokat, s rozsdás bádogok, elvirult nefelejcsek közt szenteltek pár pillanatot a porladóknak, s néha be nem vallott címmel átkokat mormogtak: „Ütne beléjük a mennydörgős mennykő. Csapna beléjük a kénköves istennyila.”

A fűtő fivére

A fürdőtelep mindössze három régi épületből állt. A legnagyobbik egészen jól nézett ki, emeletén széles fedett tornác futott körbe, innen nyíltak a vendégszobák. A földszinten volt az étkező, italmérésre szolgáló kis benyílóval. A másik volt a tulajdonképpeni fürdő, az ócska kazánházzal, ahonnan kövér csövek kígyóztak a fürdőfülkék, a kivénhedt, kénszagú kádak felé. A harmadik épület földszintes volt, kicsi, fedett híd kötötte össze az étkezővel, ez volt a konyha.

Most este, a zuhogó esőben, az egészből csak a kivilágított tornác látszott, ahol egy asztalnál plédekbe burkolózott három férfi alsózott. Az út felől egy ember közeledett, s ahogy beért a lámpák fénykörébe, hamar megtalálta a lépcsőfeljárót. Sötét ünneplőt, fehér inget viselt, s egy jól megtömött aktatáskát szorongatott a kezében. Teljesen át volt ázva, minden simán és sötéten csillogott rajta. Mégis, mintha egyenesen jól érezné magát, hetykén állt oda az asztal elé.

– A fűtőt keresem – mondta. – Melyik lehet a szobája?

A kártyázók szemügyre vették ezt az embert, aki alatt tócsává gyűlt a lecsurgó víz.

– A fűtőt? – morogta egyikük. – Van itt valami fűtő? Én azt hiszem, hogy nincs.

– Nincs fűtőnk – mondta egy  másik.

– Ugyanis a fivérem – mondta az ázott férfi. –  Az öcsémhez jöttem.

– Nem ismerjük az öccsét, uram. Még ha véletlenül itt is lenne.

– Ejnye! – mondta a bizonyos fűtőnek a fivére. – Valahol itt kell lennie. Valahol csak meg kell találnom. És meg is fogom.

Ezzel megfordult és visszatért a földszintre. Végigment a folyosón, átment az étkezőt a konyhával összekötő hídon, és belépett a nyitott ajtón.

Vacsoraidő már rég elmúlt, a konyhában most fahéj és szegfűszeg illata terjengett. Egy tejeslábasban bort forraltak. A gondnok felesége és egy kicsi, fonnyadt szakácsnő a másnapi étrendről beszélgettek.

– A fűtőt keresem – mondta az ázott férfi.

– A fűtőt? – kérdezte a gondnok felesége. – De hát miféle fűtőt?

– A kazánházi fűtőt – mondta az ázott ember. – Ő a fivérem.

– Maga a gépészünket keresi – mondta a gondnok felesége. – Mert az egészen más.

– A fűtőt – mondta az ázott férfi. – Mi így nevezzük a szakmát egymás között.

– Na jó – mondta a gondnok felesége. – Ha azt mondja, hogy fivérek, akkor megkeresem a gépészünket. Korán fekvő ember, tehát ilyenkor már alszik.

A gondnok felesége hárászkendőt vetett a hátára, és elindult, hogy felköltse a gépészt, akinek állítólag megérkezett a fivére.

– Addig is ennék valamit – mondta az ember, aki azt állította, hogy a fűtő fivére. – Az öcsém vendége vagyok.

A szakácsnő megemelte a fedőket, aztán az egyik lábasból, az esti sültről megmaradt zsiradékból mert valamennyit egy serpenyőbe, majd tojásokat vett elő. Lapítón fölvágott egy fej hagymát, két paradicsomot és valami paprikát. Amikor a zsiradék forrósodni kezdett, ráütötte a tojásokat.

– Magam is fűtő vagyok – mondta az ázott ember, és leült az asztal mellé.

– A gépészünk eléggé új ember itt – mondta a szakácsnő. – Ő gépésznek nevezi magát.

A kártyázó férfiak dideregve vonultak be a konyhába. A vállukra terített plédeket most sem vetették le. Félrehúzták a forralt borral tele lábost, és két kisebb porcelán kancsót tettek a kályha szélére, hogy melegedjenek.

– Ahogy mondják, maga pacallá ázott – mondta egyikük.

– Majd csak megszáradok. Pár napig itt maradok.

– Egyék – mondta a kicsi, fonnyadt szakácsnő. Elébe tette a rántottát, s mellé külön tányéron a salátát.

A kártyázók kitöltötték a forralt bort a két meleg kancsóba, közben pillantásokat vetettek a fűtő fivérére, aki még ázott zakóját sem vetette le. Aztán visszatért a gondnok felesége.

– A gépészünknek nincsen fivére – mondta. – Azt mondja, egyedüli gyermek.

– Ejnye! – mondta az ázott ember. – Az öcsém ne mondjon ilyesmiket. – És nyugodtan tovább evett.

– De hát ezt mondta. Ezt és semmi egyebet. És nem nagyon örült, hogy felköltöttem.

– Én majd felköltöm még egyszer – mondta az ázott férfi valamivel komorabban. – Én csak tudom, kicsoda vagyok én, és kicsoda ő. Igaz vagy nem igaz? Fivérek vagyunk.

– Talán csak névrokon – jegyezte meg halkan a gondnok felesége. – Könnyen előfordulhat…Magának mi a neve?

– Előfordulhat? No, ez már sok. Mindjárt nevetek. Kérem, mondja meg nekem, melyik az öcsém szobája. Melyik a fűtő szobája? Messziről jövök, most már szeretnék lepihenni.

– Igyék meg egy pohárral. Igyék meg egy kis meleg bort – mondta az egyik férfi a kártyázók közül. – Az mindenképpen jót tesz.

– Tessék tölteni.

A gondnok felesége kiállt az ajtóba.

– Látja azt a szobát, ott a folyosó végében, a másik kettő mellett? Na, az az. Nincs rajta szám, és nincs rá kiírva, hogy „Férfiak” vagy, hogy „Nők”. Az, amelyikre nincs kiírva semmi.

A fűtő fivére kiitta a csupor borát, vette tömött aktatáskáját.

– Akkor én fölmegyek – mondta. – Be fogok mutatkozni az öcsémnek.

– Mélyen alszik, és nem szereti, ha álmában zavarják – mondta a gondnok felesége. – Megalhat itt is valahol. Még ha nem is a gépészünk fivére.

– Ha mégsem! – mondta az ázott ember. – Ejnye! – Ezzel elindult.

Miután kilépett az ajtón, a gondnok felesége ijedten nézett körül.

– Valamelyest hasonlítanak – mondta. – De azt hiszem, mégiscsak baj lesz. Hisz hallottuk, a gépészünknek nincsen fivére, nincsen bátyja. Csak ennek van valahol egy öccse.

– Egyébként is fűtőt keres – mondta az egyik férfi. – Nekünk pedig, amint éppen hallom, gépészünk van.

– Nem lesz ennek jó vége – mondta a kicsi, fonnyadt szakácsnő.

Miután a kártyázók visszatértek a tornácra, az asszonyok még jó darabig tettek-vettek a konyhában. Olykor odasandítottak a bizonyos emeleti ajtó felé, amire nem volt kiírva semmi.

– Talán mégis valami rokonféleség lesz – mondta egy idő elteltével a szakácsnő. – Mert úgy látom, tényleg ott alszik.

– Úgy látszik, nem dobja ki – mondta a gondnok felesége.

– Ebben a kutyának való időben.

– Valahogyan megegyeztek egymással.

– Végtére is emberek.

A kártyázók közül valaki elindult a „Férfiak” feliratú ajtó felé. Amikor odaért, egy kicsit megnyikorgatta, de nem ment be, csak fülelt a másik ajtó előtt. Aztán vállát vonogatva integetett a többieknek. Odabenn semmi különös. Semmi cirkusz.

Kora reggel a gondnok felesége már a konyhaajtóban állt. Látta, amint egyszer csak a gépész ajtaja megnyílik, kilép rajta olajos munkaruhájában a gépész, majd utána sötét ünneplőjében az ember, aki a fivérének mondta magát. Lábujjhegyen mentek végig a deszkapadlós tornácon, le a lépcsőkön a kapuig. Ott perceken át veregették egymás vállát, aztán kezet ráztak. A fűtő éjszakai hálótársa elindult a falu felé.

Reggeli után a vendégek az étkező előtt ácsorogtak. Az eget kémlelték, hátha ma végre jobbra fordul az idő. Az olajos munkaruhás férfi elhaladt előttük, a kazánház felé igyekezett. Az esti kártyázók egy padon üldögéltek, s miközben egymástól, tüzet kértek, finoman oldalba is lökték egymást.

– Ez lesz az. Ez a mesterember.

– Ez lesz az a gépész.

– Én eddig nem láttam – mondta egy másik. – De hát nem is nagyon figyeltem, az igaz.

– Jó tudni, hogy itt van valami fűtőféleség. Ha netalán még valaki keresné.

Aztán a gépész lassú léptekkel visszatért a kazánházból, átvágott az udvaron, és bement a konyhába. Pár perc múlva ismét előjött. A gondnok feleségével beszélgetett, aki egészen a feljáróig kísérte. A gépész fölment a lépcsőn, aztán végig a fedett tornácon a szobája felé, amire nem volt kiírva semmi. Máskor is épp így járkált fel s alá, az épületek és a fürdővendégek között, de eddig ügyet sem vetettek rá. Eddig nem kereste senki. Eddig nem tudták róla, hogy ő a fűtő, vagy hogy ő a gépész.

– Mindjárt mondok magának valamit – mondta a gondnok felesége a szakácsnőnek. – Addig is segítsen nekem egy kicsit. Ma elmegy három diétásunk, a reggel meg érkezett két nagybelű gyógyszerész.

Bementek az éléskamrába, előhoztak egy kosár zöldpaprikát, paradicsomot s egy bödön tejfölt. Aztán hagymát, olajat. A gondnok felesége kezet mosott.

– Elment – mondta.

– Tessék? – kérdezte a szakácsnő.

– A gépészünk bátyja elment – mondta a gondnok felesége. – Elment ma kora reggel.

– Elment? Hát ez bizony baj.

– Baj. De maga nem tudja, miért baj.

Kiborították a zöldpaprikát a konyhaasztalra, és elkezdték őket rövid élű késsel kibelezni. Két alacsony széken ültek, s a paprikákat egy tálba rakták.

– Ha figyel, tovább mondom – mondta a gondnok felesége. – Meglátja, rút dolog ez. Rút dolog mindenképpen.

– Én nem értem – mondta a szakácsnő. – De ahogy mondja, biztos rút dolog.

– Nem is baj, ha nem érti – mondta a gondnok felesége. – Akkor maga ne is tudjon az egészről. A gépész is erre kér minket.

– Ezt értem – mondta a szakácsnő. – Ez már világos beszéd.

Bujdosók

A rendező a fölötte cikázó dolmányos varjakat figyelte, éppen űzőbe vettek egy karcsú, bóbitás, fehér tollú madarat. Fehérebb volt, mint bármely fehér madár, amit eddig látott, vándormadár lehetett, amely távoli tájról indult magányosan dél felé. Szeptember vége felé járt, s a hegyekben, ahol a rendező filmet forgatott, sebes, szürke felhőkkel közeledett a tél.

A fehér madár elég gyors volt, úgy tűnt, inkább csak játszadozik, csalogatja maga után a hozzá képest esetlen, lomha varjakat. Már-már hagyta, hogy lecsapjanak rá, aztán fürge hullámokat vetve a levegőben, messzire siklott előlük. A rendező a közeli ház felé fordult, hátha megpillantja valahol az operatőrt. Lefilmezhetné ezt a kis közjátékot. Talán majd sugall is valamit; ha belevágják a készülő film testébe. Magányos fehér madarat űző fekete varjak.

A ház körül csak a vastag lósóskalapuk kerepeltek a szélben. Hűvös, tompafényű délelőtt volt, a stáb odabenn melegedett. Csendes esőre vártak, hogy folytathassák a forgatást. Egy kis szerencsével pár napon belül havazik is egy keveset, egynapi fehér táj elég is lesz, azzal befejezték. Egy hónapra vonultak ki ide ebbe a rozzant, pusztulóban levő kőházba.

Amikor a rendező látta, hogy a fehér madár, mintha csak a völgyből feltörő szeleken kívánna vitorlázni, minduntalan megkerüli a meredély peremén kapaszkodó házat, elindult, hogy szóljon az operatőrnek.

Ekkor megpillantott egy rókát. Pár lépésnyire állt vele szemben, félúton közte és a csurgó között, a tüzelésre levágott tuskók mellett; teljesen mozdulatlanul valami bágyadt merevségben várakozott. Helyenként piheszerű bundája a borult ég alatt üdén világított, ábrázata mégis, mint beesett tekintetű öregúré, a végzet ürességétől fénytelen.

Amikor a rendező torpanásából továbbindult, akkor mozdult a róka is, hirtelen szökelléssel átsiklott a lába között, és nyomban el is tűnt a fészer mögött.

 

A filmező csoport a kifűtött belső helyiségben hevert egy sor gumimatracon. Ahol a matrac nem fedte a korhadt, kimélyült padlót, ott törpefenyő-gallyal takarták. Ott hevertek a készülő film szereplői is: Tom, Jan, Petya és a gyerek. És Veronka. Nehéz volt a levegő, dohányoztak és rumos teát ittak.

– Találsz künn valami madarakat – mondta a rendező az operatőrnek. – Kapd le nekem őket. Kapj le mindent, ami a szemed elé kerül. – Leült egy matrac szélére, fölhúzta bokáján a nadrágot. Bokája fölött karcolás látszott a bőrén, egy keskeny csík – mint egy ág suhintásától –, csücskében piros, áttetsző nedv gyüledezett. Letörölte ujjával, és az amúgy is szutykos koptatóhoz kente.

A sarokban, az egyik gumimatracon a segédoperatőr magyarázott Veronkának. Veronkát két napja szerződtették a faluból, a gyerekkel együtt. Belevaló, de kissé riadt tekintetű parasztlány volt, akiről egy kis elvetemültséggel erdő mélyén leráncigálják az inget, hogy mielőbb a bőréhez jussanak. Egy-két napi forgatásra kellett. A rendező megsimogatta a fejét, az arcát, az állát, mint egy kutyának. Csak ne féljen, amikor forgatnak; csak attól, amire kiszemelték. A rumosüveg ott feküdt a padlón, a rendező bedugaszolta és kivitte magával az előtérbe.

 

Nem lehetett tudni, mi célból készült ez az előtér, és egyáltalán minek építették ide, ilyen magasra az erdőhatár fölé ezt a kőházat. De most mindenképpen jól fogott, s ez az előtér is, ahonnan be lehetett látni a völgy egész teknőjét a széltől tépázott erdőszéltől a csipkézett párkányú sziklagerincig. Eredetileg két ablak nyílt a meredély felé, de a közöttük levő keskeny falrészlet rég kiomlott, s most tágas üregen tört be a fény.

Az operatőr a csalánnal ölelt kövek között ült a súlyos felvevőgéppel. A madarak eltűntek, s a párkányon álló rumosüveget a szél lassan telehordta apró esőcseppekkel. A szemközti oldalon szalagos hullámzásban vonult át a gerincen átbukó eső függönye.

 

Hamar beöltöztek és beereszkedtek az erdő széléig. Komor, vad hely volt. Egy kőgörgeteg, ami belefolyt az erdőbe. A hegyváll alatt húzódó, örökösen porladó sziklából ide csurgott az egész törmelék. A széltépte fenyőket szakállzuzmó fojtogatta, néhányról viszont még a kéreg is hiányzott, ezek nyársakként villogtak.

Veronka legelöl haladt a segédoperatőrrel. A rendező utolérte őket, és közébük állt.

– Nehogy nekem betanítsa – mondta a rendező a segédnek.

– Nem mondtam semmit – mondta a segéd.

– Vesd le a gúnyádat – mondta a rendező Veronkának. – Majd odafönn megmelegszel.

 

Veronka a pusztuló erdőszél egyetlen sudár törzse mellett áll, Liheg a kaptató után. Lába mellett tömött átalvető, élelmet hozott a bujdosóknak. Haja, arca csupa lucsok, fél arcán ez a lucsok majdnem merev, csillogó gyanta. – Krak-krak – mondta a rendező –, egy varjú. – Veronka ismeri a jeladást. A szakállzuzmóval borított fenyők csontvázai között áll Petya. Mintha maga is a földből, innen a szürke kövek közül nőtt volna ki. Rongyos, szürke zubbonyt visel, arcán kétcentis zuzmószínű borosta. Veronka válla fényes és tiszta, mellén már áttetszővé ázott a fehér paraszting. Petya vállára lendíti az átalvetőt, de még nem indul, keze Veronka arcához közelít, gyantához tapad, erőtlenül nevet. A lány nyakán csorog lefele a víz. Ha lebetegszik, nincs ki ellássa a bujdosókat. Meg kell száradnia a ház falai között.

– Adjatok rá valamit hamar – mondta a rendező. – A végén még tényleg meghűl itt nekünk.

– Én is facsaró víz vagyok – jegyezte meg a segédoperatőr.

– Maga csak forgasson a filmgyár zuhanyozójában – mondta a rendező – Ha esetleg magára bíznának egy esőt.

– Elég ennyi? – kérdezte az operatőr.

– Több eső most már nem kell – mondta a rendező.

 

Délfelé megérkezett Juon a szamarával. Ez a Juon barna bőrű, nagy állú, ezüstfogú, nagydarab pásztor volt. Tőle béreltek két lovat és három szamarat, amikor fölcipekedtek a felszereléssel. A rendezőnek mindjárt megtetszett; ahogy meglátta. Elég, ha megmozdul, elég, ha eldörmögi magát. Szüksége volt rá egy délelőtti forgatásra. Most csak úgy átsétált a szomszédos völgyből, az esztenától, egy eladásra szánt sajttal.

– Mikor jön még errefelé? – kérdezte a rendező.

– Szombaton.

– Akkor megöljük. Kövekkel fogjuk főbe verni. Meglátja, pokróc alatt nem fáj. Kap érte százötvenet. Ha vasárnapra is marad, kap háromszázat.

Az operatőr a sziklák között guggolva dolgozott. A gyereket filmezte, amint a meredek csalános bozótján törtetve közeledik a csurgó felé. Amikor elkészült, megfordult, a kamerát két lapos kő közé támasztotta, és mögéje hasalt.

– Mi az? – kérdezte a rendező.

– Egy hermelin – mondta az operatőr.

– Nem rossz.

– Lekapok mindent. Te mondtad.

– Hány hermelin kell egy bundához? – kérdezte a segéd.

– Magának egy is elég – mondta a rendező. Egy ilyen kicsi fiúnak, mint maga. – Aztán Veronkához fordult: – Tetszik neked ez a Tom?

– Nem nagyon. Nem szép ember.

– Annál jobb. Mindjárt odadörgölőzik hozzád egy kicsit. Majd utána megmosakszol.

Veronka az előtér üregén néz kifele a ködlő völgykatlanra. Esteledik, indulnia kell. Tom lassan közeledik feléje, de Veronka nem rezdül, tekintete sem riadtabb, mint szokott, nem megadó. Tom hirtelen lecsap rá, a csupasz vállára. Veronka csak néz kifele, a ködlő völgykatlanra, keze mozdulatlan. Tom fölnéz, és a lány tekintetét keresi, de az közömbösen elnéz az álla alatt. Tom most újra lecsap rá, fúrja, fúrja magát a lány csupasz vállába. Veronka följajdul, homorít, karjával üresen repdes, aztán egy fordulattal kiszabadul, és elrohan a felvevőgép mellett.

Tom leeresztette a kezét, és megnyalta a száját. Öregedő, hurkás arcú színész. – Te barom – súgta neki az operatőr. A rendező fölemelte a kezét, és berohant az előtérbe. A belső helyiség ajtajából nyakánál fogva szelíden fölemelte a gyereket, és kivezette a ház elé.

– A gyerek benne volt?

– Nem tudom – mondta sápadtan az operatőr.

– Benne volt?

– Nem tudom.

– Akkor megismételjük. – A rendező megsimogatta Veronka arcát, s az állát vakargatta, mint egy kedves kutyának. – Gyere. Próbáljuk meg még egyszer.

– Nem – mondta Veronka. – Én most hazamegyek.

– Dobj ki mindent a szádból – kiabálta a rendező a Tomot alakító színésznek. – Ki vele. Hamar.

A Tomot játszó színész benyúlt a szájába, kipattintotta előbb a felső, aztán az alsó fogsorát, körülnézett, majd a kövek közül kilógó drótra akasztotta. Veronka tágra nyitott szemmel figyelte, aztán belekapaszkodott a rendező gallérjába, és együtt elvánszorogtak a csurgóig. Ott leültek, s a rendező sokáig locsolgatta Veronka arcát. Közben visszaintegetett: – Befejeztük.

Juon az előtérben áll, mellette tömött átalvető. Alig lépett be, Jan és Petya körülfogják. – Ez meg kicsoda? Hogy kerül ez az ember ide? – Tom, a főnök karba tett kézzel figyeli őket. Petya villámgyorsan átkutatja az átalvetőt, Jan megmotozza. Juon csak áll, csupa nyugalom. Veronka nem jön többet, ezentúl ő látja el a bujdosókat. – Beszélj suttogja Jan. – Beszélj – suttogja Petya –, ki küldött? – Beszéljen, Juon – kiabálja a rendező. – Tessék beszélni. Szívja meg a fogát. Mondja szépen: ezentúl maga hozza az elemózsiát. – Juon rábólint, megszívja a fogát, körülnéz. – Ezentúl maga hozza az elemózsiát – mondja.

– Stop – mondta a rendező. – Bocsánat, tévedtem. Nem én hozom az elemózsiát, Juon, hanem maga. Tessék. Én mondom, maga csak ismételje utánam.

Juon az előtérben áll. – Beszélj, beszélj, – Jan motozza, Petya átkutatja az átalvetőt. – Ezentúl én hozom az elemózsiát – kiabálja a rendező. Juon rábólint. – Ezentúl maga hozza az elemózsiát.

– Stop – mondta a rendező. – Tartsunk egy kis szünetet. – Meghúzta a segédoperatőr fülét. – Maga ne röhögjön.

Juon a helyén maradt, csodálkozva nézett körül, és szívogatta a fogát. Amikor látta, hogy mindenki rágyújt, ő is a zsebébe nyúlt.

– Kérdeznék valamit – dörmögte.

– Éspedig?

– Éspedig? – dörmögte Juon. – Azt kérdezném, ki harapta meg Veronikát?

A rendező jól hallotta a kérdést, egy kis ideig még Juon arcán maradt a pillantásával, aztán az operatőrhöz fordult. Rájött, hogy a gép egész idő alatt zümmögött.

– Te fölvetted az egészet?

– Én igen – nevetett az operatőr.

– Te is? – kérdezte a magnóstól.

– Én is – mondta a magnós.

– Tessék letörölni. – Odalépett a magnóhoz. – Akarom látni, ahogy letörölöd.

– Miféle emberek ezek itt – dörmögte Juon. – Valaki megharapta Veronkát.

– Egy róka – mondta a segéd.

A rendező lekattintotta a magnót, átlépett az átalvetőn, és megállt a segéd előtt.

– Mit mondott?

– Én semmit.

– Róka? Miféle róka. Na mondja. Mondja meg nekem hamar.

– Van egy rókám az egyik snitten.

– Csak nem. Maga lefilmezte?

– Ha előhívjuk, majd megmutatom. Meg se moccant.

– Gratulálok – sóhajtotta a rendező.

A sziklaomladéktól jobbra áfonyacserjével benőtt kicsi lapály terült el. Arról közeledett a rendező a gyerekkel. Ujjbegyük és szájuk kék volt az áfonyától.

– Rendező úr – mondta a gyerek. – Én úgy unom magukat, mint cigány az édes jó mamáját. Hogy is lehet ilyesmivel tölteni az időt.

– Pedig kapsz egy csomó pénzt. Nem is tudod még, mennyit.

– Inkább hazamegyek.

– Figyelj ide. Nekünk nagyon fontos, hogy te velünk maradj, még ha beletelik egy-két hét is. Többet kapsz, mint Juon, többet, sokkal többet, mint Veronka. Jó?

– Szegény Veronka. Most kendőt visel a vállán. De legalább hazament. Én mikor mehetek?

– Ha lehullt a hó. Láttad, van hőmérőnk. Minél rövidebb rajta az a kék csík, annál hamarabb fog havazni.

Juon a ház közelében üldögél egy kövön. Petya csípőre tett kézzel áll előtte, úgy látszik, kibékültek. Tom kilép a kőház ajtaján, Jan a ház mögül, kezében pokróccal közeledik Juon felé. Amikor mögéje ér, hirtelen átdobja feje fölött a pokróc egyik felét, Petya elkapja, rászorítják Juon fejére. Lapos, éles kövekért nyúlnak. Ne legyen, aki elárulja ölet.

– Két ütés elég – mondta a rendező. – Egy, aztán még egy. Ugye, Juon, megengedi? Ugye, nem fájt?

Juon csak tüszkölt és köpködött. A pokróc után nyúlt.

– Megengedik, hogy kirázzam?

– Szó sincs róla. – mondja a rendező, s a segédhez fordult: – Maga fogja kirázni.

Juon a kövek között hever, a haja közül kiszivárgott alvadt vérével odafagyott a csalánok tövére. Jan és Petya hóna alá nyúlnak és elvonszolják, lába tehetetlenül ugrál a köveken. Amikor a görgeteg széléhez érnek, elengedik, tehetetlenül huppan a kövek közé. – Vajon még él? – Miért, talán nem mindegy? – Nem. – Tom a kőház előtt karba tett kézzel figyeli őket. Jan és Petya most beletörlik kezüket a hosszú szálú havasi fűbe, és elindulnak Tom felé. Tom csodálkozva nézi, miért nem fejezik be, amit rájuk bízott. De azok ketten már mellette állnak, hirtelen lecsapnak rá, kezét hátratörik, letérdeltetik. A bitang. Csak rendelkezik, de ő maga nem hajlandó ölni. Ő nem tud. Csak végignézi. Akkor most el fogja kaparni.

Tom most Jan és Petya szorításában mászik Juon vélt teteme felé. Üreget készít a kőomlásban, Juont lassan beleforgatja. Most már csak rá kell dobnia a súlyos köveket. Ölni utólag is lehet. Juon teste csak úgy porzik.

Az operatőr fölnézett a kereső mögül, a rendező odarohant és kiráncigálta a rongybábut a kövek alól, párszor belerúgott. Csak úgy porzott.

– Kiporoljam? – kérdezte a segéd.

– Locsolja meg. Tetőtől talpig.

– Hány fok van? – kérdezte az operatőr.

– Vagy tíz-tizenkettő – mondta a rendező.

– Elengedsz szombatig? Ha úgysem havazik, levinném a tekercseket.

– Ezen a héten már nincs több dolgunk.

A rendező esténként a ház előtt üldögélt, kémlelte az eget és a völgy felől fölkanyargó ösvényt. Leste a hófelhőket és leste az operatőrt. Vékony; szürke felhők kóvályogtak a gerinc fölött, az operatőr pedig még mindig nem tért vissza.

Október első hetében egy kora reggel a rendező fölrázta a segédoperatőrt. Nyakában fénymérő lógott. – Jöjjön hamar. Mutatok valamit.

A völgykatlant finom, áttetsző hólepel borította, olyan vékony, hogy teljesen fölvette a kövek és a fűcsomóm alakját.

– Gyerünk, ha kisüt a nap, megette a fene az egészet. Remélem, nincs beszarva. Én majd bemérek mindent.

– Vállról vagy állványról? – kérdezte a segéd.

– A maga válláról. Nehogy azt mondja nekem, hogy reszket. Öt hétig áfonyát és szedret evett.

Négy, fehér lepedőbe varrt alak oldódik el alig láthatóan a szürke kőfal mellől. Amint a behavazott kicsi áfonyás lapályhoz érkeznek, elválnak. Külön indul Jan, külön Petya és külön Tom a gyerekkel. Három hóval borított hegyhát felé. Itt nincs többé maradásuk. Egyetlen esélyük: terepszínűen, árnyéktalanul átjutni a gerincen.

Először Petyát lövik ki. Csodálkozó mozdulattal ugrik még egyet, aztán bekapja a másodikat és harmadikat is. A fejvadászok fene jól céloznak. Jan hallja a lövéseket, aztán már azt is, amit neki szántak, futtában előrezuhan, puffanásában fölkavarja a piheszerű friss havat. Tom is hallja a lövéseket, megadóan megáll, megáll a távcsöves puska fonálkeresztjén. Aztán ő is a hasán fekszik, hátán égett szélű lyuk, lassan terjengő piros folt. A gyerek mellette ül és nézi egy darabig, aztán továbbmegy. Távolodó lábnyomaiban megmaradt a hóba taposott fű mintázata. Túl fogja élni.

A rendező a havas fűcsomókon csúszkálva közeledett a ház felé. Majdnem odaért, amikor három egymást követő dörrenés surrogott végig a völgykatlanon. Aztán megint három. A csurgónál utolérte a Petyát játszó színészt. – Itt valaki tényleg lövöldözik – nevetett.

Délutánra be is csomagoltak. A rendező ócska távcsövét forgatta. Odakiabált a Jant alakító színésznek:

– Te, ugye ez már nem kell nekem?

– Micsoda? Az? Hát tudom én?

– Küldd ide nekem a gyereket.

– A gyerek nincs itt – mondta a színész.

A rendező megkerülte a házat. A segéd a fészer mögött egy sajtot gyömöszölt a táskájába.

– Hol a gyerek? – kérdezte.

– A gyerek? Hát hol lenne? Nincs itt?

– Hol van?

– Hol. Biztos továbbment. Le kellett filmeznem a lábnyomát.

Juon késő délután érkezett a ház elé, két lóval és három szamárral. A rendezőnek egy zsebkendőbe csomagolt törpe tárnicsot hozott. Azt mondta, a gyerek küldi, tudja, a rendező mind törpe tárnicsokra vadászott. A gyerek hazament, nem kér semmiféle fizetséget. Lehullt a hó, hazament.

A völgy torka felől újra megrezdült a levegő. A dörrenés végigsurrant az erdő fölött, s nekicsapott a sziklafalaknak.

– Kilövik a dögöket – mondta Juon.

– Miféléket? – kérdezte a rendező.

– Tele vagyunk beteg rókákkal – mondta Juon.

– Tessék?

– Kilövik őket egytől egyig. Nem hallja?

A rendező táskája már a bejárat előtt állt. Most megfogta és bevitte, előbb az előtérbe; aztán tovább a belső helyiségbe, ott kicsomagolt. Ruhaneműit a szegekre akasztotta, csajkáját, borotvakészülékét és fogmosó poharát az ablakpárkányra tette. Most volt helye bőven. Aztán kiment, megkérte a segédoperatőrt, bontsa ki azt a málhát, amelyikbe a gumimatracokat csomagolták. Kivett egyet, benn leült a törpefenyő-gallyra és felfújta.

– Te mire készülsz? – kérdezte a Tomot alakító színész.

– Egy kicsit kipihenem magam – mondta a rendező.

– Nem is tudom – mondta a színész –, szinte én is maradnék.

A csoport indulásra készen állt a ház előtt. A rendező mosolyogva búcsúzkodott. Amikor Juonra került a sor-, megfogta mellén a zekét és közelebb vonta magához.

– Itt van egy kis pénz – mondta csendesen. Arra kérem, pár nap múlva hozzon nekem egy kis elemózsiát. Aztán majd újra egy hét elteltével. Jó?

– Ez komoly? Szóval most hozzak igaziból?

– Nagyon kérem.

– Igazán? Hát ez jó.

– Nem kell találkozzunk. Csak tegye nekem ide le a küszöbre. Ha mégis meglát, fusson el.

Sofőrünk egy rosszabb napja

Nem találtam én eddig semmi furcsát ebben a Dujmond Cézárban, pedig reggelente, amikor szolgálatba állt, itt szürcsölgette el a kávéját a pultomon. Nem vettem én észre rajta semmit. Ma is pontosan hatra bejött, az üvegfalú csarnokból láttam, amint a frissen hullott hóban furgonjával eldöcög a szálló előtt a hátsó bejárat felé. Kihozta a konyháról a kávéját, ahogy máskor is szokta, s most itt könyököl velem szemben a pult túlsó oldalán, és szürcsölget. Kigombolt bundájából a csésze mellé türemlik eléggé csúnya kék kockás sálja, s valahova éppen oda is néz egyenletes időközökben pislogva. Pontosan úgy pislog, mint máskor, pedig ma valami nincs éppen rendjén vele.

Amint idekönyököl nekem a pultra, azt kérdi tőlem, van-e üres szobám. Úgy kérdi, mint valami érkező szállóvendég. Hogyne, mondom, van dögivel. Akkor adjak ki neki hamar egy szobát. Most mindjárt. Kell neki egy szoba, ahol magára maradhat, persze megfizeti, hogy is képzelem. Én nem képzelem sehogy, és nem is adhatok ki neki semmiféle szobát, mert ő ennek a szállodának a sofőrje, és micsoda szokás az, hogy rendes munkaidő alatt csak úgy szobát bérel abban a szállodában, ahol a kenyerét keresi. Hát nem. Ilyesmi nálunk nem létezik.

– Nem, Cézár. Tudod te jól, hogy nem lehet – mondom neki. – Ilyesmi nálunk nem létezik. – És még meg is csóválom a fejem.

Ott van neki a személyzeti szoba azzal a heverővel. Pontosan neki van ott az a heverő, hogy ott ücsörögjön, amikor nincs semmi fuvar. Vagy ha éppen nem érezné jól magát, hát jelentsen beteget.

– Jelents beteget – mondom neki. – Jogodban áll betegnek lenni, vagy nem jól érezni magad. Megfájdult valamid, vagy érzed, hogy meg fog fájdulni. Ha fáj valami, nem muszáj vezetni.

– Nem vagyok beteg – mondja erre.

Akkor csinálj, amit akarsz, gondolom, és inkább kinézek a nagy üvegajtón és a nagy ablakokon a jobbára üres, behavazott parkolóhely felé. Korán van még, alig dereng. A frissen hullott hó a higanygőzlámpák fényében sárgás és sima, mint valami nyúlós massza a gyógyszertárban. Egyáltalán nem szép, de hova a fenébe nézzek.

A porszívó zümmögve közeledik, a szőnyeg belső sávját pásztázza, és Dujmond Cézárnak félre kell állnia, mert a takarítónő már mögéje ér. Látom, amint elmozdul, könyökével szívesen ott ragadna a pulton. De aztán nagy nehezen kiegyenesedik, megkerüli az asszonyt meg a porszívót, s a pult legvégére könyököl vissza, szemben a kicsi színes fényképekkel telerakott üvegszekrénykével. Nézi a képeket, ezek is azt igazolják, amit mi is nagyon jól tudunk: milyen fölemelő a kilátás innen a dombtetőről, pontosan ennek a szállodának a tetőteraszáról egy hamvas falú pohár frissítő mellett. Kötelező fogyasztás 7 lej.

Hátat fordítok a sofőrünknek, és benézek a házi telefonközpont tolóablakán. Nézem telefonos Jucit, és várom, hogy végre észrevegye, hogy őt nézem. Mint ahogy a nagyokos öregek csinálták kiskorunkban, amikor ujjaikat mozgatva mindenféle állatok meg tudom is én, miféle prikulicsok árnyképét vetítették nekünk a falra, hogy csodálkozzunk, én most kisnyuszit formálok redvesen fölálló fülekkel, és várom a hatást.

– Én csak kértem tőled valamit – hallom mögülem a Dujmond Cégár hangját. Amint félig megfordulok, látom, hogy könyökével lassan kúszik visszafelé a pulton. Közeledik az üres kávéscsészéje felé.

– Tudod te jól, hogy van az ilyesmivel – mondom. – Ráfáznánk mindketten.

Juci megkocogtatja az ablakot, és kinyújt nekem egy jókora karéj kenyeret. Megkente vastagon vajjal, rajta félujjnyi nyúlpástétom és karikára vágott ecetes uborka. Úgy szeretem, mintha nyúlpástétomon nőttem volna fel, nem puliszkás tokányon. A Juci családjában sok a vadászember meg a céllövő, innen az egész. Mindjárt bele is harapok. Akarom, hogy Juci lássa, milyen jólesik.

Így mosolygunk egymásra, éppen tele van a szám, amikor Juci a szemöldökével finoman integetni kezd, hogy forduljak csak meg. Persze előbb le kell nyelnem a falatot. Szállodai portás tele szájjal nem udvariaskodhat a vendéggel. Ott még nem tartunk.

Négy bundás férfi áll a pult mögött. Egyből rájuk ismerek: hárman közülük a szövetkezeti fejesek, akik minden szerda reggel elindulnak a szerdai gyűlésre. A negyedik, az még mindig Dujmond, a sofőr. Leteszem a kenyeret a hamutartó mellé a nyitott fiókba. Szoba kifizetve, veszem a kiállított nyugtákat, odatolom eléjük. Nyúlnék a kulcsért is, de ekkor már csak hárman vannak. Persze még elköszönök tőlük, mondom, a jövő keddi viszontlátásra.

Dujmond Cézár teljesen nyugodt léptekkel, kezében a szobakulcsot lóbálva cammog a lift felé. Sietve megkerülöm a pultot, mintha utána akarnék szaladni. De még csak rá sem kiáltok, utálok mindenféle felhajtást. Nem az én stílusom. Csak bámulok utána, mint valami lekésett jármű után, amíg becsukódik mögötte a liftajtó, és elindul a 701-es alig kihalt ágyai felé. Ez is egy gusztus, gondolom: csak úgy berontunk egy szellőzetlen szobába. Benyúlok a pult alá, kiveszem a hamutartó mellől a nyúlpástétomos kenyeremet, és lassan, előbb a héját körülrágva megeszem. Miféle ember is lehet ez a Dujmond Cézár?

– Miféle alak lehet ez a Dujmond Cézár? – hajolok be a Juci ablakán. – Mert figyelj csak jól ide. – És elmondom neki az egészet az elejétől. Hogy a sofőrünk úgy jött be ma reggel, hogy ő ma szobát bérel magának a szállodában.

– Talán magára is zárta az ajtót – mondja Juci. Na, ez nem jó dolog, gondolom, és közben próbálom elképzelni, mit csinálhat odafönn a sofőr csak úgy magában. Juci már kapcsolja is nekem a 701-est, hogy beszélgessek vele. Az első kicsengetésre fölveszi a kagylót.

– Ugye, te vagy az? – motyogom. – Légy szíves, mondd meg, én most mit csináljak?

– Rendes fizetővendég vagyok – mondja nagyon csendesen. – Majd leküldöm neked a személyimet.

– Jaj, azt ne. Az nekem nem kell.

– Akkor nem küldöm le.

Mondom Jucinak, ez a sofőr még bejelentő lapot is kíván magának. S talán a szobájába kéreti magának a reggelit. Most be kellene alaposan rezelnem. De szívbajos azért még éppen nem vagyok.

– Kell még vele beszélgetni – mondja Juci. –  Egyébként is van üres szoba elég.

– Van dögivel – mondom. Ezt mondtam Dujmondnak is, amikor bejött. Hogy a fene enné meg az ilyesmit, amiről nem tudom, hogy mi.

A csarnok ablaksora alatt pattogni kezdenek a fűtőtestek. Nagyot nyújtózva előbújok a pult mögül, elsétálok az oszlopsor mentén, és oltogatni kezdem a lámpákat. A szálló előbb térségről bevilágít a hó, még mindig elég vacak színe van, hogy meg ne mondjam, hogy milyen, pedig a város fölött már lilásan dereng. Bevágom magam egy fotelba, és várom a fűtőtestek felől a meleg első hullámát, amint maga előtt tolva egyenesen az orrom alá hozza a lengőajtó alatt becsorgó friss levegőt. Még egy pillanat és elalszom, ha nem vigyázok magamra. De ebben már komoly gyakorlatom van. Mégis fölrezzenek, amikor megérintik a vállamat. Látom, az új presszóslány a bárpulttól. Hasonlít egy rokonomhoz. Mondja nekem nagy bizalmasan, hogy Nemes már reggelizik, és mutogat az étterem felé és távolabb a konyha felé, mintha nem tudnám, hol szokott Nemes reggelizni. Az igaz, jobb, ha a pultom mögött talál. A sofőrrel is kellene még beszélgetni.

Dujmond egyből rám kérdez:

– Mi újság? Van valami?

– Nincs semmi – mondom. – És te mit csinálsz?

– Én semmit.

– Semmit?

– Nincs mit – mondja.

 

Nemes csak a szemével köszön, tekintete megáll rajtam, úgy a nyakkendőm táján. Így szokta. Kérdi, befutott-e valami. Mondom, semmi az égvilágon, kongunk az ürességtől. Ott áll egy pillanatig előttem, színtelen arca olyan, mint egy darab vízben felejtett gyalult deszka. Aztán továbbindul az irodája felé. Nem tudom, hogy szerezte be magának ezt az arcot, de máris elég sokra vitte vele. Mikor beszélgetünk, én is színtelen vagyok, halk és kemény. A fegyelem nem kutyagumi.

 

Fél nyolc, és még mindig semmi mozgás. Előveszem a zsebemből a kis magánrulettemet. Akkora, mint egy zsebóra, gombnyomásra működik egy rugóval, ami a számozott korongot a golyó alatt elmozdítja. Gondolok egy számot egytől harminchatig, ha kijön, nyertem. Éjszaka néha, főleg, ha Juci olvas, mintha az akadémián lenne, én meg csak unom ezt az üres böhöm nagy kéglit; órákig is elnyomogatom, s nyilvántartást vezetek az előforduló piros, fekete, páros és páratlan számok gyakoriságáról. Juci szerint ez elég primitív szórakozás. Talán jobban tenném, ha vennék egy könyvet és kiírnám, egyes betűk hányszor fordulnak elő egy oldalon? Igaz, az eredményt talán be is küldhetném valahova. De minek kínozzam magam, ha egyszer nem szeretek olvasni.

 

Nemes ott áll a pult előtt. Rezzenetlen arccal kérdi, merre van Dujmond. Láttam-e ma reggel?

– Dujmond? – tör ki belőlem hitetlenkedve. Dujmond. – Nemet intek a fejemmel, lebiggyesztem a szám, és egyenesen belenézek a főnök szemébe. – Ma még nem láttam.

Nemes már lohol is tovább, én pedig székestől megfordulva bekönyökölök a Juci ablakán. Mondom neki, én ma nem láttam Dujmondot. Ő sem látta, mondja, de vajon ő látott-e minket? Mégis, most már mi lesz? Igaza van, ezt jó előre tudni.

A sofőr úgy kapja fel a kagylót, mintha éppen a feje mellett lenne. De biztos ott is van, ha leheveredett valamelyik ágyra.

– Keresett a főnök – mondom.

– Gondolom.

– Most az egyszer falaztam neked.

– Magadnak falaztál – mondja erre.

– Hát akkor magamnak falaztam. De miattad.

– Na, ne falazz – mondja, és máris leteszi.

Nem falazunk, mondom Jucinak, a sofőrünk is erre kér. Elindulok az irodák felé. A folyosón a takarítónő porszívózik. Nemes irodaablaka előtt megállok, s jó hangosan megkérdezem a takarítónőt, látta-e ma a sofőrünket. Persze hogy látta, ott kávézott előttem a portán, éppen a pultomon. Erre a homlokomra csapok, és megkocogtatom a Nemes tolóablakát. Félretolja és várakozóan néz rám.

– Most mondja Lina, látta a sofőrünket – mondom. – Ott kávézott hajnalban a pultomon. Tehát itt van Dujmond, itt van valahol.

– Azt én is tudom, hogy itt van – mondja Nemes, és visszatolja az ablakot.

Na, ez jó. Valamit még mondanék neki. De ha tudja, minek erőltessem magam.

Mire visszatérek a pultomhoz, már várnak. Végre egy pár vendég, élhetek a hivatásomnak.

Tíz óra felé megint jön Nemes. Arra kér, ha előkerülne a sofőr, ne is menjen be hozzá. Siessen a szennyessel egyenesen a mosodába.

– Nem falaztam neked, ahogy kérted – mondom Dujmondnak a telefonba. – Megmondtam: itt vagy az épületben. Gyere tehát le, légy szíves.

– Én nem – mondja.

– Menned kell a mosodába.

– Oda nem.

– Hát mégis hova a fenébe mennél?

– Sehova.

Mondanék még valamit, de máris leteszi. Eszembe jut, ezért esetleg még ki is rúghatnak. Odahajolok Jucihoz, mondom neki, azt hiszem, ki fognak rúgni, s akkor pár napig szomorú leszek.

– Téged aztán soha – mondja Juci. – Nemes tudja rólad, hogy még neki magának sem adnál ki szobát. Te vagy a kedvence.

– Ezt honnan veszed?

– Nagyon úgy néz ki.

– Szóval csak szerinted vagyok jó portás, mi?

– Jó portás vagy,

Megértően ránézek, hogy persze, okos lány, tudja, mi az ábra. De nem értem. Hogy ez a Nemes engem szeret, az nekem magas. Miért szeretne? Talán otthon is beszél rólam a feleségének, aki név szerint ismer, és akinek néha eszébe jutok. Na nem. Hagyjuk a fenébe az ilyesmiket.

Tizenegy után veszem a termoszomat, átballagok a bárpulthoz, hogy a lány töltse meg kávéval. Én otthon is ezt a kávét iszom. Miközben a lány ringatja a presszógép karját, kérdi, hogy áll a csapat. Rosszul, mondom, ma este is kikaptak hét-egyre. De engem összetéveszt a délutáni portással, az van úgy oda a Dorongozókért. És még mondom, milyen áldott jó dolog, ha valaki a pincér- meg a portás-szakmában képes emberi arcokat megjegyezni. Ezzel snitt, elhallgatunk. Tényleg hasonlít arra a távoli unokatestvéremre. Tetszett is akkor nekem, félig árva volt, gondoltam, szárnyaim alá veszem, de azt mondják, rokonok között az ilyesmi nem egészséges. Úgysem lett volna belőle semmi, elment egyetemistának.

Alig érek vissza a pultom mögé, keresnek a belsőn.

– Mindjárt jön a váltás – mondja Dujmond. – Mégis leküldöm a személyimet.

– Hadd azt a fenébe, ha te már nem akarsz lejönni.

– Mert jó, ha tudják, hányasban vagyok.

– Nem érdekel az senkit – mondom. A kagylót a vállammal jobb fülemre szorítva várom, mond-e még valamit. De úgy látszik, befejezte. Egy Peter Stuyvesantot dugok a számba, fölteszem magamnak a Nemes-féle deszkaarcot, és indulok be a folyosóra az irodák felé. Félretolom az irodaablakot, és nagy komoran bekönyökölök.

– Főnök – mondom –, a sofőrünk a 701-esben található.

– Tudom – mondja Nemes.

Várok egy kicsit, hátha fölnéz. De csak körmöl tovább.

– Gondoltam, fölhívja és beszél a fejével.

– Nem, nem – mondja Nemes. – Maradjon csak, ameddig akar.

– Tényleg – mondom.

– Megtudjuk, meddig akar maradni – mondja Nemes, és végre fölnéz. – És főleg azt, hogy miért.

– Tényleg.

– Na látja.

 

Javában számolom a bevételt, amikor Dujmond újra rám csenget.

– Keresett valaki?

– Arra ne is számíts – mondom jó szárazon.

– Miből gondolod?

– Mert nem fognak. – Ezzel leteszem.

Veszem a nyugtákat, a kasszát és beviszem a könyvelőségre. Keveslik a pénzt, de ezért nem én vagyok a hibás. Pedig sofőrünk lendíteni akart valamit ezen a gyenge napon. Visszajövet a folyosón összefutok Frédivel, a délutáni váltással. Hamar elmondom neki hogy a 701-es foglalt, Nemes tud róla, és ne izgassa magát. Ennyit mondok, a többit majd úgyis megtudja.

Mikor átöltözve visszatérek a csarnokba, Juci elém jön, belém karol, és félrevon egy oszlop mögé.

Dujmond megint telefonált, mondja. Jobb, ha a mi váltásunkkal beszél. Jobb, ha mi tudjuk meg. Hajnalban, mielőtt bejött, keresztülment egy gyalogoson. Meg sem állt, letette a kocsit a hátsó bejárat elé. A többit tudjuk. Szüksége volt egy kis nyugalomra. Most már úgy érzi, kipihente magát. És kéri: jelentsük fel.

Állok vagy két percig, nem nézek Jucira, azt hiszem, a szőnyeget nézem, ami most hirtelen egész közel jön az arcomhoz, és nem jut eszembe semmi. Két percig nem gondoltam semmire. Mondják, az ilyesmi lehetetlenség, az agy folytonosan dolgozik. De azt hiszem, ez nekem most sikerült.

 

– Ez a Dujmond fura dolgokat üzenget nekem – mondom Nemesnek.

– Magának mi egy fura dolog?

– Azt üzeni, elütött egy gyalogost.

– Tudom – mondja Nemes.

– És hogy most jelentsem fel.

– Maga talán látta? – kérdi Nemes.

– Én nem.

– Akkor menjen haza és feküdjék le.

– Igaz – mondom.

 

A szálloda előtt megkérem Jucit, tartsa az aktatáskámat, amíg a Trabant szélvédőjéről letörlöm a havat. Aránylag kitisztult, de csak akkor veszem észre, amikor már sima a szélvédő és kékesen domborodik oda az orrom elé. Fölnézek a tulajdonképpeni égre, a gyorsan távozó felhők között három párhuzamos kondenzcsík rojtosodik éppen. Valami nagy böhöm utasszállító eregette maga után. Képzelem, az ősember jól megbámulná azt a három hosszúkás, vékony felhőt. De amilyen hülye lehetett, biztosan nem bírt háromig számolni.

Begyújtom a motort, úgy remeg ez a drága kicsi kocsi, hogy faráról nagy falatokban szakad le a hó, Amint gurulunk lefelé a városba vezető úton, Juci megkérdezi:

– És Dujmonddal most mi lesz?

Mi hogy legyen, gondolom. Valaki biztos megteszi neki azt a kis szívességet, amire számít. Bár jobb, ha ilyenkor magára van utalva az ember.

– Nemesnek van agya – mondom. – Megvárakoztatja jól, kifárasztja, hadd jelentse fel ő saját magát. Idő kérdése az egész.

Mielőtt betérnénk balra a Rosenberg házaspár utcába, leparkolok az üzletházzal szemben. Én a kocsiban maradok, Juci bevásárol. Negyedóra múlva kilép a boltból, messziről látom, hoz egy fél szatyor primőr salátát, hónapos retket. A többit csak hozzágondolom: gombakonzerv, spárgakonzerv, spenótkonzerv, csupa zöldség, ezeket mind nem szeretem. De nem biztos, hogy ma meghív ebédre.

– Bejössz? – kérdi, amikor a kapu elé érünk.

– Ha már itt vagyok, bekapnék valami zsírtól csöpögő szalonnás rántottát.

Lehuppanok az első fotelba. Ájulok el az álmosságtól. De most nem szabad kidőlnöm, kocsival vagyok, és elég síkosak az utak. Előveszem a zsebrulettemet, és nyomogatni kezdem. Kijönnek mindenféle számok.

Egyszer egy hajnalon, amikor bejött, Dujmondnak is megmutattam ezt a zsebrulettet, miközben szürcsölgette a kávéját. Úgy nézett rám, mint valami félhülyére, hogy csak úgy magamnak nyomogatom. A végén azért mégis megkért, nyomjam neki is egy kicsit, ő a harmincötösre gondol, mert harmincötben született.

Most is nyomogatom, hátha kijön Dujmondnak a harmincötös. Kijön a négyes, a zérós, a tizennégyes, a tizenötös, a huszonkilences, megint a négyes, a harmincegyes. Öt fekete és két piros, négy páros és három páratlan. És persze még más számok is, de azokra az álmosság miatt már nem emlékszem, ezért nem is tudom őket felsorolni.

Wroclav Glówny

A pályaudvar homlokzatán hatalmas zöld transzparens villózott, fénye a néptelen peronra permetezett, amit nemrég felöntöztek, s most tenyérnyi tócsáival, nedves csillogással messzire benyúlt a sínek, a hunyorgó lila lámpák közé. Hank Ottó egyedül állt a peronon, betűzgette az elektromos hirdetőn megjelenő távoli városok nevét. Przemysl, Olsztyn, Kostrzyn után a forgó tárcsára kiugrott a gdyniai gyors érkezési ideje is, kilencven perces késéssel.

Hank Ottó elindult a belső csarnok felé. Szellőtlen, meleg este volt, az aluljáróban sem legyintette meg a huzat, csak a városnak egy újabb illata, amit ez a településnyi hatalmas épület magába szívott az utcákról és kipihegte a peronok fölé. A benzinbűz távozóban volt, nyomában nyugalmat árasztó nyári este szaga lebegett: flox és dohányvirág.

A csarnokban, majdnem szemben az aluljáró folyosójával, amerről Hank Ottó közeledett, fejét a sárga csempefalnak vetve ült Olga. Ült a tolókocsijában. Haja, szeme szürke volt, fehér-fekete mintás nyári ruhát viselt, ölében egy becsukott könyv, egy Jerzy Putrament. Olyan egyszínű volt, mint egy darab beton, Hank Ottó azt is hitte, hogy elaludt. Feje mögé nyúlt, a kocsit elfordította a faltól, és elindult vele a csarnokon át. Kicsit sietett vele, úgy tolta maga előtt, mint egy csomagot. A kijárattól széles lépcsők vezettek az utcára, a pályaudvar előtti térségre, itt Olga megállította.

– Itt maradunk – mondta. – Ledolgozhat valamit késéséből az a vonat.

A gdyniai gyorssal, ami Bydgoszczon is áthalad, egy Robert Kowacz nevű egyén közeledett. Hank Ottó nem ismerte, nem is hallott róla életében, mégis, Olga szerint azért utazik most ide, hogy vele találkozzék.

– Robert tisztelte a maga mamáját – mondta Olga. – Kibírjuk most ezt a kis várakozást.

Hank Ottó cigarettára gyújtott, Olga táskájába nyúlt, és megkínálta egy kartonszipkával. A szemközti barna házsor alatt csöndben gurultak a kivilágított kék villamosok, a magasban, a lámpák fényudvarában kövér éjjeli lepkék köröztek. Hank Ottó az Olga tolókocsija mögött állt, kezét szipkába dugott cigarettájával a levegőnél alig hűvösebb tapintású fogantyún tartotta, tűrte, hogy ez a nagy és meleg város hangjaival és látványával beleszivárogjon.

– Persze, hát az anyám – motyogta. – Neki is lehettek kisebb ügyei.

 

Az előző éjszakát vonaton töltötte, kora este ült fel egy elég hosszú, bántóan üres személyvonatra, és állva utazott szürkületig. A vagon, amelyet a Szczecin-Dabie rendező sínpárain talán egész délután védtelenül sütött a nap, beszívott melegét lassan belehelte a fülkébe. Hank Ottó gyanúsan olcsó sörösüvegekkel szállt vonatra, csak induláskor, miután az elsőt megbontotta, vette észre, hogy serdülőknek való poshadt karamellasör, ezért néhány kóstolgató korty után egyenként kiöntözgette őket a töltésre, a vagon oldalára; fejét a lehúzott ablak hűvös vasához érintve szellőztette az éjszakai útvonalon. Megszakításokkal az Odera vonalát követték, a meleg éjszakában néha egészen a töltés mentén érződött az áradásban levő folyam közelsége, a meder fölött lebegő iszap szaga, csillanásai mögött hűvösen sötétlettek a pomorzei hátság tömött erdőségei.

 

– Az anyám kis ügyei – motyogta zavartan Hank Ottó, aztán hirtelen megnyálazta két ujját, és átfogta azt a füstölgő kis lyukat, amit cigarettájával Olga bő ruhaujjába égetett a fekete-fehér mintázat közé. Megszagolta a cigarettavéget, kinyomta a kartonszipkából, majd leült Olga tolókocsija közelében a széles lépcsőfokra.

– Valami baja esik, kedvesem – mondta Olga. – Kérem, keljen föl onnan. Itt nem szokás földön üldögélni.

– Csak föl ne hűljek – morogta Hank Ottó. – Még odafagy a fenekem.

Mégis fölkelt, nyújtózott egyet, megfordította a tolókocsit, és sétalépésben visszagurította a csarnokba. A menetrend előtt megállt, többször is átfutotta az este induló vonatok jegyzékét. Amikor szeme sarkából látta, hogy Olga ujjaival a könyv lapjai között keresgél, kinyitja a borítékkal megjegyzett helyen és lassan olvasásba merül, akkor indult vele tovább. Eltaszította a csarnok túlsó végébe, ott finoman megfordította, s még jó párszor végigkocsikáztatta, amíg Olga megállította.

– Miért csinálja ezt velem? – kérdezte csendesen.

– Azt hittem, jó – mondta Hank Ottó.

– Nem jó – mondta Olga. – Rettenetes. De erről most nem szeretnék beszélni. Holnap majd több mindenről beszélgetünk.

– Hol leszek én holnap – morogta Hank Ottó.

– A holnapi napot bizonyára Roberttal tölti. Gondolom, elmegy vele Bydgoszczba.

– Hova?

 

Hajnalban, aműikor megérkezett, csomagját – egyetlen könnyű utazótáskát – a poggyászmegőrzőben hagyta, és gyalogosan, ingujjban indult a város felé. A tiszta, széles utcák fölé, a hegyes oromzatokra akkor ereszkedett a napfény, a kőlapokból kirakott széles járdák mentén elindultak az első villamosok. Fáradtságából egyszerre ébredezett a várossal, utcáit az első találkozás áhítatával tapintgatta, szomjasan merült el az üde levegőben, amit a hölgyszerű, asszonyos vonalú falak árasztottak. Hét óra körül másodszorra érkezett a Lektykarska utcai aluljáró tájára, amelyet belengett a frissen sült lángos illata. Az aluljáró fölötti útszakaszt javították, Hank Ottó egy kidöntött betontörzsön ülve bita smietanát, áfonyával teleszórt tejszínes lapótyát eszegetett. Egy földkupac tövében kicsi fekete kutya tipegett, elég sokáig forgolódott, míg végre megemelte hátsó lábát. Nyakáról piros ruhaöv lógott, a fölbontott úttest túlsó partjáról borzos asszony szólongatta. Hank Ottó szelíden rálépett a lelógó övre, aztán végét kiemelte talpa alól, s a kutyát átvezette a mély árkok és a talpfástól lerakott villamossínek között. Leporolta a nadrágszárát, s idegenkedve nézegette koszos ujjait, a tenyerét, amin foltokban barnállott az éjszakai megvetett karamellasör, a bita smietana olaja, s most ez a por, ami elkenődött tenyérvonalain. Zsebéből kicsi noteszt halászott elő, a kutyát vezető borzos asszony után sietett, és megmutatott neki egy bejegyzést. Az Olga címét. Még otthon kapta nénjétől, aki utazása hírétől egészen lázba jött, és könyörgött, keresse fel. Hank Ottó szeretett volna egy langyos vizű zuhany alá állni.

 

– Bydgoszcz – bólintott Hank Ottó. – Addig is megiszom egy sört. Egy kicsit magára hagyom.

– Azt ne – mondta Olga. – Kérem, ne igyék. Nem szeretném, ha italszagú lenne ma este.

– Minden este italszagom van – mondta Hank Ottó. – Vizet egészségi okokból nem iszom. Mindjárt benézek oda a restibe.

 

A Plac Solny aszfaltjára kitelepedtek az első virágárus asszonyok. Kicsi székeken üldögéltek, s a közeli sörözőből származó üvegeket lábuk közelében, a virágos vedrek árnyékában tartották. Hank Ottó körbejárta a teret, aztán bement egy vörös homlokzatú ház kapuján. Előbb az emeleti lakások ajtajánál próbálkozott, aztán, miután útba igazították, visszatért az udvarra, és megállt egy tömör barna ajtó előtt. A kémlelőnyílás meglepő módon derékmagasságban volt, mintha törpének vagy gyermeknek készült volna, s kevéssel a csengetés után megjelent mögötte egy szürke szemgolyó. Nyomban kitárult az ajtó, ott ült Olga a tolókocsijában, szürke háziruhában, és olyan megütközéssel hallgatta Hank Ottót, hogy annak többször is be kellett mutatkoznia.

– Természetes – mondta aztán halk, nyugodt hangon. – Én gyermeknek képzeltem, de látom, maga már nem gyermek. Mondja, kedves, hány éves?

– Harminchét – mondta Hank Ottó. – Egyébként tiszta véletlenség ez az utazás. Csak épp Swinoujsciéből jövök, és szeretnék megfürödni.

Fürödni csak este lehetett, Hank Ottó ezért a konyhai vízcsapnál mosakodott, kitörölte a hónalját, mellére csapkodta a hideg vizet. Éjszakai, vonatszagú, nyirkos inge a kilincsen lógott, s amikor már éppen újra magára vette volna, Olga elébe gurult egy rövid ujjú, fehér trikóval. Hank Ottó ezt vette magára, felsőtestét kissé meggörbítette, hogy az összezsugorodott anyag táguljon rajta. Hasáig ért, két ujjnyi hiányzott a nadrágig.

Olga teát főzött, és majonézes zsemlével kínálta. Bolti majonéz volt, nyolc zlotys kerek tégelyben. Hank Ottó meg is ette majdnem az egészet.

– A mama még mindig varr? – kérdezte reggelizés közben Olga.

– Az anyám? – Hank Ottó köhécselni kezdett: anyja rég nem élt. Mosolyogva ingatta a fejét. Mostanában már nem.

Olga kérdéseivel még többször visszatért Hank Ottó anyjára: mégis, hogy van? Hank Ottó ilyenkor ennyit válaszolt: – Egyformán.

A konyhaasztalon nyitott könyv hevert, a Jerzy Putrament, lapjain könyvjelzőül egy föltépett borítékkal.

– Ez Kamilla – mutatott Olga a levélre. – Azt hiszem, maga, kedves, még vele sem találkozott.

– Még nem volt szerencsém – mondta Hank Ottó.

– Egy széken ülve töltötte az utóbbi tíz esztendőt, de nem olyan okokból, mint én. Önszántából sanyargatja magát ifjúkori szépsége miatt. Pedig szép, az nem volt. Olyan volt, mint egy borz. Most aztán üldögél, sós teán él, így sanyargatja magát.

– Jézus Mária – mondta Hank Ottó.

– Persze, tudjuk, a só konzervál – tette hozzá Olga.

– Valami rokonféleség? – morogta Hank Ottó, fölkelt az asztal mellől, és a vízcsapnál kezet mosott.

– A tejtestvérem – mondta Olga. – De nem lakunk együtt, ő Legnicában lakik.

– Én most elmegyek – mondta Hank Ottó. – Estefelé eljönnék, szeretnék megfürödni.

Olga utána gurult az előszobaajtóig.

– Így nem mehet – mondta. – Künn van, kedvesem, az egész hasa.

Hank Ottó fölhúzta hasán a trikót, és tenyerével odacsapott.

– Minek dugdossam. Nincs mit szégyelljek rajta.

Olga átnyúlt előtte, leakasztott egy hosszú nyelű, keskeny nyelvű kulcsot.

– Ha kell, menjen, végezze el a dolgát. A vécé az udvar végében van, ki van írva az ajtóra a nevem.

– Azt sejtettem – mondta Hank Ottó az ajtóból. – Elvégre Európában vagyunk.

Most ott álltak a lépcsőfeljáró mellett, ami a csarnok egész hosszában végigfutó teraszra vezetett. Onnan nyílt a fodrászat, a kávéház, a teázó és az étterem. S még két ajtó, egyik fölött kör, a másik fölött hegyével lefelé fordított háromszög.

– Ha kell, menjen be nyugodtan – mondta Olga. – Ne topogjon itt a kövön.

– Tessék? – morogta Hank Ottó és kivörösödött. – Tényleg. Nem szeretnék magam alá piszkolni.

Bement a hegyével lefele fordított háromszöggel jelzett ajtón, megöntözte halántékát, és hosszasan eresztette a vizet a csuklójára. Inni nem tudott, mert a csapra szürke gumicső volt erősítve, ami egészen az elnyelőig lógott. Karjait lengetve szárítgatta magát, aztán átsétált a restibe. Csak hat zlotys karamellasör volt, egy fél pohár borókapálinkát ivott.

 

– Siessen, kedvesem – mondta Olga, amikor estefelé Hank Ottó újra fölkereste. Elébe tartotta kimosott, frissen vasalt ingét. – Kérem, tisztálkodjék hamar, ki kell mennünk az állomásra.

Az asztalon három személyre szóló teríték díszelgett, kis kosárban, kendő alatt, fölszeletelt cipó, egy tégely bolti majonéz, paradicsom és egy üveg Soproni kékfrankos. Valaki érkezik Bydgoszczból – a neve Robert Kowacz –, azért jön, hogy Hank Ottót megismerje.

– Siessen, kedvesem. Legyen szép ma este.

 

Amikor Hank Ottó visszatért a restiből, Olga egy mozdulattal közelebb intette. Olga csöndesen, majdnem suttogva beszélt a fülébe: nem szeretné látni, amikor Roberttal találkozik. Ebből ki szeretne maradni. Idekünn megvárja őket, s ha majd átestek a találkozás pillanatain, hazatolják őt a Plac Solnyra.

– Az a pillanat csak a maguké – tette hozzá.

Hank Ottó bólintott, ez megoldható, csak Olga mutassa meg idejében, melyik az a Robert Kowacz az érkező utasok között, s a majd elébe siet.

Olga ekkor hirtelen Hank Ottó után nyúlt, sikerült megragadnia a kezét.

– Én miért nem tegezlek téged? – kérdezte szenvtelenül, mintha csak magában beszélt volna.

– Ezt nem tudom – mondta Hank Ottó.

– Tegezz nyugodtan vissza. Most valami bizalmasat szeretnék kérdezni.

Hank Ottó kissé erőszakosan kivonta kezét az Olgáéból, nekitámaszkodott a falnak, és sietve rágyújtott.

– Az ilyesmiket nem szeretem – mondta. – Ne szorongassa a kezemet.

– Alig ismer, és máris utál – mondta Olga. – Csak ennyit akartam.

– Talán rokonok vagyunk? – morogta Hank Ottó.

– Előbb-utóbb bizonyos örökség vár magára –  mondta Olga szomorú hangon. – Legalábbis én így tudom.

– Mindjárt elájulok – morogta Hank Ottó.

Körbejárta a csarnokot, vásárolt egy műanyagtasakot és egy guruló kocsival közlekedő mozgóárustól négy üveg sört. A teraszról levezető pár lépcsőn ereszkedett vissza a csarnokba, pontosan szemben a másodosztályú jegypénztárral, s ott beállt a sorba. Miután megtudakolta, milyen irányba fut ki a késésben levő vonat, aminek most már rövidesen érkeznie kellett, jegyet kért Prágáig. Arra nem volt elég a pénze, de azt mondták, például Hradec Královéig elmehet. Keresett egy hordárt, odaadta neki maradék zlotyját, a csomagszelvényét, hogy vigye ki poggyászát a prágai vonathoz.

Olga nem olvasott, türelemmel várta, mikor jelentik be a Bydgoszcz felől közeledő gyorsvonat érkezését. Leste ezt a Robert Kowaczot, leste a közeledő Hank Ottót, s azt a pillanatot, amikor találkoznak. Mintha valami ítéletet kívánna rajtuk végrehajtani.

– Legyünk résen – mondta Hank Ottó. – Azt hiszem, rövidesen indulhatok.

– Miféle üvegek azok? – kérdezte Olga, Hank Ottó tasakjára mutatva.

– Rövidesen megbontom őket.

– Látja, milyen tehetetlen vagyok – mondta Olga maga elé. – Kiégette a ruhámat. Aztán egy kicsit be is nyálazta.

– Tiszta véletlenségből – mondta Hank Ottó. – Ritkán szívok szipkából.

Egy csomó gyerek érkezett ezen az estén, bizonyára a közelgő tanévkezdésre. A lépcsőfeljáró tetején, ahol a korlát a peronról az aluljáró felé görbül, egy férfi várakozott. Tömött, nagy, fekete bajusza volt, ellenzős sapkát és állig begombolt, hosszú bő lódent viselt. Hank Ottónak el kellett indulnia.

A lépcsőfeljáró másik oldalán kopasz, simára borotvált férfi kapaszkodott a korlátba, hogy a gyermekek áradata el ne sodorja. Arcát ellepte a verejték, verejtékben úszott világos szeme is. Nyakkendője után nyúlt, és beletörölt vele az arcába. De Hank Ottó ezt az embert sokáig nem nézhette. A másik, az ellenzős sapkájával, állig begombolt lódenével, tömött, nagy bajuszával, keresgélő tekintetével, az volt Robert Kowacz, aki tisztelte a Hank Ottó anyját.

Nyugodtan sétált feléje, szemét most már le nem vette róla, amíg el nem lépdelt mellette. A peronon megfordult, még nézegetett a hadifogoly külsejű férfi után, és megcsóválta a fejét: hogy is nem sül meg.

A Gdyniából érkező, Prágának tartó gyorsvonat nemsokára elmozdult, az ablakokon lassan váltakozott az oszlopok árnyéka és a csarnok fénye. Hank Ottó elővett egy üveg sört, az ablakkerethez nyomva lepattintotta róla a kupakot. A homlokzaton világító hatalmas betűk egyre távoladtak, kicsinyülő zöld fénnyel mélyültek az emlékezetébe. Wroclav Glówny. Egy nagy, meleg város, amire a távolból csak úgy gondolhat, mint egy nyílt és odaadó tekintetű nőre, akit a pályaudvar szeszélyes hullámzásában újra meg újra megpillantott, de örömteli találkozásukat végül elmosta a távozás bezáruló sötétje.

Akkor hát Hradec Králové. Dr. Vilma Koch, Ursulinska 3. Egy cím, ahol holnap reggel talán lezuhanyozhat.

Megérkezés északra

Arra számítottam, talán még a vonatablakból megpillantom a tengert. De kelet felé csak a nyírfákkal tűzdelt buckás rét hullámzott, végében a látóhatárt a kora reggeli napfényben úszó párásság kissé elfehérítette. A vonat egyenesen északnak tartott, az egyre közeledő barna füstlepel alatt lehetett az öbölparti város. A sínek nemsokára elmerültek a magas fedelű fehér házak és üszkös vöröstégla-épületek között. Először jártam északon.

A peron közepe táján barna lány várakozott. Úgy láttam, a csomagom és a fejem között inog a tekintete, de amint a közelébe értem, elnézett fölöttem. Egy vállszíjas oldaltáskával és egy jókora mappával utaztam. Át kellett szállnom a peremvárosok felé induló gyorsvasútra, de gondoltain, jobb, ha előbb megteázom. Az a lány a peronról is teázni akart, mögöttem állt a sorban, s amikor megkapta a nagy, forró üvegbögréjét, odatelepedett az asztalomhoz. Jó barna volt, tetőtől talpig kék farmerban; karóráját vékony szíjakra fűzve a nyakában viselte. Ott csúszkált, himbálózott sima bőrén a legfelső üres gomblyuk fölött. Zubbonya alatt nem is viselt blúzt. Még itt északon is tartott a nyár.

Egyszer csak letette a kanalát, átnyúlt bögréje fölött, és mutatóujjával megérintette a kezem fejét. Arca közben teljesen mosolytalan maradt. Azt mondta, engem keres. Ewa Wedzinska volt, apja küldte ki elém a pályaudvarra.

Így aztán együtt ültünk a gyorsvasútra, amivel kijutunk Oliwába. A csuklómnál fogva vezetett át a peronokon, keze, mint egy meleg bilincs. Csak akkor engedett el, amikor leültünk. Illata szokatlan volt, mint egy hántott fatörzsnek.

– Nálunk fogsz lakni – mondta.

– Egypár napot – mondtam.

– Nálunk maradsz – mondta. És mutatóujjával megérintette kezem fejét. Aztán befedte tenyerével.

A mappát beadtam az oliwai textilgyárba. Mintákat hoztam egy pályázatra. Talán föl is vesznek. Ezért utaztam ide. És, hogy viszontlássam Tadeusz Wedzinskit.

A gyár kapujában Ewa Wedzinska, mintha ténylegesen féltene, újra csuklón ragadott. Azt mondta, most megnézzük a tengert. Gyorsvasúton utaztunk vagy két-három állomást. Magas töltésen rohant a vonat, ki lehetett látni az erdővel borított hegyoldalra, s jobb kézre az erdős partszegélyre, a színeiben sűrűsödő égre, ami alatt párájában fakón gomolygott a tenger. Kamienny Potok volt az a kis állomás, ahol leszálltunk; a peronról lépcsők vezettek lefele, az országútra. Azon túl a házakat már elnyelte az erdő.

– Kapjunk be valamit – mondta Ewa Wedzinska. – Szereted például a halat?

– Azt nem.

– Akkor ehetsz például egy forró kutyát.

Állva ettünk egy kicsi, üvegfalú bódé előtt. Ewa Wedzinska sült hallal töltött zsemlét, én pedig forró kutyát. Letört egy darabot a ropogósra sült halból, és a számhoz érintette. Megvárta, amíg lassan résre nyílik, aztán finoman betolta. – Mi elég sok halat eszünk – mondta.

Vettünk egy hétzlotys karamellasört is, egymás után kortyolgattuk. A tenger közelségétől váratlan fuvallatok kavargatták Ewa Wedzinska haját, szálai ott úsztak el az arcom s az üveg szája előtt. A sör mellett is érződött a nyírfavíz illata.

– Most várj még egy kicsit – mondta, amikor az üveg kiürült. Zubbonya zsebéből fényképet szedett elő. Márta és én. Tadeusz Wedzinski készítette rólunk még nyolc évvel ezelőtt. Mártára mutatott.

– Ő hol van?

– Nem tudom – mondtam. – Nincs?

– Elváltunk.

– Akkor levágom.

– Vágd le – mondtam.

Széles ösvény indult az erdő felé, de amint a fák alá ért, az áfonyacserjék alatt hamar szétszakadozott. Egy csendes kis patak mentén haladtunk, ami már nyírek és juharok korán sárgult leveleit sodorta. Akadt pár sötétlő fenyő is, gyökereik ormótlan tönkjét sebes kanyarban kerülte meg a víz, és csobogása felerősödött. Az erdőnek is olyan volt a szaga, mint Ewa Wedzinskának. Az avaré és a hántott nyírfatörzseké, s talán az egész partvidéké.

A tenger hangja jó ideig nem hallatszott, bár most már nagyon közel lehetett. S tényleg, az erdő egyszer csak, anélkül, hogy ritkult volna, hirtelen véget ért. Az utolsó fák törzse mellett kezdődött a fehér homok. A patak itt egészen elcsendesedett, s a homokba vájt egyenes medréből némán belesimult a tengerbe. Torkolatánál fölfordított csónak hevert, szurkozott bordáin finom erekben tapadt meg a szélhordta homok.

Az erdő és a tenger közötti fövenyes sáv fehéren kanyargott a napfényben. Messzire el lehetett látni, mivel teljesen néptelen volt. Kihalt volt az öböl egészen Orlowóig, az erdővel borított kerek földnyelvig. Csak a kicsapó hullámoktól öntözött partszegélyen loholt egy cingár termetű fekete kutya.

A homok még egészen hideg volt, a tengernek sem érződött a szaga, csak egészen közel, ahol a rázúduló tajték már benedvesítette a moszatos partot. A tengervíz jeges volt; mégis jó darabon belegázoltunk.

– Mutatok valamit – mondta Ewa Wedzinska.

Ekkor már az áfonyacserjék közelében szárítkoztunk. Egy üveggel fedett kicsi tégelyt vett elő, az üveg alatt nem lehet tudni, miből, mókusszerű állatka és egy kicsi mogyoró. Ha az ember ügyesen forgatta, a mókus bekapta a mogyorót.

– Ez a mókus-mogyoró játék – mondta Ewa Wedzinska. – Ugye, nem valami okos?

– Egy kicsit buta – mondtam.

– A barátomtól kaptam. Ő csinálta.

Ezután, azt hiszem, egy kicsit elszenderedtem. Mindenesetre arra rezzentem, hogy Ewa Wedzinska eltakarja a napot. Lassan ereszkedett fölém, amíg a nyakából lecsüngő órája az államhoz ért.

– Kedves vendég – mondta.

Néztem az állam körül csüngő órát. Mindjárt tizenegy volt.

– Én most elmegyek – mondta.

Erre fölültem. Ewa Wedzinska felöltözve guggolt mellettem, s a fényképet lobogtatta.

– Akkor levághatom?

– Vágd le.

– De most elmegyek. Hiszed?

– Elmész – mondtam.

– De aztán találkozunk. Ha el is megyek.

– Persze – mondtam.

– Még most az egyszer – mondta.

 

Hamar eltelt a délelőtt, bár nem történt semmi a partszegélyen, amit be lehetett látni egész Orlowóig. A fölfordított csónak hasán: most egy apáca üldögélt. Szandálja a homokban hevert, meztelen lábujjait tornáztatta a napon. Később lecsúszott ülőhelyéről, és tett néhány lépést, úgy, hogy a kiömlő tengervíz többször is ellepte lábfejét. Előtte a hullámokon ott imbolygott egy háromdecis barna Gdanskie sörösüveg. Azt bámulta.

Délutánra a szél felerősödött. A cingár testű, fekete kutya valamivel közelebb pásztázta a partot. Most is pontosan azon a vonalon haladt, ami a tengert elválasztja a szárazföldtől. Az apáca a csónak hasán ült, ruhája vizesen tapadt az öléhez, combig fedetlenül szárítgatta magát a napon. Hosszú, lebarnult lába ós az evezővilla közelében hevert a leütött nyakú sörösüveg.

Némi kerülővel tértem vissza a magasvasúthoz. De nem volt hova sietnem. A peronon még elrágcsáltam egy adag rósejbnit, s nézegettem a hétpercenként érkező kék-sárga szerelvényeket.

Fél hatra érkeztem Wejherowóba. Tadeusz Wedzinski az állomáson várt. Két filmkonténert tartott a kezében, s amikor megpillantott, letette őket a kerítés párkányára. Nem ölelt magához, csak a vállam alatt szorított meg egyszerűen. Az utca felöli oldalon két kerékpár várt ránk. Kerékpáron tesszük meg az utat a tanyáig.

A mozi előtt még megálltunk. A félemeleti kerek ablakból gyapjas fiatalember dugta ki a fejét. Tadeusz Wedzinski váltott vele pár szót, aztán bevitte a konténereket a délutános mozigépésznek.

Mire kiértünk a városból, a nap éppen telibe talált. De most jólesett, mert minden kanyarral hűvösebb levegőbe merültünk. Némán gurultunk egymás mögött, Tadeusz Wedzinski csak akkor szólalt meg, amikor leégtünk egy keskenyebb, hengerelt útra. Itt bevárt, hogy egymás mellett haladhassunk.

– Úgy látszik – mondta –, Ewa nem ismert rád.

– De igen – mondtam.

– S aztán elment?

– Elment – mondtam.

Megint előrehajtott, mert a hengerelt útról letértünk egy hullámzó gyalogösvényre. – Kerülünk egyet – mondta –, és még napvilágnál megnézzük a tavakat. – Az ösvény itt fenyővel vegyes nyírfacsoportok mellett kanyargott, két oldalán a zsombékos fű között fekete víz csillogott.

Napnyugta után értünk a tavakhoz. Az ég egészen sárga volt, s a rezzenetlen víztükör is sárgán világított a sötétülő lombok között. Egészen kicsi tavak voltak, mint egy-egy szoba, vagy kisebb telek. Leszálltunk a kerékpárról, én engedelmesen álltam Tadeusz Wedzinski mellett sokáig, amíg azt nem mondta: – Most aztán siessünk.

Az ösvény most ruganyosan hullámzott a kerekek alatt. Tadeusz Wedzinski halkan figyelmeztetett, tartsam erősen a kormányt, mert könnyen megbicsaklik a keskeny csapáson. Sötétedett, s távolabb a rét egyik mélyedését derékmagasságban áttetsző fehér köd borította. Lepedője szegélye egyre sűrűsödve indult a fák között, úgy tolult felénk, hogy nemsokára ülésig belemerültünk. Egészen lefogta a kerekek alatti ágak roppanását s az ülés rugójának a nyekkenéseit. – Mintha hajóznánk – mondtam. Tadeusz Wedzinski hátrapillantott, látta a közöttünk összecsapó ködöt, s arra kért, most inkább hallgassak, igazodjam csak a háta közepe után, mert egy arasznyival sem szabad letérnünk az ösvényről. Amikor teljesen ránk sötétedett, hirtelen hosszú árnyékunk nőtt, s rávetült a ködre, mint a fenyőké, amelyek mögül lassan emelkedett ki a hold.

Egy kerítésnél végre megálltunk. Tadeusz Wedzinskire két tehene várt, orruk is benne volt a ködben, szarvuk fekete hegye nedvesen csillogott a holdfényben. Tadeusz Wedzinski hosszan füttyentett, de hiába.

– Nincs itthon – mondta. Pedig gyakran tesz ilyesmiket: eltűnik, csak hogy valahova hamarabb megérkezzék.

A ködből kiemelkedő kis szigeten állt a ház. A fekete gerendák s a közéjük rakott vöröstégla mellett szürkélltek a csukott ajtók, a csukott ablaktáblák. Tadeusz Wedzinski sietve begyújtott a konyhai olajkályhába, én közben a kerékpár fogantyújának a mintáját dörzsölgettem elszíntelenedett tenyeremből. Most megint megragadott a vállam alatt, mint a wejherowói állomáson. – Megérkeztünk – mondta.

Az emeletre barna falépcső vezetett. Fönn melegebb volt, s a szobákból, amelyeket Tadeusz sorra megnyitott előttem, finom tésztaillat illant elő. A kiszáradt nyírfából, a nyírfabútortól.

– S ha elfogadják a pályamunkát? – kérdezte. – Azt még nem tudom – mondtam. – Akkor itt maradsz – mondta. – Jösztök majd Ewával moziba.

Az emeletre barna falépcső vezetett. Fönn elővette fehér gabonapálinkáját, hogy azzal öntözgessük. A konyha falán lakkozott sárga és vörös platánlevelek lógtak. Közöttük Janusz Wedzinskinek, a halott rumiai postásnak a bekeretezett fényképe.

Az első teánál tartottunk, amikor megérkezett Agnesz Wedzinska, Tadeusz Wedzinski kisebbik lánya, a vőlegényével. Ők is kerékpáron tették meg az utat, farmernadrágjuk térdig lucskos volt a nedves bokrok csapásaitól.

Keménytojás, sovány tehénsajt és paradicsom, ez volt a vacsora. Teánkat bőven locsoltuk a könnyű gabonapálinkával. Tadeusz Wedzinski kisebbik lánya egészen színtelen volt, színtelen kóchaja szálanként lebbent el lyukacsos arcától, fogai rövidre kopottak. Olyan volt, mint egy parti kődarab, amiből a sós víz kiöblített minden színt, kioldott minden puhaságot. Hangja mégis suttogó és egészen gyermeki, s az a kiskutyás tolakodása is, amivel apja érintését kereste. – Ewa itt járt a délután – suttogta. – Kerékpárral volt, és magával vitte a kutyákat. Grassnál van, a Grass tanyán. Búcsúzik Grasstól.

– Ki az a Grass? – kérdeztem.

– Övé a Grass-tanya – mondta.

A vőlegénye elég sokat krákogott, alaposan telefüstöltük a szobát. – Julian egy kicsit tüdőbajos – súgta Tadeusz Wedzinski. – De rövidesen teljesen meg fog gyógyulni.

Julian nem szerette a konyha izzadt levegőjét, hamarosan kiállt a nyitott ajtóba. Később kendőt terített a hátára, kilépett és jó darabig nem láttuk, csak az ajtó elé kivetülő fényben gomolygó szürke ködöt.

– Hány éves vagy? – kérdezte Agnesz Wedzinska.

– Én már majdnem negyven – mondtam.

– Grass is majdnem negyven.

– Ki az a Grass? – kérdeztem.

– Ez most már mindegy – mondta.

Amikor Julian visszatért, befőttesüvegben kicsi, foltos szalamandrát hozott. Az istálló küszöbén találta, azt mondta, hetek óta vadászik rá viharlámpással ilyen nedvesebb estéken. Az üveget az asztal közepére helyezte, hogy mindnyájan láthassuk a kicsi, szuroktestű állatot. – És mondd, papa – kérdezte Agnesz Wedzinska –, van neki kicsi pucukája? – Apja keze majdnem elfedte kócos fejét. – Van neki éppen elég baja – mondta Tadeusz Wedzinski. Julian mohát tépett, és beleszórta az üvegbe. De aztán hamar ráunt az egészre, felcsatolta a fejhallgatóját, és leheveredett a hencserre a magnó mellé.

Kaptam Tadeusz Wedzinskitől egy papucsot és egy fekete mackót. Azt mondta, jobb, ha most mindnyájan lefekszünk. Aludjuk ki magunkat, mert holnap nagyot kerékpározunk, lehet, elmegyünk egészen Puckig vagy Rewáig, a Pucki-öbölre. Mind az öten.

Az emeleten aludtam, az egyik tésztaillatú szobában. Szürkületkor a vékonyra mosott régi függönyön is látszott: a köd teljesen eloszlott, most fekete, rongyos szélű felhők közeledtek sebesen a tenger felöl. A szoba egészen kihűlt, s a künti fuvallattól néha meglebbent a függöny. Magamra vettem Tadeusz Wedzinski fekete mackóját, s mezítlábasan álltam az ablak előtt, a puha rongyszőnyegen. Az ég hamar változott, a sötét fellegek eltünedeztek délen, nyomukban jégtáblaszerű lapos pamacsok közeledtek. Mire valamennyire kivilágosodott, teljesen beborították az eget, s nagy pelyhekben hullani kezdett belőlük a hó.

És még eléggé távol, bizonyára a Grass-tanya felől, két magas növésű, göndörgyapjas kutya tűnt fel lassú ügetésben. Mögöttük kerékpáron Tadeusz Wedzinski nagyobbik lánya. Melle fölött megcsillant szíjakra fűzött karórája.

 

Az olajkályhában dohogott a tűz, tejszag töltötte be a konyhát. Ewa Wedzinska a hencseren ült felhúzott lábakkal, piros flanellpizsamában.

– Kedves vendég – mondta.

Leültem a hencser szélére, néztem Ewa Wedzinska meztelen lábfejét, nyakába fűzött óráját, nyírfavízzel öblített sötét haját.

– Egy kicsit fázik a lábam – mondta. Valamennyire közelebb húzódtam, hogy Tadeusz Wedzinski fekete mackója érintésével egy kicsit melegítse. Aztán rátettem egy párnát, a párnára meg a kezemet.

Ewa Wedzinska elővette a mókus-mogyoró játékot.

– Megtarthatom? – kérdezte.

– Tartsd meg – mondtam.

Tadeusz Wedzinski az udvaron levegőt nyomott a kerékpárok tömlőibe, hogy az úton ne érjen meglepetés. A ritkuló felhők résein át sárga fénnyel tűzött a nap, s a fatörzseken, a kéreg közt megrekedt kevés hó nedves foltokban tünedezett. Úgy látszik, megérkezett az ősz.

Reggeli után kerékpárra ültünk. Elöl ment a két göndör gyapjas kutya, és Agnesz Wedzinska Juliannal. Mögöttük Tadeusz Wedzinski, aztán mi ketten: Ewa Wedzinska meg én.

Útközben aztán kérdezgetett, hogy tetszik-e ez, meg tetszik-e az. Meg tudnám-e szokni itt északon?

Azt mondtam: – Azt majd meglátom. Ha már itt vagyok, mindenesetre megpróbálom.