Fagyosszentek

Ötvenkettő tavaszán gyakran és kiadósan esett. Néha valamerről váratlanul fojtó meleg érkezett, az ég kifakult, aztán barna fényű zivatar tört a városra. A párolgó melegben a falak tövéből, a vakolat repedéseiből gyorsan hajtó kövér indák sarjadtak a járda fölé. Estére aztán, amint elült a szél, csípős hideg ülte meg az utcákat.

Bócz Péter ezen a tavaszon Sivárral barátkozott. És egypár esős napon át Rabuzin Jóskával. Rabuzin gőgös, zárkózott fiú volt, feszes tartással, komor képpel járta a környék utcáit. Mégis ő szólította meg Bócz Pétert egy délután a Füzes-patak partján. Bócz Péter a sekély, lomha folyású patakban pecázott, pár kicsi hal hevert már mellette a kopoltyún s a szájon bedugott hosszú fűszálra fűzve. Rabuzin Jóska megállt mögötte, és türelmesen várakozott.

– Van egy áramfejlesztőm – mondta váratlanul. – Egészen kicsi. Ha eljössz, megmutatom.

Bócz Péter megvonta a vállát. Egykedvűen dobta vissza horgát, mindig ugyanarra a lepedőnyi, homályosan csillogó felületre, ahol a víz lomha kóválygásnak indult. Amikor a fűszál megtelt a ráfűzött halakkal, kelletlenül, komoran indult Rabuzin után a Kalauz utcába. Rabuzin Jóska otthon elővette egy dobozból az áramfejlesztőt, és kitette az asztalra. Tényleg, egészen kicsi volt. Mint egy komolyabb játékszer.

– Tessék.

– Indítsd be – mondta Bócz Péter.

– Nem megy – felelte Rabuzin Jóska. – Szívesen beindítanám, de nem működik.

– Akkor meg mi van?

– Hát semmi. Csak meg akartam mutatni.

Egy másik napon Rabuzin Jóska a Tik-Tak előtt álldogált, a sarkon. Ácsorgott, háttal a kocsmabűznek, szemben a Légszesz utcával, mintha pontosan a közeledő Bócz Péterre várna. De csak véletlen lehetett az egész. Rabuzin Jóska Bócz Péter elé lépett, és finoman fölvonta egyik szemöldökét.

– Megyek a fogászhoz. Ha elkísérsz, kiviszlek a Malombércre. Mutatok valamit.

Bócz Péter megvonta a vállát. Hallgatott. Éppen hogy megállt ő is a Tik-Tak előtt.

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz – folytatta Rabuzin Jóska.

A fogászati rendelő a közelben volt. Bócz Péter a szemközti kerítésnek támaszkodva, fél lábát maga alá húzva várakozott. Belátott a nyitott ablakon a fehér köpenyes fogászra, aki addig igazította a tükrös lámpát, amíg éles fénye behullott Rabuzin Jóska szájába. A teremből csak a fém koccanása hallatszott, amint hozzáér a porcelán tálhoz, néha fölvijjogott a turbina. Rabuzin Jóska némán ült a székben, nemsokára kisétált a kapun, megállt Bócz Péter előtt, és kitátotta a száját. Mutatta a próbatömést az egyik bal alsó őrlőben.

Elindulhattak a Malombérc felé. Mire kiértek a Túzokmálra, eleredt az eső. Egy juharfa alatt ültek, s tavalyi, odasodort száraz diófalevelet szívtak. Ezen a délutánon a felhőkben volt valami reménykeltő; áttetsző, sárga foszlányokból esett. Mégis, amikor már a legalsó ágak is csöpögni kezdtek, Rabuzin Jóska felállt.

– Akkor menjünk haza – mondta. – Így kutyagumit ér az egész.

 

Bundás Rekk akkor lépett ki kapuján szennyvizes vedrével, amikor Bócz Péter hazaérkezett. Az öreg szomszéd bokáig érő, kincstári szabású hálóingben volt, mezítlábra húzott, kitaposott félcipőt viselt. Bundás Rekk bürökszagút izzadt, szélcsendes időben szaga ott maradt egy ideig az utcán, ahol éppen elhaladt. Most vedrét a lefolyóba ürítette, kiegyenesedett, és végignézte Bócz Péter hazatérését. Bócz Péter átvágott az udvaron a tornác felé, ahonnan a bejárat nyílt. Kulcsát a zárba illesztette, kitárta az ajtót, és belépett. Nemsokára sietve kinyitotta szobája mindkét ablakát. Kesernyés bürökszag állt a szoba levegőjében, makacsul megragadt a bútorok között, alig akart elillanni. Bundás Rekk közben ott állt szemben a járda szélén, nyálkás szennyvizes vedre mellett, sárga szemével Bócz Péter ablakára meredve.

 

Nopritz Andrea a kenyérbolt előtt ásítozott. Halszemű, begyes lány volt, kinőtt kabátját nem lehetett végig begombolni. A sorban a bejárónő állt, a lány összecsukott ernyőt és üres szatyrot lóbált kezében az eresz alatt. Esett az eső.

Bócz Péter megpillantotta, és átvágott az úttesten a kenyérbolt felé.

– Lenn jártam a folyónál – kezdte. – Tele a meder, olyan, mint a trágyalé.

– Gyere moziba – mondta Nopritz Andrea. – Ott meleg van.

– Látom, van ernyőd – mondta Bócz Péter. – Menjünk, nézzük meg a vizet.

– Máskor – felelte Nopritz Andrea. – Egyszer beveszlek ide magam mellé, az ernyőm alá.

Estefele volt, a szürke felhők közeljártak a tornyokhoz, a falak tövében már megült a hideg. Pocsolyákban hólyagzott az eső, és hamar leverte a kenyérbolt melegét.

 

Bócz Péter a kertben guggolt, árnyékos félhomályban, az elhagyott tyúkketrec előtt. A megkövesedett tyúkpiszokban egy cirmos macska üldögélt fölgömbölyített háttal, barátságtalan ábrázattal, morcosan bámult kifelé. Sivár belökte a kertkaput. Bócz Péter éppen hogy megfordult.

– Van egy eladó macskám – mondta. – Kijön belőle vagy tíz mozijegy.

– Kivel járkálsz te moziban? – kérdezte Sivár komoran.

– Nopritz Andreával – mondta Bócz Péter. – Ha úgy adódik, Rabuzin Jóskával – tette hozzá.

– Vele nem – mondta Sivár.

– Ha hívom, velem jön.

– Nem megy sehova. Rabuzint elvitték.

– He? Micsoda? Hova? – Bócz Péter fölállt.

– Hűvösön van. Biztos belekeverték valamibe.

Bócz Péter egy csonka seprűnyél végébe egy U-szeget vert. Keresztülvezetett rajta egy zsineget, hurkot kötött a végére, majd kesztyűt húzott.

– Belekeverték – morogta. – Hát mibe? – A seprűnyéllel benyúlt a ketrecbe, és kevés bajlódás után a hurkot ráillesztette a macska nyakára.

– Csak mondtam – morogta Sivár. – A te apád sincsen itthon. Nem?

Kihúzták a macskát, és belegyömöszölték egy piros bútorszövetből házilag varrt szatyorba. Behúzták fölötte a villámzárat, és elindultak.

– Van egy macskám – mondta Bócz Péter a gyógyszergyár kapujában.

Elküldték jó messzire, az udvarok végébe, a lerakat felé. Ketrecekben szutykos, girhes macskák ültek megtörten, egykedvűen pihentek saját bűzükben. A raktárnok megemelte az egyik ilyen ketrec fedelét, Bócz Péternek be kellett dobnia a macskát. Amikor ráhuppant a többire, azok meg se mozdultak, csak a szemüket tartották nyitva. – Agyő, cicamica – mondta Bócz Péter. Tizenöt lejt kapott érte.

 

Az elhagyott szeszgyár hatalmas tűzfala értelmetlen szürke foltként emelkedett a barna háztetők fölött. Zárt kőfallal kerített négyszögletes gyárudvarra nézett. A kovácsoltvas pántokkal erősített tölgyfa kapu évek óta zárva volt, de repedésein be lehetett látni: elvadult növényzet alatt szunnyadt az elhagyott ipar. Az udvart borító kőlapok is repedeztek a közéjük telepedett gyom feszítésétől. A fal mentén málnabokrok sora vadult, majdnem elborítottak egy kicsi villamost. Egészen kicsi és nagyon régi villamoskocsi állt ott, a legelsők közül való lehetett, amelyeket a városban használtak. Oldalát tompabarnára mosta a rozsda lecsorgó leve. Síneken állt, de a sínek már nem vezettek ki az udvarból. Kitört ablakokon át, az alagsor ürülékkel, korhadt deszkával, szennyes rongyokkal telerakott folyosóján lehetett bejutni az udvarra.

– Volt egy barátom – mondta Sivár. – Harkálynak hívták.

– És mi van vele? – kérdezte Bócz Péter.

– Semmi. Csak eszembe jutott. Ő mondta egyszer, a málna jót tesz a csontoknak.

Bemásztak a villamos belsejébe. Inogva guggoltak a kocsi közepén. Az ülések lécei korhadtan fityegtek a rozsdás szegeken. A kitörött ablakokon betévedt egy-egy kósza málnainda, s a mennyezet alatt áttetsző, sápadt leveleket eresztett. Guggoltak a kocsi közepén, és Olt cigarettát szívtak.

– Próbatömés van a fogában – mondta Bócz Péter.

– Kinek?

– Rabuzin Jóskának – mondta Bócz Péter. – Mutatta.

– Nem tudom, mi az.

– Láttam. Benne volt a fogában.

Sivár a villamos csengőjét ütögette; rekedten ketyegett, a gombról kicsi lemezekben vált le a rozsda. Hirtelen kisütött a nap, most érkezett el a kőkerítés pereméig. Ugyanakkor a régi szeszgyár udvarán elült a szél. Bócz Péter füstje ott maradt kéken az utolsó sugárban, és alig mozdult.

– Nem értek semmit – mondta Sivár. – Nem értem, mi történik.

Amint a nap becsúszott a kőkerítés mögé, a kitört ablakokon, a rongyokkal, ürülékkel, deszkákkal rakott alagsori folyosón át kikerültek az utcára, és leporolták magukat. A fűszerüzlet előtt Nopritz Andrea ácsorgott. Rövid vászonzekét viselt, a nap áttűzött a szoknyáján.

 

– Ott megy Bundás Rekk – mondta Sivár egy estefelé. Kicsi karosszékben ült Bócz Péternél, kinézett az ablakon, néha Bócz Péterre pillantott, aki a dalosegylet számára kottát másolt.

– Nem megy – nézett fel Bócz Péter. – Jön.

Bundás Rekk elsétált a rácsos kerítés előtt, amint a végére ért, megfordult. Jött, ment. Most valami háziruhaféleség volt rajta, a gallér helyéről kámzsa lógott a hátára. Kopasz fejét fedetlenül hagyta, kampós orra hegyén az esti hűvösségtől egy csepp csillogott.

Bócz Péter a sötétítővel letakarta az ablakot, villanyt gyújtott. Az asztal sarkán kicsi lábasban sóskaleves állt, mellette egy csomag, a szalvétán átütött a zsiradék. Az asztal többi részét elborította a teleírt kottapapír. Sivár most is az ablakra meredt, egy helyen, ahol a sötétítő nem takart, kiláthatott az utcára. Közben cigarettáztak.

– Azt mondják, brómozzák – mondta Bócz Péter.

– Micsodát?

– Az Oltot – mondta Bócz Péter.

– Na. Hát azt minek? – morgott Sivár.

– Hogy ne legyünk idegesek.

Sivár legyintett. Bócz Péter megpihent, letette a tollszárat, és maga elé vonta a lábost a sóskalevessel. Szép lassan amúgy hidegen kikanalazta.

– Nincs valami jó szaga – jegyezte meg Sivár.

– Lehet, a zsírtól – morogta Bócz Péter, s vállat vont.

Sivár fölkelt, kinézett az ablakon, aztán rámutatott a kis csomagra.

– Ezt a mamám küldi. Edd meg.

 

Bócz Péter délelőtt ott kaptatott a Túzokmál oldalában a Malombérc felé. Elhaladt a juharfa mellett, amely alatt Rabuzin Jóskával száraz leveleket füstöltek egy délutáni esőben. Innen lankás gerinc vezetett a Malombérc omladékos ormai felé. A zöldülő bokrok között sokhelyütt sárgás agyagos árkokban bukkant ki az ázott föld. Nem járt erre senki ezen a délelőttön, csak szökdöső legyek kavarogtak a vakondtúrások fölött, Bócz Péter közeledtére egy pillanatra ellebbentek.

Bócz Péter fönn állt a Malombércen, nem látott egyebet, csak mélyen maga alatt zümmögő várost, közelében a zümmögő legyeket. Ennek a hegynek nem volt túloldala, ingoványos fennsíkban folytatódott laposan, amelyet sávokban csenevész fűzfacserjés szelt keresztül-kasul. Bócz Péter elsétált egy közeli cserjés szélcsöndes öblébe, levetette zakóját, aztán ingét is, hogy érje bőrét a felhők közül betűző nap. Leült a fűbe, és megadóan nézett maga elé. Aligha járhatott a fejében valami, ha talán mégis, az Rabuzin Jóska lehetett. Egy idő után megfordult, hogy hátát is érje a nap. A cserjés ágai között most beláthatott az ingoványos fennsíkra.

Ott a zsombékok között, a mocsár csillogó, égre nyitott szemei fölött pillantott meg egy fekete bokrot. A bokor mozgott, mintha csak a száraz szellő borzolná, lombja fekete varjakból állt. Amikor Bócz Péter meglepetésében fölállt, hogy ezt a tüneményt szemügyre vegye, a bokor fekete lombja is föllebbent. Alatta ott maradt egy nagy állat teteme, égnek meredő rozsdaszínű, börzsönyös bordákkal. A varjak az ég felé örvénylettek, egyre fönnebb köröztek, aztán pásztázó őrszemeket hagyva maguk után, elhúztak napnyugta irányába.

Egy ló teteme volt, látta Bócz Péter, valaki idevonszolta, talán éppen egy élő ló segítségével, hogy belevesszen a Malombérc ingoványába. De a varjak korán érkeztek, s a tetem oly hamar veszített a súlyából, hogy végül képtelen volt elmerülni. Ott lebegett a zsombéknak támaszkodó gerinccel, égnek meredő, lerágott bordákkal.

Bócz Péter hazafelé menet csak zakóját vette csupasz bőrére, ingét teleszedte vadsóskával.

Nopritzék kapuját és a kerítést hullámbádog borította, az udvarra ritkán látott be valaki. Amikor Bócz Péter arra haladt, kitárva állt a kapu. Korbuly Jenő szekere állt az udvaron. Mögötte Nopritz Andrea alsószoknyában, hóna alatt jókora fűcsomóval, álmos léptekkel baktatott a nyúlketrecek felé. Korbulynak kétlovas szekere volt, de most a kocsirúd jobb oldalán csak egy gesztenyeszínű ló rezegtette bőrét. A másik hámfának még fényes volt a helye.

Bócz Péter bekönyökölt Sivár ablakán. Sivár odacammogott, és kérdőn vonta meg a vállát.

– Adj valamit – mondta Bócz Péter. – Adj egy kicsi kekszet.

Sivár kiment a szobából, aztán egy kenyérkenésnyi idő elteltével a kapu felől közeledett. Egy karéj zsíros kenyérrel.

– Házi zsír – mondta. – Ezt nyugodtan megeheted.

– Hány lova van Korbulynak? – kérdezte Bócz Péter. Beleharapott a zsíros kenyérbe.

– Kettő – mondta Sivár.

– Én azt hiszem, hogy csak egy – mondta Bócz Péter.

– Jó. Most mit csináljak.

– Egyszer kisétáltunk Rabuzin Jóskával a Túzokmálra. – Bócz Péter itt szünetet tartott, s újra harapott a kenyeréből. Megrágta és lenyelte. – De aztán nem mentünk tovább. Ültünk egy juharfa alatt.

– És? – Sivár rágyújtott, és türelmetlenül fújta a füstöt Bócz Péter szemébe.

– Semmi. Eleredt az eső. – Bócz Péter konokul elhallgatott.

 

Szervác napján, a második fagyosszent hajnalán jeges eső sepert végig a városon, nyomában jeges szél zúdult le a Malombérc oldalán, és megüvegesítette a pocsolyákat.

– Öltözz fel jó melegen és gyere velem – súgta Bócz Péter Nopritz Andreának a híradó mozi előtt. – Mutatok valamit.

– Eh. Mi a csodát – ásítozott Nopritz Andrea.

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz.

– El akarsz velem kódorogni. – Nopritz Andrea leeresztette szemhéját. – Hova?

– Csak ide. A Korbuly kertje fölé, a Malombércre.

A Malombérc gerincét alacsonyan sodródó felhők rojtjai takarták, ha néha föllebbentek, látni lehetett, az omladékos ormok közé visszatért a tél. Hótól fényesen világítottak a szürke foszlányok alatt.

Nopritz Andrea hócipőt, télikabátot vett magára, Bócz Péteren zöld szélkabát, piros-kék korcsolyasapka volt. A Malombérc tetején egyenletesen fújt a szél, nagy hópelyheket hajtott a fennsík fölött, költöztette a hajnali havat. Szótlanul, lábujjhegyen közelítették meg a ritkás fűzfacserjést.

Bócz Péter hirtelen megállt.

– Ez a Rabuzin Jóska helye – mondta.

– Mi? Micsoda?

– Ez. A Rabuziné – suttogta Bócz Péter.

Nopritz Andrea csak vonogatta a vállát. Aztán, amikor megpillantotta a cserjés rácsozatán át a költöző hó fölött remegő fekete bokrot, amikor meghallotta, hogyan kopog a madarak csőre a kemény csontokon, tágra nyitotta szemét.

– Na jó – mondta beleegyezőleg. Átkulcsolta Bócz Péter nyakát, szájára is rátapadt keményen. Közben Bócz Péter füle mögé lógó haja, a szélkabát zöld gallérja fölött bámulta a lakmározó varjakat. Bócz Péter megérzett valamit annak a furcsa láznak a melegéből, amely most Nopritz Andreát átjárta, amely átsütött kinőtt télikabátján. Engedelmesen tartotta rajta a kezét, egyiket a lapockáján, másikat a feneke fölött. Nopritz Andrea csak falta Bócz Pétert, közben a hollókat is nézte. Hamar kifogyott belőle a levegő. Hirtelen, szinte följajdulva kapott lélegzetért és az arca előtt elvonuló hópelyhek után. Lihegése szél ellenében is elhatolt a varjakig, azok egyetlen felhőként, puha mozdulattal szökkentek a levegőbe. Alattuk ott ágaskodtak a fagyott, börzsönyös bordák.

– Kész – mondta Nopritz Andrea. – Elég volt. – Megtörölte a száját, aztán kesztyűs kezét a zsebébe mélyesztette. A szél Bócz Péter szélkabátja gallérja alá kapott, s egy darabig a tarkóját csapkodta vele. Ahogy elindultak, a varjak zuhanórepülésben tértek vissza a fűzfacserjés mögé.

– Ne érj hozzám – mondta Nopritz Andrea, amikor Bócz Péter útközben a lány csuklóját keresve a télikabát zsebébe próbálta dugni a kezét. – Ne merj a bőrömhöz  közeledni.

Bócz Péter a tornác tövében, a lépcsősor aljában megpillantotta Bundás Rekk szennyvizes vedrét. A tornácról nyíló ajtó is nyitva volt, kulcs állt a zárban. Bócz Péter kivette és megnézte. Szabályosan bereszelt rézkulcs volt. Az a bürökre emlékeztető kesernyés, a ruhákban már régóta pihenő bűz ott lebegett ajtaja előtt. A szobában nem égett a villany, az ereszkedő homályban Bundás Rekk görnyedt Bócz Péter asztala fölé. Sötét, kámzsás pongyoláját, mezítlábra húzott, kitaposott félcipőjét viselte.

– Maga itthon van? – kérdezte alig megütődve, amikor Bócz Péter megállt mellette.

– Igen – mondta Bócz Péter. – Most jöttem haza.

– Láttam, nem ég a villany. Gondoltam, bejövök egy kicsit. Mondja, mik ezek?

– Hangjegyek – mondta Bócz Péter.

– Aha. Aha. Nem tudtam. A magáé?

– A dalosegyleté.

 

Végre enyhe szél szárította az utcákat, érintetlen kék volt az ég, a falak színesen világítottak. Az elhagyott szeszgyár udvarán kék füst illant ki a villamos törött ablakain.

– Nem egészen értem – ingatta fejét Sivár. – De ha már így van, akkor folytatni kell.

– Igaz, nem tartott sokáig – mondta Bócz Péter. – Öt percig. Vagy kettőig. Amíg elmentek a madarak.

– Levadult, aztán elmúlt neki – mondta Sivár. – Próbáld meg folytatni. Hívd meg magadhoz, apád úgyse jön meg egyhamar.

Bócz Péter elgondolkozott. Lehajtotta a fejét.

– Nem lehet. Bundás Rekk bejár a lakásba.

– Mit? Micsoda? – Sivár összeráncolta a homlokát. – Bejár? Az nem lehet. Tegyél valamit. Tegyél az ajtód elé egy kutyát.

– Akkor jön be, amikor akar. Kulcsa van. Nincs mit tenni vele.

– Nem értem – legyintett Sivár. – Én nem értem, mi történik.

A nap elérte a kőkerítés peremét, a szeszgyár gyommal benőtt udvarán hirtelen elült a szél. Bócz Péter füstje ott kéklett az utolsó sugárban, és nem mozdult.

– Tiszta hiába. Nincs mit tenni.

 

Nopritz Andrea a kenyeresbolt előtt ásítozott. Asszonyok és gyerekek ácsorogtak még ott, várták a friss kenyeret. Sivár is odaállt, bámulta a tiszta égen szaladó barna szélű felhőket. Szaladtak, mintha hazafelé sietnének.

– Szerinted mennyit tart egy próbatömés? – kérdezte Nopritz Andreától.

– Tudom én? Eh! Amíg ki nem esik.

– Próbatömés van a fogában.

– Kinek?

– Rabuzin Jóskának.

– Nem ismerem. Nem tudom, kiről van szó.

Sivár csak bámulta az eget. Barna szélű felhők siettek a mélykék égen, és kenyérszaguk volt. Onnan fentről érkezett a kenyér illata, kilengett valahol a kenyeresszekér ponyvája alól, és átlibbent a háztetők fölött.

Nopritz Andrea nemsokára kijött a boltból, a szatyor egyik karikáját Sivár felé nyújtotta. Elindultak, közöttük himbálózott a forró kenyér.

– Tudok egy helyet – suttogta Nopritz Andrea.

– Mit? Hol? – Sivár a siető felhőket nézte, hirtelen kapta le tekintetét Nopritz Andrea blúzára.

– Megmutatom. Ha meglátod, magad alá piszkolsz.

– Aha. Na jó. Szeretném látni.

Sivár az Olajprés utca sarkán hirtelen lecövekelt. Állt mereven a járda szélén, mint fülelő kutya. Nopritz Andrea csak rángatta a szatyor fülét, hogy már induljanak. De Sivár megkutyálta magát. Le nem vette a tekintetét Bundás Rekkről.

Bundás Rekk kezében a szennyvizes vederrel közeledett Bócz Péter háza felől. Most is kámzsás fekete pongyoláját, mezítlábra húzott kitaposott félcipőjét viselte. Léptei ütemére ingott kezében a szennyvizes veder. Meg volt jól rakva teleírt kottapapírral. Egy egész köteggel, amennyi csak belefért. Vitte valahová.

– Mindenesetre – mondta Sivár. – Akkor majd egyszer.

Sivár szaladni kezdett fölfelé az Olajprés utcán. Futott valaki elől vagy futott valaki után – aki ekkor látja, nehezen tudja eldönteni. Egy pillanatra még megállt, és integetni kezdett Nopritz Andrea felé. Legyintett: ó, nem. Nem, semmi. Valami ilyesmit jelenthetett. Nopritz Andrea bosszúsan tekintett utána, lábikrájához ért a szatyor átforrósodott szövete. Sivár még egyszer megfordult, és odakiáltott:

– Semmi. Nem, semmi.