Érzékeny búcsú

Ojniczáné ma elutazik. Pár napja érkezett jó hírrel. Ilyenkor mindig befogadom, bezárkózva ülünk a rám maradt régi, nagy lakás homályos szobáiban, levetett lábbelivel, hogy ezt a kis együttlétet fölösleges zajok ne kísérjék. Bár távolról sem valami könnyű, légies nő, sőt nagy, barna és meleg, ha itt van, olyan tud lenni, mint az átnyitott szobák között megmozduló szellő, enyhíteni tud a tikkasztó napokon.

Most már komoran készülődik, szedegeti maga mögött minden nyomát képzelt látogatóim elől. Hol a ruhaszárító kötél pendül a konyhában, hol kicsi ollók, csipeszek csörrennek a fürdőszoba tükre alatt. Háttal ennek a készülődésnek, az ablakban ülök mogorván, hadd maradjon magára most látogatóm, távozása minden bűnével. Pedig úgy ülök itt az ablakban, mint amikor a szárnyvasút vén gőzmozdonyát lesem, amint a kaptató után, a váltók fölé érkezve hirtelen elcsendesedik és szuszogva bevontatja azt a vonatot, amelyből pontosan Ojniczáné szokott kiszállni. Mintha éppen őt várnám, aki most elutazik.

Az állomás nincs távol, a vonal végét jelző fölkunkorodó sínek a rozsdás ütközőkkel, a gyommal benőtt salakos halmok között a kertekig nyúlnak.

– Karoljon belém, itt úgysem látnak – suttogja Ojniczáné, amint a sikátoron át a sínek felé tartunk. – Markoljon meg még utoljára, maga kicsi fiú.

– Nem – mondom. – Most nem jön nekem. Úgyis elutazik.

– Érjen valamiféleképpen hozzám – mondja Ojniczáné. – Tegye rám az ujja hegyét és nyomja meg.

– Én nem szeretem magát – mondom.

Ott járunk már a salak halmai között. A közelben, az egyik mellékvágányon magányos tehervagon áll, a szárnyvasút vén gőzmozdonya közelít feléje, óvatosan ráilleszkedik. Mégis, amint kissé megdöccentve hozzáér, odabenn elbődül valami állat. Nem is egy. Kettő vagy három. Három oroszlán lehet, olyan a hangjuk, mint amikor óriási lefolyókat kezdenek kidugaszolni.

– Igaz, amiket itt nekem mondogat? – kérdi Ojniczáné.

– Igaz – mondom –, én nem szeretem magát.

– Akkor meg minek járunk magánál lábbeli nélkül. Úgy lépegetünk, mint valami cicák.

– Nekem az kellemes – mondom. – Hogy maga ott ül valahol, én pedig nyugodtan megközelíthetem. Bármikor hozzáérhetek, az olyasmit szeretem.

Az első osztályú vagon előtt járunk, Ojniczáné hirtelen belém karol:

– Ha még eljövök, apró bűnjeleket fogok hagyni magánál. Azokat úgysem látja meg senki, csak akinek olyan orra van, mint nekem.

– Ha újra eljön, az jó lesz – mondom.

Az a tehervagon az oroszlánokkal nem a szerelvény végére kerül, hanem ide, előre az első osztályú vagon és a mozdony közé. Az állatok nem kedvelik az utazást, ott dorombolnak a sötétben. Rég benn lehetnek, levük lassan csöpög a peron kavicsára.

– Na, most elmegyek – monda Ojniczáné.

– Várni fogok magára – mondom.

– Üljön az ablakban, könyökölje csak vörösre a könyökét – mondja az asszony a vonatablakból.

Aztán azok a nagy macskák is elhallgatnak, a váltók fölött még az oroszlánok is megnyugszanak, elhelyezkednek menetirányba.