Törlesztés

Bajkó egy reggel, amikor kilépett ágyából, meztelen talpa alatt kicsi kavicsok nyomását érezte. Látta, a padló s valamennyi repedése tele van szétgurult babszemekkel. A polc alatt a padló sárga és fehér volt a kiömlött cukortól s málétól. A tornácra nyíló ajtó előtt jó ökölnyi részen hiányzott a padlódeszka, körülötte apró halmokban állt a kirágott korhadék, s a zsámolyon nem volt ott a kitömött fajdkakas, csak egy halom fűrészpor és barna madártoll. Az éjjel megérkeztek a földikutyák.

Bajkó háza magasan a város fölött állt, egy nagyon zöld ribizlibokroktól övezett kert mélyében. Alapját csillámpalából rakták, a kőzet itt a hegyoldalban is előfordul, sok helyütt nagy, éles darabokban bújt ki a fű közül. A kerti kamara oldalát is csillámpala-lapok erősítették, s itt a közelükben talált először Bajkó földbe ásott kicsi üregeket, ezeket időről időre betömködte, vagy kissé játékosan letört faágakat dugott beléjük.

Egy tavaszi, kései hóhullás után látta Bajkó, hogy a kamarától a házig a hó egyébként sima felületét egy türemlés vonala bodrozza, mintha az éjszakai szél vetett volna rá hullámot. Hó alatti friss alagút volt, helyenként kicsi szellőzőkkel, ahol a titkos érkező, mint a víz alól kibukkanó úszó, lélegzetet vett. De aztán kisütött a nap, a hó elolvadt, és ez az éjszakainak szánt útvonal is nyomtalanul eltűnt.

Bajkó vette a seprűt, a szemes babot, a cukrot, a málét, a madártollat, a fűrészport és a korhadékot különböző adagokban lapátra seperte, és a kamara mögötti szemetes gödörbe ürítette. Aztán a kerítések mentén kanyargó ösvényen legyalogolt a városba, és becsöngetett Spelunka főorvos rácsos kapuján. Leszegett fővel követte a fehér lábú szobalányt a rendelőbe. Sokáig várakozott a többi beteg között, amíg Spelunka doktor kisietett és türelmetlen ábrázattal megállt előtte.

– Ígértem valamit a doktor úrnak.

– Igen, igen. Nos? Nem felejtettem el.

– Becsületszavamra, meg is volt. De sajnos, nincs már meg.

– Nos. Mi az, hogy sajnos. Mondja, fiam, mi történt.

– Megették a földikutyák – mondta Bajkó őszintén. – Nem maradt belőle csak kevés fűrészpor meg két üvegszem.

Spelunka doktor széttárta karját:

– Föl-di-ku-tyák? – Aztán legyintett. – A maga baja, Bajkó. Tisztára a maga baja. Akkor fizessen készpénzben. De mit mondjak, minél előbb.

– Igenis. – Bajkó kissé elvörösödött. Leszegett fővel követte a szobalányt a kapuig. Amikor köszönt, a szobalány fölényesen elmosolyodott. Spelunka doktor az egyik ablakban állt, s amikor Bajkó majdnem eltűnt a kerítés végénél, utánakiáltott:

– Mondja csak, fiam, micsoda az a földikutya?

Bajkó megállt, egy pillanatig gondolkozott.

– Én azt pontosan nem tudom – mondta.

– Ejnye. Nem is tudom, mit higgyek magáról. – Spelunka doktor becsukta az ablakot.

Bajkó délután almát szedett, kosarakba mérte tízkilós adagokban, és várta Korbuly Jenő szekerét, hogy elszállítsa a Nopritzék pincéjébe. Korbuly későn érkezett, a kert végébe vezető dűlőút felől ereszkedett be a ház elé. Borzderes kicsi lova, amíg az almát fölrakták, a kert füvét kóstolgatta.

– Ez meg micsoda? – kérdezte Korbuly Jenő, amikor a ház előtti padon üldögélve kifújták magukat.

– Micsoda hogy lenne? – kérdezte Bajkó.

– Mintha egy ijedt anya csitítaná a gyermekét. Itt alattunk. – Korbuly Jenő dobbantott egyet. – Ne mondja, Bajkó, hogy maga nem hallja.

– Nem hallok semmit – mondta Bajkó.

– Pocegér van a ház alatt – mondta Korbuly Jenő.

Bajkó ekkor kerítése tövében, a kert végében megpillantotta a Spelunka-féle szobalányt. Lába bosszantóan távol világított a ribizlibokrok között. Már indult is volna Bajkó elébe, amikor a kaptatótól pihegve kockás sapkás, térdnadrágos fiatalember érkezett a ház elé. Lábikráján a harisnya tele volt fűmaggal meg virágszirommal.

Azt mondta, a főorvos úr azt üzeni, a szétrágott madár helyett tíz darab földikutyát kér. Természetesen, csak a bőrüket. Legyen tisztességes, finom munka, karcolás se essék rajtuk. Bajkó értsen a szóból, legjobb, ha puszta kézzel ejti el őket.

Bajkó csak bámult utána, míg a szobalánnyal együtt el nem tűntek a kertek alatt kanyargó ösvényen. Miután Korbuly Jenő is elhajtott szekerével, s Bajkó bereteszelte mögötte a kaput, kis kerülőt téve a kerti kamara felé tért vissza a házhoz. Ekkor pillantott meg maga előtt az ösvényen egy szürke állatot. Ott állt vele szemben, meg sem moccant. Lehetett vagy másfél kiló, akkora, mint egy macska. Bajkó előrelendült, térdre vágódott, jobb kezével rácsapott a szürke bundára, jól földhöz szorította, jól megmarkolta, addig nyomta, amíg érezte, hogy elernyed alatta. Fölállt, az állat nyaka fölött fogta át a bőrt, s a tornác elé dobta.

– Egy – morogta félhangosan.

Jobb keze pár helyütt vérzett, lemosta bő kútvízzel, a karcolások helyére kevés mézet csurgatott, majd zsebkendőbe csavarta. Később a zsebkendőre kétujjú kesztyűt húzott, a kikorhadt padló ürege elé kevés málélisztet meg cukrot hintett. Várta, hogy besötétedjék.