Amikor nincs szoba

Az állomás volt az utolsó nagyobb épület, a város nem terjeszkedett túl a vasút vonalán, mivel a keskeny vágányú sínpárok mögött emeletmagasságú, tömör sziklatömbök sora húzódott. Mintegy kerítette ezen a felén a várost, és a közelében tartózkodók elől elvette a hegységre nyíló kilátást. Az érkező utas, akit eddig lekötött a medence mélyéből kiugró hegység egyedülálló képe, amint a döcögő vagonnal beért a sziklatömbök alá, most már a város felé fordulhatott, a zajtalan utcákra tekintő sárga és vörös homlokzatok ragyogtak a napsütésben.

Adorján nem ütődött meg, hogy ugyanazokat a sárga konflisokat találja itt, mint régente, távozása idején, ezeket a kicsi, fényesre kefélt lovakat, kövér, piros bojtokkal a fülük alatt. Adorján könnyű válltáskával érkezett, mint valami örökös átutazó, egykedvűen helyet foglalt az első várakozó konflisban. A kocsis csak bámult, amikor másfél perc múlva, alighogy legurultak a térségről levezető kockaköves úton, utasa máris megállította. A Hotel Laurentzi egyemeletes barna épülete előtt.

A bejárati ajtó zárva volt, küszöbe beporosodott, az ablakköz pókhálós zugaiban meggyűlt mindenféle elhullott légy meg apró bogár. A kilincs fölött kézzel írott táblácska lógott: „A WC nem használható. Bejárás a vendéglőn keresztül.” Adorján ezért megkerülte az épületet, a vendéglő előterében próbálkozott, ahonnan füstös mennyezet alatt keskeny, létraszerűen meredek lépcső vezetett az emeletre. Egyenesen neki egy keskeny szoba nyitott ajtajának.

Idős, testes asszony ült az ablak közelében, a felhőkről behulló egyenletes fény terében, rézágya szélén, süppedő, vastag ágyneműn. Ült egy szál hálóingben, és csipkét horgolt. Olykor kipillantott az üveg elé szegzett gézfüggöny fölött, nem a szemben levő ablakokra, az elhúzó madarakra, hanem a távoli Gerlachovskyra; úgy tűnt, úgyszólván egész nap kézimunkázik, pillantásait megosztja babráló ujjai és a távoli Gerlachovsky hol szürke, hol kék, hol felhőbe vonult kúpja között. Ilyenkor néha annyira elréved, hogy a csipke mintája sárgán rávetül az ablaküvegre, máskor a hegy mozdul el, olykor rátapad az ablaküvegre, s akad pillanat, amikor már ott fürdik a függönyön belül, a szoba örökös árnyékában és édeskés levegőjében, amit az asszony annyira megszokott, s csak kényesebb szimatú látogatóit üti olykor orrba.

Adorján most a lépcső tetején állt, egyetlen lépés választotta el a szobától, hirtelen orron legyintette az érkezésétől megrezzent levegő, amelytől hosszadalmas távolléte alatt alaposan elszokott. Az asszony hallotta a talpak alatt elpihenő lépcső recsegését, érezte odakünn a várakozás reménykedő csendjét, s anélkül hogy fölpillantott volna, keményen kiszólt:

– Nincs szoba.

Adorján azt mondta:

– Megérkeztem, anyám.

Az idősebb Adorjánné ekkor futó pillantást küldött a tárt ajtó felé, valamivel rövidebbet, mint amennyit a Gerlachovsky felé szokott, és megismételte:

– Nincs szoba, fiam.

Adorján megragadta válltáskája szíját, mintha puskát igazgatna a vállán, megfordult és leereszkedett a poros mennyezet alatt az udvarra. Nővére a cementezett udvar közepén szállodai lepedőket mosott hurrogó mosógéppel, mellette ott sorakoztak öblítővízzel a kivénhedt fakádak, amelyekben az egykori fogadó, később a Hotel Laurentzi futóvendégei leáztatták magukról az ilyen kisvárosok kétes emlékeit.

– Megérkeztem, Vilma – mondta Adorján a mosószertől habos tócsák között  állva, de ez a konok nővér alig emelte meg tekintetét, máris visszaejtette dagadt, vörös ujjai fölé.

– Nincs kiadó szobánk – mondta Adorján Vilma. Adorján, aki értett a szóból, elindult a kijárat felé.

Az utcán Irina Habinakova várt rá. Látta betérni ide, tudta, nemsokára újra az utcán lesz. Integetni kezdett neki.

– Újabban kiadom a szobámat mindenféle embernek, aki errefele utazik, lengyelek, szlovákok, románok, csehek és magyarok, még németek is alusznak nálam. Én a konyhában alszom, a szoba üres, tiszta az ágynemű benne. Én megyek előre, maga jön szépen utánam.

Adorján nemsokára ott állt egy alagsori kicsi szobában, ablaka dohányvirágok tövére, kapirgáló tyúkokra nyílt. Válltáskáját egy szék karfájára akasztotta.

– Kicsit ismerem én magát, Adorján – folytatta Irina Habinakova –, de kérem szépen ide az úti könyvecskéjét, az utazólevelecskét, hogy maradjon nálam. Azért is, mert odafönn csendőr urak laknak. Bizony, Adorján úr, kicsit ismerem én magát, azért mondom, ha már egyszer messzire elment, nem kell ide visszajönni.

Adorján elővette belső zsebéből az útlevelét, válltáskájából Rexona és Lux szappanokat tett az asztalra, Tobbler csokoládét, Zöldalma hajsampont meg néhány Kolynos fogkrémet. Irina Habinakova az útlevelet köténye zsebébe tette, a többit kötényébe seperte.

– Érezze jól magát – mondta.

– Végre itthon vagyok – bólintott Adorján.