Tapasztalatcsere

A mikrobusz tágas, kiégett völgyben gurult, amelyet töredezett peremű fennsík szegélyezett fátlan, meredeken leszakadó, meszes oldalakkal. Egyhangú, vigasztalan vidék volt. Három óra elmúlt, most volt a legmelegebb. Losteiner, akit felettesei váratlanul magukkal vittek tapasztalatcserére, olyan szomjasan bámult kifelé, mintha éppen a kiégett táj elvonuló látványa enyhítene valamit a rekkenőségen. Odakünn csak az autóbusz légörvényei libbentették meg a fáradt lombokat.

Az út nemsokára elmerült egy távolról még oázisnak tűnő gyér akácosban, a sofőr lehúzott az útpadkára, és kikapcsolta a motort. Mindenki fölébredt.

Az alacsony martból, egy tömör szürke betonlapból kajla vascső nyúlt az árok mélyedése fölé. Még magasról tűzött rá a nap, szinte látszott, mennyire langyos a végéből lomha lökésekben előbugyborékoló víz, mégis többen körbeállták. Losteiner megöntözte arcát, a szájába is vett a vízből, de nyomban kiköpte. A lepedékkel bevont árok szikkadó szegélye egészen fehér volt.

Losteiner után mindjárt felettese, Borza ivott. Amint a cső fölé hajolt, hátán fölcsúszott az ing, kibuggyanó fehér derekát máris körüldongta néhány vörös testű szúnyog. Borza esetlenül kiegyenesedett, lenyelte a vizet, s homályos tekintettel, mutatóujját fölemelve elindult Losteiner felé.

– Kiköpte – mondta neki.

– Sós – dünnyögte Losteiner. – Sós, mint a fene.

– Én megittam – mondta Borza. – Ha akarja, iszom belőle még egyszer.

– Én nem szeretem – motyogta Losteiner.

Borza most ott állt előtte, kicsit ingadozott, mintha berúgott volna a melegtől. Kezét atyai mozdulattal Losteiner vállára eresztette.

– Tudja, miért hoztuk magunkkal – mondta egészen halkan. – Remélem, kitalálja.

Losteiner fáradtan és kissé csodálkozva bámult felettesére, egészen ráragadt tekintetével.

– Valamilyen okból? – kérdezte megütődve.

– Maga rászolgált a bizalmunkra – bólintott Borza.

Losteiner biccentett. – Köszönöm – mondta, és elindult a kocsi felé. Borza utánasietett, és melléje ült. Néha mosolyogva ránézett.

Amint elhagyták az akácost, fölöttük még inkább megtompult az ég, a levegőben forró szürkeség lebegett, a homályos ablakon át úgy tűnt, szinte ragad tőle a táj.

– Mondom, rászolgált a bizalmunkra – folytatta Borza. – Elhoztuk ide körülnézni. Kedves vidék, amellett megindult valami kis mozgás errefelé.

Losteiner kifelé bámult az ablakon, néha megingatta a fejét.

– A kutyafáját neki – mondta.

– Elhoztuk ide körülnézni – folytatta Borza. – Ősztől kirendeltségünk lesz a városban.

– Kirendeltség – dünnyögte Losteiner közömbösen.

– Itt fog maga is dolgozni – mosolygott Borza. – Maga lesz a mi itteni emberünk.

Losteiner megrázta a fejét.

– Azt nem. Mégis, ha nem muszáj, nem szeretném.

– Az ivóvíz nem minden – mondta Borza. Átölelte Losteiner vállát, jó ideig szorongatta. Losteiner közben kinézett az ablakon. A kopár dombok sora mögött homorú ívben vastag, fehér füstoszlopok terültek az égre. Mintha ott a dombok mögött készülne ennek az egész napnak, ennek az egész nyárnak a melege. Arra lehetett a város.

 

A szálláshelyen, a zuhanyozó fejmagasságában levő ablakokból ugyanezekre a gomolygó fehér oszlopokra lehetett kilátni, persze sokkal közelebbről. Bár a víz fröcskölése elnyomta hangjukat, a levegő remegett a feltörő füst és gőz dohogásától.

A zuhanyozó cementpadlója pereme felé hamarabb száradt, ott fehér csipkékben ütött ki rajta a só. Losteiner éppen köpködött a rázúduló víz alatt, amikor Borza is megjelent mellette meztelenül és fehéren, és megeresztette a csapot. Zöld, fenyőillatú kocsonyával kenegette magát, Losteinert is megkínálta.

– Estefele majd kisétálunk – jegyezte meg. – Meglátja, egészen csinos kis fészek.

– Tessék? – kiabálta Losteiner, közben füléből rázogatta a vizet.

– Estefelé majd kisétálunk – mondta Borza valamivel hangosabban. – Meglátja, egészen csinos kis fészek.

–Tessék? – ordította Losteiner. – Nem értem.

– Mi bízunk magában – ordította Borza. – Mi megbízunk magában. Rászolgált a bizalmunkra.

Losteiner végre kiállt a zuhany rózsája alól, tovább köpködött, füléből rázogatta a vizet.

– Lenyeltem egy hajszálat – morogta. – Hogy a fene enné meg.

– Ejnye – nevetett Borza vidáman. – Az velem is előfordult már. Tényleg kellemetlen dolog.

Losteiner alsónadrágot húzott, bebújt papucsába, és kicsoszogott a folyosóra.

– Estére a szobámba várom – szólt utána Borza.

Losteiner a munkásszállás egyik emeleti ablakán nézett kifelé. Törülközője a repedezett, zsírfoltos ablakpárkányon száradt. Valahol az épület mögött, egy kürtőből gőzfelhő tört fel, átbukott a háztetőn, s függönyökben hullott Losteiner ablaka előtt az udvarra. Néha váratlanul föllebbent, vagy egy-egy légvonat magával szívta az utcára, s ilyenkor messzire lehetett látni a kémények között. A porral lepett, majdnem deresnek tűnő háztetők fölött tetőablakok csillogtak a tompa délutáni fényben, a madártalan, egyszínű ég alatt. Losteiner könyökölt vizes törülközőjén, leste az estét, a közeledtét jelző szellőt.

Kopogtattak az ajtaján, valaki nemsokára le is nyomta a kilincset.

– Jöjjön, Losteiner. Jöjjön, tekeregjünk egyet.

Losteiner az ablakban könyökölt és hallgatott.

– Magára zárta az ajtót. Kérem, nyissa ki, Losteiner. Jöjjön, nyissa ki azonnal.

Losteiner kiegyenesedett, megfordult és kinyitotta az ajtót. Meghajolt Borza előtt.

– Köszönöm, hogy rám gondoltak – mondta. – Ősztől én leszek vállalatunk itteni embere.

 

Az alkonyat érkezésével egyidőben hirtelen teljesen beborult, így minden átmenet nélkül, egyszerre ereszkedett a városra a sötétség. A házak falán maradt némi fény, a távozó nap senyvedő színei átütöttek a felhők domborulatain, és megcsillantak az emeleti ablakokon. Losteiner, akit rendszerint megkapott ennek a mindennapos kicsi változásnak múló varázsa, most is várakozással leste az alkonyatot, leste, mikor oldódik el végre a fellegek alól a szél, mikor mozdul a levegő az első súlyos cseppekkel. De hamarosan kigyúltak az utcai lámpák, ettől az ég egyszerűen fekete lett, s a rövid látványosság véget ért.

Hóna alatt összegyűrt, olcsó esőköpennyel baktatott az utcán, és nemsokára betért egy trafikba. Losteiner nem a várost ábrázoló képeslapok között válogatott, hanem a fővárosi állatkert állományát bemutató színes képekből kért kettőt, megíratlanul zsebre tette őket. Fiatal, orvos külsejű férfi volt az elárusító, fehér köpenyt viselt, s a finomságtól fényes, babráló ujjakkal seperte be az aprópénzt a fiókba. Látta, Losteiner még nem távozik, ezért újra fölpillantott. Losteiner kicsit előrehajolt, és megkérdezte, merre van itt a folyó. A kérdés kissé meglepte a fiatal trafikost, arcán mintha egy pillanatig ott maradt volna a szó: a folyó. Aztán mégis elmagyarázta. A folyó itt tulajdonképpen megkerüli a várost, éppen hogy érinti, sebaj: jelentéktelen víz ez. Mégis, akit érdekelne, a közeli utcasarokról indul a villamos – egyetlen sínpár kígyózik végig a városon az állomás és az egykori téglavető között –, a végállomáson kell leszállni. Ott a folyó.

Losteiner villamosra ült, Borza is föllépett a hátsó peronra. Épp idejében, mert eleredt az eső. A járda kövezete, mintha az utóbbi hetek fülledt melege vonta volna be viaszos lepedékével, visszadobta az első kövér cseppeket, porosan pattantak és gurultak ide-oda, míg aztán kicsi erekben találkozva elborították a kövezetet. A végállomásnál minden szurkosan csillogott a friss nedvesség alatt.

A térséget, ahol a villamos megfordult, földszintes házak övezték; utcára nyíló, kiakasztható szárnyas ajtóikkal régi piactéri bolthelyiségekre emlékeztettek. Losteiner egy ilyen ház eresze alatt terítette magára olcsó esőköpenyét, majd a folyó iránti kíváncsiságával továbbindult az esőben.

Borzának nem volt esőköpenye, ernyője sem, zakója gallérját tűrte fel, közben ázott a gyér füvű réten át, ami az utolsó házsor és a folyó közötti térséget kitöltötte. Innen döngölt út vezetett egy keskeny fahídra. Nem is híd volt az, látta később Losteiner, csak amolyan rozzant bürü. Alatta csillogott a folyó. Keskenyebb volt egy pataknál, de mély, fekete és néma. Lassan egymásba áramló körök úsztak kifelé a távolról érkező fény érintéséből, mintha igen nagy mélységben, a meder iszapos ágyában szendergő halak pihegése hozta volna mozgásba őket. Losteiner mint örökös úti cél előtt állt a hídon, nem gyújtott rá, hagyta, szeme szokja meg a homályt.

Nemsokára már egészen jól látta Borza korlátnak támaszkodó alakját.

– Mit kíván még? – kérdezte halkan.

– Hogy végighallgasson – mondta Borza szinte suttogva.

A híd alatt neszelő esőben, elveszett, titkos csobbanások között jól értették egymást.