Beavatás egy szakmába– Ezt tudnia kell – mondta a csatornamester, amikor kinyitotta a folyóra nyíló főcsatorna alagútját elzáró rácsot. – Ezt alaposan jegyezze meg magának. Idegeneknek ide tilos a bemenet. Holmi jöttment alak ide nem teheti be a lábát. Vencel ott állt a folyóparton, egy talpalatnyi helyen, egy darab fűcsomón, mialatt a csatornamester gumicsizmájával begázolt a csatorna hol habos, hol egyszerűen szürke, lepedékes vizébe, és a boltozat alatti homályból eloldott egy csónakot. Orrát kitolta a partig, hogy Vencel száraz lábbal beleléphessen, aztán megfordította, és maga is belelépett. – Erre gondja legyen – folytatta a csatornamester –, ebből ki tudja, milyen bajok származhatnak. Tehát így! – Ezzel a csatornamester belakatolta maguk mögött a folyóvízre nyíló csatorna vasrácsát, bekapcsolta a csónak orrára és a két oldalára szerelt lámpákat. Amikor látta, hogy Vencel elhelyezkedik, a csónak orrába állt és evezni kezdett. – Az evezésbe hamar belejön. Az itt egyébként sem különös művészet. Bár arra ügyelnie kell, ha a lapát a falakat érinti, fölösleges a mozdulat, s talán még egyensúlyát is vesztheti. Szóval csak megfontoltan. Vencel orra előtt zsebkendőt tartott, azon át vette a levegőt, s amikor válaszolt, hogy: „értem”, a csatornamester csak annyit hallott: – Ühtüm. – Vagy: – Öhtöm. Vencel nemsokára fújni kezdte az orrát, ám hamarosan rájött, jobb, ha hagyja, hogy szimatolójáratai megteljenek folyadékkal. Mire a zsebkendőt először elvette orra elől, már elmerültek a sötétségben. A távoli folyópart zöld derengése villózott a nedves falakon. – Mindjárt meg fog ismerkedni valakivel – mondta a csatornamester egykedvűen evezve. – Itt? – kérdezte Vencel, és amíg a szót kiejtette, elvette a zsebkendőt az orra elől. Kissé megijedt, mint öblösödik hangja a boltozaton. – Valahol errefelé – folytatta a csatornamester. – Valahol errefelé találkozni fogunk vele. Puha, ez a neve. Vencel hol a csatornamester szétvetett lába között, hol térde mellett nézett előre, a csillogó falakra, egy-egy sebesen közeledő hullám színtelen tarajára, amely aztán nemsokára meg is emelte alattuk a csónakot. A csatorna hamarosan járatokra szakadozott, egy-egy ilyen oldalágból csermelyszerű harsogással zubogott feléjük a fekete, habos lé. – Tulajdonképpen, hogy az igazságnál maradjunk, nem is Puhának hívják – mondta a csatornamester. – Van neki rendes neve. Csak én nevezem így, Puhának. Szeretek különböző neveket adni embereknek. Elnevezek valakit így vagy úgy. Vencel közben hangosan szörtyögött, a csatornamester ilyenkor szótlanul hátrapillantott, óvatos mozdulatokkal tartotta a csónak egyensúlyát. – Fújja ki az orrát – mondta. – Fújja, ahova akarja. Itt nem látja senki. Én se nézek oda. – Eh – mondta Vencel. – Azt hiszem, meghűltem. – Odabenn melegebb van – mondta a csatornamester. – Vannak helyek, kórházak és vendéglők alatt, ahol egész meleg van. Ahol sokat csorog a meleg víz. De nem ajánlom, hogy majd nekivetkőzzék. – Azt hiszem, nem jól öltöztem. Nem jó itt szvetterben – mondta Vencel. – Ma szvetterben jöttem, de hát nem tudtam. – Holnap majd kap rendes ruhát. Úgy fog öltözni, ahogy én öltözöm – mondta a csatornamester. – Meg ahogy Puha. Az alá nem kell se szvetter, se tornaing. Csak ha nagyon ragaszkodik hozzá. – Valahol majd jó volna megmelegedni – jegyezte meg erre Vencel. Kezét néha összedörzsölte, aztán újra orra elé emelte. – Valahol – ismételte a csatornamester. – Mit gondol, most hol vagyunk? – Azt nem tudom – mondta Vencel. – De mégis. – Nem, hát nem tudom, igazán nem – mondta Vencel. – De gondolom, már jó messze lehetünk. – Ezt majd tudnia kell – mondta a csatornamester. – Néha csak úgy magától kialszik a lámpa. Bár a boltozat alacsonyabb lett, a csatornamester most sem ült le, görnyedten evezett tovább. A víziút némileg keskenyedett is, Vencel látta, valóban milyen fölöslegesek azok az elhibázott mozdulatok, amikor az evező a nyálkás partot érinti. – Most a piaristák alatt vagyunk – mondta egyszer a csatornamester. – Tudja, hol vannak a piaristák, nem? Vagy maga milyen vallású? – Vidéken jártam iskolába – mondta Vencel. – Faluhelyen, népiskolában. – Na – folytatta a csatornamester. – Ha majd megszokja, hallani is fogja: néha orgonálnak. – Mikor? Most is? A csatornamester lassan, óvatos mozdulatokkal megállította a csónakot. – Most? – kapta föl a fejét. – Hát nem akarok hazudni. Füleljen maga is jó erősen. Csendben ültek pár pillanatig. Vencel csak a csatornavizet hallotta, amint a csónak és a csillogó falak között néha megloccsan, a föld alatti szél egyhangú búgását a járatok vizei fölött. – Nos? Hallja-e? – kérdezte a csatornamester. – Nem – felelte Vencel. A csatornamester hangtalanul kacagott. Vencel a csónak ringásából érezte, s a hangjából, amely most lágyabban visszhangzott a falakon. – Ezt meg kell tanulnia – mondta a csatornamester. – Ez fontos. Ha tudja, hogy templom alatt van éppen, akkor hallhatja is az orgonaszót. Vencel többnyire hallgatott, néha szörtyögött egy keveset, a csatornamester nem fordult hátra, hirtelen letérdelt az elülső ülésre. Letette az evezőket, s két tenyerét szája elé tartva elkiáltotta magát: – Puha! A hang elindult a járatokon és a mellékágakon, s a néha hullámokban érkező csatornavízzel, csendesedő üvöltéssel tört vissza rájuk. A csatornamester felállt, kezébe vette az evezőket. – Tudja – mondta –, ez a Puha a főcsatornamester. Eltűnt. Ma nincs sehol. Vagy ki tudja. Két tágasabb meder összefolyásánál tartottak, amikor Vencel megkérdezte: – Most hol vagyunk? – Na, na – mondta a csatornamester. – Mindent azért én se mondhatok meg. De meglátja, pár év alatt maga is beletanul. Olyan füle lesz, mint egy nyuszinak. A mester magabiztosan, csendesen, dúdolászva evezett a nedves boltozat alatt. – Na, szóljon hozzá. Eltűnt. Ilyenek ezek a főnökök. – Az a Puha? – kérdezte Vencel. – Az hát. A főmester. Bár lehetséges, végig a nyomunkban volt. – Akkor láttuk volna – morogta Vencel. – Talán utol is ért volna. – Azt már nem – mondta határozottan a csatornamester, és fölnevetett. – A főnök nem használ lámpát. Csak akkor gyújtja meg, ha bajt észlel. Azért Puha. Olyan, mint a sötétség. A csatorna végében most a folyópart zöld derengése világított, a nyílás rácsos mintájával egyre nagyobbodott. A csatornamester nemsokára levette a lakatot a rácsról, kinyitotta, és kievezett annyira, hogy Vencel száraz lábbal kiléphessen arra a talpalatnyi helyre, arra a darab fűre. Vencel hamar továbblépett, leült a gazzal telehordott fűbe, és nagyokat szippantott a levegőből. Aztán beszagolt szvettere alá. – Nem vészes – mondta a csatornamester. – Mégis, nem árt, ha tudja, ilyen ruhával nem szabad villamosra ülni. |