Konyhatitok

– Szóval ez a konyha – morogta egy Max nevű férfi, és csendesen betette maga mögött az ajtót. A konyhaajtón tálalónyílás is volt, tolóablakát Max bereteszelte, egyúttal elzárta a kilátást az étkező felé.

A kifőzde a kisebbek közül való volt, mindössze nyolc asztallal fogadott, jobbára törzsvendégek étkeztek itt, akik megszokott időben érkeztek, kedvenc asztaluknál vártak sorukra – ehhez mérten a konyha is elég kicsi volt.

– A konyha – morogta Max; aktatáskáját a húsaprító tönk fölé emelte, de nem tette rá, továbblépett, és az ablak kilincsére akasztotta.

– Konyha, konyha – ismételte rosszallóan a szakácsnő. – Persze hogy konyha. Tessék a teremben helyet foglalni.

Max ügyet sem vetett rá, körülnézett, a mennyezetet is szemügyre vette alaposan; a gőz útvonala mentén eléggé megsötétült.

A tálalóasztal mellett két pincérnő dolgozott. Értetlenül bámulták a bereteszelt tálalóablakot. Max kivárta, amíg rakott tálcáikkal kisétálnak a terembe, aztán az étlap után nyúlt. Lefricskázta róla a rizsszemeket, és végigolvasta.

– Kérem kifáradni a terembe – mondta a szakácsnő. – Itt nem lehet ácsorogni. Mondtam már, tessék odakünn helyet foglalni.

– Dehogy megyek – mondta Max. Letette az étlapot, nem is fordult a szakácsnő felé. A kályhához lépett, megemelte sorra a fedőket, fejét kissé félrehajtotta, hogy a gőz ne csapjon a szemébe. Belenézett a lábasokba, a fazekakba és serpenyőkbe. Legvégül a kemence tetején levő tepsibe.

– Ez micsoda? – kérdezte halkan.

– Vargabéles – felelte a szakácsnő.

– Hm. Látom, a mazsola kigurult belőle. Vagy az talán nem mazsola?

A szakácsnő készségesen odasietett. Belenézett ő is a tepsibe.

– Kigurult? Tényleg. Nem is értem. Vissza fogom tenni őket.

A szakácsnő orra még egész közel volt a tepsihez, Max máris visszatette a fedőt. Elsétált az ablakig, táskájából papírt, indigót vett elő.

– Ellenőrzés – súgta oda a szakácsnő, amikor az egyik pincérnő visszatért a tálalóasztal mellé. Magas, férfias alkatú asszony volt, a kanalakat köténye zsebében tartotta. Max kezében két papírlappal odasétált melléje, kiemelt egy kanalat a zsebéből, és arcához érintette.

– Meleg – jegyezte meg.

– Igen. Ha a zsebemben tartom, a vendég melegen kapja – mondta a pincérnő. Szája két oldalán két fehér folt ütött ki, homloka kivörösödött.

– A villát nem – mondta Max csöndesen.

– A villa szúr – vallotta be a pincérnő. Max elnézően bólintott.

– Hányan esznek most odakünn?

– Heten. Ha közben nem érkezett új vendég.

Max indigót helyezett a két papírlap közé, s az ételfoltos konyhaasztal hullámzó bádoglapján odaírta: MEGSZŰNT.

– Tűzze ezt ki, kérem, a bejáratra – mondta a pincérnőnek, aki most lépett be a konyhába. – Egyiket kívülről, a másikat belülről.

– De miért? – A pincérnő dermedten bámult a feliratra. A másik is már mögötte állt, egyre csak olvasta a nyomtatott betűkkel írt egyetlen szót.

– Azért, hogy aki bejönne, az maradjon künn, aki pedig távozik, az ne jöjjön többet – mondta Max.

– De miért?

– Az utolsó vendég után aztán zárja is be az ajtót. – Max ezzel máris elfordult tőle. A szakácsnő közelében állt, az ő arcán nem látszott semmiféle döbbenet, semmiféle megütközés, csak annyi, hogy igenis olvasta a feliratot, igenis megértette. Megértette, hogy ennek itt vége. Mégis, egész gyermekien ezt kérdezte:

– Egészen?

Max erre is csak bólintott, és leemelte a tepsiről a fedőt.

– Adjon nekem is egy ilyen vargabélest, ahogy maga nevezi. Életemben nem ettem még ilyesmit.

A szakácsnő széles pengéjű késsel jókora adagot kanyarított egy meleg tányérra, a mazsolaszemeket visszabökdöste a főtt tésztába, külön meghintette az egészet cukorporral. Villát, szalvétát vett elő, és odakészítette Maxnak a hullámos bádoggal fedett asztalra.

– Valami nagyon komoly az ok? – kérdezte illedelmesen.

Max lekaparta a cukorport a vargabélesről, kezéről is lefújta, villájára emelt egy tetszetős adagot és befalta. Még a szájában volt a falat, amikor megfordult, vállát kissé megemelte, a kést s a villát tányérja mellé tette, hogy tenyerét tehetetlenül kifordíthassa.

– Nem tudom – mondta. – Csak én jöttem megmondani.