Olajlerakat

Boncz pár napot falun töltött, a szülői házban. Esőtlen, poros, tikkasztó nyárutó volt. A komp megfeneklett a kiszáradt folyómederben, körülötte megrepedezett az iszap. Boncz azért délelőttönként beérte ezzel a vigasztalan látvánnyal, egymaga ült a parton egy nyárfa törzsének vetett háttal, bámulta az apadó folyót, bámult maga elé. Anyja néha egy kifakult napernyő alatt kisietett hozzá, kosárkában hozott neki ezt-azt, termoszban forró teát vagy hideg kútvizet, kicsi kóstolót az aznapi ebédből. Boncz ilyenkor hűvösen megköszönte anyja figyelmességét, a teát vagy a hideg vizet rendszerint megitta, a húsokat odavetette az elhaladó kutyáknak meg a folyó iszapjára ereszkedő dolmányos varjaknak. Zárkózott, elmélkedő ember volt.

– Holnap születésnapod van – szólította meg anyja egy ilyen délelőtt, amikor kisétált hozzá a nyárfa árnyékába.

– Igen – bólintott Boncz egykedvűen. – Még ma hazamegyek.

Délután személygépkocsi érkezett utána, zsíros képű, szőrös ábrázatú sofőrrel. Boncz útravalóul két sárgadinnyét kapott anyjától.

– Elég taplósak – mondta az asszony –, de hát te is tudod, nem esett eleget.

– Hála istennek – mondta Boncz.

Hazafelé menet két útvonal között választhattak. Boncz megvonta vállát, egyben megnyugtatta a sofőrt, a maga részéről rábízza magát, döntse el, merre menjenek. A sofőr jobb keze fején tetovált lóhere volt, abból is kunkori fekete szőrök nőttek. Bonczot riasztotta a lila folt a sofőr keze fején, jobb felé fordulva kinézett a kocsiajtó ablakán. Kisvároshoz közeledtek, fölötte kitárt szárnyú ragadozómadár körözött. Errefelé ritka látvány az ilyesmi, ezek a nagy madarak sűrű erdőségekből csapnak le a közeli rétekre, de ennek körözésén, kitartó szemléjén meglátszott, igazi ragadozómadár. Már benn jártak az alacsony házsorral szegélyezett főutcán, amikor a fenyegető madár közelségétől megriadt galambsereg hullámzott el alacsonyan az út fölött. Egyiküket a kocsi utolérte, nemsokára ott vergődött Boncz ölében, ruhája is tele lett a törött szélvédő üvegkásájával. Boncz kidobta a galambot, a sofőr kiseperte a kocsi padlóját, megtisztította az üléseket.

– Mi a fenének jöttünk errefelé – bosszankodott Boncz, amikor fölismerte a kisváros főterét. – Csak éppen ide ne jöttünk volna.

– A doktor úr mondta – szabadkozott a sofőr. – Arra jöjjek, amerre én gondolom.

– Persze – legyintett Boncz. – Persze hogy én mondtam. Ha már itt vagyok, egy kicsit körülnézek. Maga addig szerezzen szélvédőt az orrunk elé.

Ezzel Boncz elindult. A kisváros idegenek számára is áttekinthető volt: széles utcákat keskenyebb mellékutcák metszettek, ezek két vége felé egyszerűen elfogyott a város, fáradt zöld színben kandikáltak be a rétek. Kivéve egyetlen ilyen utcácskát, ennek végében magányos és a városka méreteihez képest hatalmas, tömör épület sötétlett. A házak tövében már szürkülödött, Boncz inkább a járdát, az első hulló leveleket nézte, talán azért, hogy a maga számára is megőrizze annak a pillanatnak az érintetlenségét, amikor majd megáll szemben azzal az épülettel és ráemeli tekintetét. Ezek az első hulló levelek platánfákról vitorláztak a járda felé, Boncz annyira nézte őket, mint aki hamarosan enged a kísértésnek, és lehajol egy ilyen levélért. De mindannyiszor megtorpant: minek?

Az épületet, amelyet lehajtott fővel megközelített, fallal vették körül, szögesdrót is feszült tetején, és álltak még az őrtornyok. Az ablakok tömör rácsozata megmaradt, mögöttük piszkos meszelésre vetült a csupasz villanykörték fénye. A vaskapu kitárva, roggyanva pihent egy olajos tócsában. Közel a kapuhoz, a fal tövében szurkos katlan állt, alatta kihunyóban volt a tűz. Két ingujjra vetkőzött férfi és egy csupasz karú, kövér asszony ülte körül. Kormos drótokra tűzött avas zsiradékot pirítottak.

„Én belga nyulakat tenyésztettem – mondta az egyik férfi. – Úgy nyolckilós korukban eladtam őket.”

„Én magának mindent elhiszek” – mondta az asszony.

„Aztán galambokkal próbálkoztam. De a galamb nem olyan, mint a nyúl.”

Boncz most belépett a kapun, megállt a kapusfülke előtt. Valami lerakat vagy raktár kapusfülkéje előtt. Szürke köpenyes fiatalember ült az üvegablak mögött. Boncz várakozott, amíg észreveszi, aztán orrát bedugva a tolóablakon, beköszönt.

– Fölmennék az emeletre – mondta. – Éppen csak bekukkantok valahova.

– Nem lehet, kérem. Meg aztán minek is – mondta a kapus. – Tessék szépen elmenni.

– Mondtam: éppen csak bekukkantok. – Boncz betolta névjegyét az ablakon.

– Kérem, doktor úr – mondta a kapus. – Természetesen. Tessék parancsolni. – Kilépett a fülkéből, elindult a bejárat felé.

A homályos lépcsőházban avas szag terjengett. A lépcsőkre hosszant deszkákat fektettek, alattuk a kiömlött olajtól síkos volt a kő, s a léptek kongását megtompította.

– Tessék parancsolni – mondta a kapus, amint fölértek az emeletre. – Mit parancsol látni?

– A hetvenhatost – mondta Boncz, és nézegetni kezdte az egymást sűrűn követő vasazott ajtók fölötti számokat. – Aztán meg egy olyan helyiséget is, aminek nincsen ablaka.

– A hetvenhatost – mondta a kapus. – Hogyne. Azonnal. De olyan helyiségünk, sajnos, nincs, amelynek ne lenne ablaka. Olyan nekünk nincs, nem is tudnánk használni. Nálunk a szellőzés elég lényeges.

A hetvenhatos kimélyült padlója is olajos volt, négy olajoshordó állt rajta, ennyi fért el a helyiségben. Olajos volt a fal is derékmagasságig, avas olajszag terjengett a helyiségben, bár a kitört ablakszemeken pókhálót rezegtetve cserélődött a levegő. Boncz az ablakhoz lépett, álláig ért a párkány. A városban kigyúltak a fények, elterültek a lombokon s a levelekkel teleszórt háztetőkön.

– Ez nem a hetvenhatos – mondta Boncz csöndesen. Az ajtót vizsgálgatta, becsukta, majd újra kinyitotta. – Nem. Ez nem a hetvenhatos.

– Pedig az – mondta a kapus. – Nemrég kaptunk új számtáblát az ajtók fölé.

Boncz kisietett a kicsi helyiségből a folyosóra, és sorra nyitogatta az ajtókat. Mindenik mögött négy hordó volt, derékmagasságig olajos volt a fal, olajos a kimélyült padló. A törött ablaküvegeken villóztak a város fényei.

– Köszönöm – mondta Boncz. Elindult lefele a síkos lépcsőkön.

– Tessék eljönni holnap – mondta mögötte a kapus. – Nappal mégiscsak többet lehet látni.

– Köszönöm – mondta Boncz.

Már künn állt a kapu előtt. Itt is érződött az olajszag. Visszanézett, a tetőzetből karcsú kémények vetültek a felhőkre, a város visszfényére.

A két férfi a szurkos katlan mellett közben vattakabátba bújt, vattakabátot viselt az asszony is, most kapcát tekert bokájára.

„Ha a földgolyó üvegből volna – mondta –, én csak mezítláb járnék.”

„Tudjuk, maga nagy dáma – mondta az egyik férfi. – Magának semmi sem jó.”

Boncz sietős léptekkel tért vissza a kisváros főterére.

– Sajnos nem kaptam szélvédőt – mondta a sofőr. – De még elég meleg van.

– Nem baj. Hála istennek – legyintett Boncz. – Csak menjünk. Menjünk innen.