B. R. megdicsőülése

Petke tizenegy esztendős volt, de növésre csak ötnek tetszett. Szüleinek elfelhősödött a tekintete, valahányszor az ajtófélfa elé állították és a festésen ceruzával húzott vonalakon lesték, nő-e a gyermek. Nem, nem nőtt. Az utóbbi időben nem nőtt már semmit. Látnivaló volt, a gyermek alighanem törpe marad. A távoli, bizonytalan jövőre gondoltak a szülők, amikor hangszert adtak a kezébe. Petke egy fuvolát kapott, fekete bársonnyal bélelt tokban, hetenként háromszor járt órára egy tűzoltóhoz. A gyermek már ebben a korban megérezte, sorsa mennyire különbözik termetesebb társaiétól, titkolt bánatát reménytelenül elnyújtott, panaszos dallamokba öntötte.

Egy délelőtt a vásártéren Petkét egyik szomszéd szólította meg. Ennek rendes nevére már senki nem emlékezett, mindenki Bundás Rekk néven ismerte a környéken. Savanyúcukorral telt zacskót zörgetett meg Petke orra előtt:

– Te Pityke vagy Potyka. Hogy is hívnak? Gyere velem kirándulni.

Petke hallott már egyet-mást az ilyen ténfergő, gyanús öltözetű vénemberekről, az ilyen csalogató zacskókkal őgyelgő, izzó tekintetű, kivetett egyénekről; idegentől semmiképpen nem fogadott volna el édességet. De ez a Bundás Rekk velük szemben lakott, nap mint nap látta, amint kilép szennyvizes vedrével, amint odaköszön a szomszédoknak. Most meg itt találkozik vele a vásártéren, és őt, a kicsi Petkét figyelemre méltatja. Az igaz, nem volt éppen megnyerő külsejű ember, kopasz koponyája alól sárga macskaszemek villogtak; fura öltözete sem tűnt föl Petkének ezen a délelőttön, Bundás Rekk sosem a divat szerint öltözködött. Most zsákruhát és mezítlábra húzott bőrsarut viselt. Fölszabdalt jutazsákokat varrhatott össze spárgával, valami ócska talpféleségre meg szíjakat erősített.

Közelükben, egy várakozó szekér árnyékában, mint odavetett szürke, egyforma krumpliszsákok, mozdulatlanul hevertek a Brezló ikrek. A zakó nyílásán látszott, derékszíj helyett bicikliláncot tartanak a derekukon.

Petke föltekintett az égre. Itt a vásárteret meleg szélcsend ülte meg, odafönn valami nagyon hajtotta a felhőket.

– És hova megyünk? – érdeklődött.

– Leülünk a fűbe – mondta Bundás Rekk. – Amíg te dúdolászol nekem azzal a mifélével, én majd a levegőbe emelkedem.

Petke, hóna alatt a hangszertokkal, szinte vidáman indult el Bundás Rekk oldalán. A Brezló ikrek is fölemelkedtek, rákönyököltek a szekéroldalra, úgy bámultak utánuk. A vásárteret szegélyező régi magtárak, lerakatok mögött vonultak az iparvasút keskeny vágányai, Bundás Rekk és Petke arrafelé igyekeztek. Megvárták, amíg Haller úr, a cipszer gépész hasábfával befűti kicsi mozdonyát. Ócska, kiszolgált jószág volt, hatalmas, tölcsér alakú kéménye fölött hol kék, hol barna füst kavargott. Amikor a szerelvény elindult, akkor kapaszkodtak fel sietve az utolsó tehervagonra.

Távol a várostól, egy másik rönktéren állt meg a vonat. Ide egy patakmederbe épített facsúsztatón, magukból röpködő szilánkokat vetve siklottak le a kivágott fatörzsek. Bundás Rekk és Petke a rönktérig lenyúló hegyláb felé indultak. Haller úr, a mozdonyvezető pontos ember volt, szerette, ha ismeri utasait, egy ilyen rönkszállító szerelvényen nem veszélytelen az utazás, ha csak tehette, erre mindenkit figyelmeztetett. Bundás Rekket és Petkét csak akkor vette észre, amikor ott, leghátul leszálltak és ingerült hangon szólt utánuk: miféle dolog ez, csak úgy fölkapaszkodnak egy vagonra, utaznak egyet, s azzal kész. És egyébként is, merre tart ez a remete külsejű egyén, oldalán a pöttöm gyermekkel.

Bundás Rekk megfordult, és szelíd hangon megmagyarázta:

– Kedvesem – mondta –, ez egy kirándulás. A gyermeknek levegőznie kell.

– Levegőzni – ismételte a német ajkú mozdonyvezető. – Ach so. Értem. Az más. Akkor kellemes időtöltést. – Föltekintett a borongó égre, és megcsóválta a fejét.

A Brezló ikrek a mozdony mögött igazgattak valamit a derekukon, aztán ők is elindultak az erdő felé.

Bundás Rekk, oldalán Petkével déltájt érkezett a Szikárló lapos, borókával benőtt tetejére. A felhők itt alacsonyan jártak, néha végigseperték a szélben hajladozó törpefenyőt. Foszlányaik után Petke is el-elszaladt volna, olyan kézzelfogható közelségben suhantak itt mellette, hogy úgy tűnt, kabátkája alatt megőrizhet egyet. De Bundás Rekk szigorú hangon mindig visszaparancsolta.

– Nagyon kevés az időm nekem – mondta. – Légy kellő figyelemmel. Ha valakit közeledni látsz, tüstént adj jelt. Szedd elő azt a mifélét és fújjad.

Petkének le kellett ülnie egy a felhők közelségétől mindig nedves mohakupac tövébe. Bundás Rekk távolabb választott magának helyet, úgy kőhajításnyira, két mohapárna mögött egy mélyedésben. Minden oldalról eltakarta a fenyőbozót.

– Nemsokára a magasba fogok emelkedni – hallotta Petke Bundás Rekk hangját. – Ha, mondjuk, valaki erre járna, mondd azt, hogy egy ilyen és ilyen kinézetű ember most nemrég a levegőbe emelkedett. Ha ez megtörtént, hazamehetsz.

Ezzel Bundás Rekk hanyatt dőlt, Petke meg előszedte hangszerét, és fuvolázni kezdett. Mintha ő csalogatta volna elő a felhőkből: apró szúrós szemekkel esni kezdett. Petkét még saját játéka is elbódította, most is addig fuvolázgatott, amíg a billentyűk lucskosan csattogtak, amíg megrettent, micsoda szörtyögő hangok távoznak a hangszer nyílásain.

A tisztáson átballagott egy macska. Nem vadmacska volt, hanem egyszerű elbitangolt házimacska, kerülgette a borókafenyőket, s nemsokára leült Petke közelében és nyávogni kezdett. Petke savanyúcukrot vetett oda neki, maga is szopogatni kezdett.

– Egy macska – kiáltotta figyelmeztetően. Bundás Rekk a mohakupacok között pihent hátravetett fővel, égnek szegzett állal, mint egy zöld koporsóban.

Petke az eső elől egy törpefenyő alacsony lombja alá húzódott, hátát egy mohos kőnek vetette. Ott kuporgott ázott hangszere mellett, cukrot szopogatott. A bozót közt átlátott Bundás Rekk állára, kampós orrára.

A macska elballagott, nem mozdult semmi a közelben, csak a vízcseppekkel rakott borókaágak meg fűszálak. Egyenletesen fújt a szél a tetőn és hangtalanul, lassan fújta az ember szemhéját a szemére. Petke megriadt az álom közelségétől, és fölkiáltott:

– Rekk bácsi! Megáztunk. Menjünk haza.

A zsákruhás vénember nem válaszolt. Ázhatott már álla, ázhattak a saruból kikunkorodó lábujjai.

– Rekk bácsi! Hahó! Nagyon megáztunk, menjünk hát haza.

Petke szeme is lassan elnedvesedett, csöndes szipogás közepette szopogatta a cukrokat. A zacskó elázott, a cukorkák áttetszően olvadtak egymásba. Bundás Rekk ekkor a fűszálak magasságában lebegett. Mégis, ahányszor Petke tágra nyitotta szemét, visszaesett zöld koporsójába. Petke ezért hagyta, lucskosodjék el egészen a tekintete; Bundás Rekk akkor már a fenyőcsúcsok magasságában lebegett. Ázott csuhájából is víz csöpögött. Aztán mégsem történt semmi. Aznap, mint borús időben mindig, korán szállt le az este, s a bozót mögött elnyelte Bundás Rekket.

Hajnaltájt, a derengésben Petke alig pár karnyújtásnyira vaddisznókat pillantott meg. A szürkületben még egészen feketének tűntek, halkan röfögtek, és értelmetlen tekintettel bámultak rá. A távolabb pihenő vénembert eltakarta a bozót s a mohakupacok vonulatai. Agyaruk világított, még csöpögött róluk a dagonya híg sara.

Petke háta közepén csípős erekben csorgott a víz, ázott térde alatt átkulcsolta karját, vacogott. Megvárta, amíg a vaddisznók elvonulnak, aztán négykézlábra ereszkedett és elindult.

Bundás Rekk helye üres volt, a lenyomott fű mutatta, hol pihent. Petke kiegyenesedett, visszatért előbbi helyére, hóna alá vette a hangszertokot és elindult.

Ott, ahol a borókás erdővé sűrűsödött, ott pillantotta meg a Brezló ikreket. Egymás mellett osontak, szürke zakójuk nedvesen fénylett, az ázott avar alatt ritkán reccsent egy-egy ág.

Odébb, amerre a vaddisznók elvonultak, a hasán feküdt Bundás Rekk, nyakát villa alakú faág szorította a dagonya sarába. Csak kajla füle állt künn a barna, remegő pocsolyából.

Petke, hóna alatt az ázott hangszertokkal, legyalogolt a rönktérre. A Brezló ikreket többet nem látta. Ott lenn, a Haller úr befűtött mozdonya mellett megszárítkozott, valami jólelkű asszonyok megitatták áfonyás tejjel, amitől hamarosan erőre kapott.

Komolyabb baja Petkének nem történt. Időről időre meglátogatta egy szürke öltönyös, aktatáskás férfi, és a kirándulás részletei felől faggatta.

Petke egyre csak hajtogatta:

– Úgy volt, ahogy mondtam. Nem láttam senkit, csak egy elkóborolt kismacskát. És a vaddisznókat, tiszta feketék voltak.