Másnap

Bubenkó egy kiáltásra ébredt. Olyan ez a kiáltás, mint amikor valaki minden erejét összeszedve elereszti a hangját, s egyúttal kileheli páráját. Bubenkó riadtan ül fel az ágyban, aztán, mint akinek megártott a mozdulat hevessége, visszaereszkedik. Lassan, óvatosan ül fel újra, kimászik az ágyból, és lassú, imbolygó mozdulatokkal elvánszorog az ablakig. Megkapaszkodik a kitárt ablakszárnyakba. Forró délelőtt van, egy teljesen ismeretlen bérház udvarába betűző napfényben cikáznak a legyek. Öklét halántékához szorítja, megtörli gyöngyöző homlokát. Aztán megvonja a vállát: „biztos ásítottam álmomban”.

Ruhája ott hever egy széken elomolva, a földúlt ágyban két párna, két paplan. Látszik, nemcsak ő aludt itt. Az asztalon kitépett kockás füzetlap hever a következő sorokkal: „Fel a fejjel. Kapj be valamit. Tizenegykor a Café Grand előtt. Barna.” Barna?? Tizenegy óra elmúlt. Bubenkó két mutatóujját halántékába mélyeszti. Megvizsgálja az előszoba zárját, csapódásra csukódik, bármikor elmehet. Fölkattintja a villanyt a fürdőszobában, bámulja magát a tükörben, résre szűkült szemét, penészsápadt arcát, az állára alattomban kiütköző borostát. Megereszti a csapot, csorgatja a csuklójára, a halántékára. Aztán kétszer egymás után körbejárja a lakást, benéz a szekrények mögé, a székek alá. Vonogatja a vállát; tegnap ebben a városban harmincéves érettségi találkozó volt, elhúzódott. Meddig?

Az éléskamrában talál egy üveg megcukrosodott mézet. Kiskanállal kiás belőle egy fél csészényit, meghinti citromsóval, meleg vizet enged rá a csapból, megissza. Felöltözik, zakóját vállára veti, és kilép az ajtón. Miután maga mögött becsapta, látja a házigazda nevét: Bajnesz Barna. Tehát Bajnesznál aludt. Arcán zavart mosoly: valami rémlik, vagy mégsem.

Az utcán vakítóan színes, fényes az ősz. Igazi szeptemberi délelőtt. Jól fogna most egy napszemüveg.

– Merre van a Café Grand? – kérdi az utcán valakitől.

– Ez itt, né – mondják neki.

Bubenkó körülnéz, ott helyben megáll, és közönyösen nekitámaszkodik a buszmegálló oszlopának. Nemsokára egy kétrét hajtott képes újsággal megveregetik a vállát.

– Te rosszcsont – mondják neki. – Te rosszaság.

Bubenkó megfordul és elmosolyodik. Egy nő áll vele szemben, föltornyozott vörös hajjal a fején, dorgáló tartásban.

– Semolina – mondja Bubenkó és mosolyog.

– Te rosszcsont. Gyere, mert elkésünk.

– Honnan? – kérdi Bubenkó.

– Gyere, gyere, te rosszaság. – A nő belekarol, és elindulnak, átvágnak az úttesten a villamosmegálló felé.

– A te neved Semolina – mondja Bubenkó. – Semolina Pilchard. Angol nő.

– Honnan szeded a neveidet?

Bubenkó nem válaszol. – Szép idő van – mondja később, a villamos peronján állva, de nem az elvonuló napsütötte falakat, hanem a poros padlót nézi. Semolina Pilchard belékarol.

– Mindenből van kiút – mondja. – Éjjel még gondolkoztam. Van és van. Ha te is akarod.

– Miért? – kérdi Bubenkó. – Mi történt? – Sűrű pislogás alá rejti kialvatlan szemét.

– Gondolkoztam. Csak rajtunk múlik.

– Rendeződni fognak a dolgok – mondja Bubenkó minden meggyőződés nélkül.

Semolina Pilchard szorosabban simul Bubenkó mellé, igyekszik elfogni a tekintetét.

– Először is veszek neked egy tisztességes pár cipőt, ha megmondod, hányas a lábad. És cipőkeféket, cipőkrémeket több színben. Máskor magaddal viszed őket egy kicsi zacskóban, valahányszor elutazol.

– A keféket – morogja Bubenkó. – Hova?

– Egy kicsit ráncba szedlek. Ne járj nekem ilyen lábbelivel.

– A cipőmet utcai tócsákban pucolom – mondja Bubenkó álmodozó hangon. – Kijövök a kapun és belesétálok.

Semolina Pilchard rosszallóan mosolyog. Csóválja a fejét.

– Képzelem, micsoda képtelenség lehet nálad. Kész farkastanya vagy valami ehhez hasonló.

A végállomáson leszállnak. A fedett uszoda kupolás épülete felé közelednek. A bejáratnál ma a volt osztálytársak őrködnek, erre a délelőttre kibérelték az uszodát. Bubenkó csak áll előttük, nem köszön. – Nézd, a Bubenkó – mondja az egyik. – Adjátok már oda neki a gatyáját.

Bubenkó vadonatúj fehér vászon fürdőnadrágot kap, rajta gombostűvel odatűzve a névjegye. És egy fehér úszósapkát.

Semolina Pilchard hamar elkészül, fürdőruhára vetkezetten egy padon ülve lesi Bubenkót. Bubenkó későre lép ki az öltözőből, egy vállas férfi oldalán. Piros fürdőnadrág van rajta, a másikon fehér, nevetgélnek, méregetik egymást. Bubenkó leül a medence szélére, a másik beleereszkedik a vízbe.

– Te nem fehér nadrágot kaptál? – kérdi Semolina Pilchard. – És vedd már le róla a cédulát.

– Minek? – vonja meg vállát Bubenkó. – Kit zavar?

– Belemegy a gombostű a fenekedbe. Ez a Bágyuj Péter fürdőnadrágja.

– Úgy hívják? Cseréltünk.

Semolina Pilchard karon fogja Bubenkót, elvezeti egy padhoz, s amikor leülnek, lábát szorosan Bubenkóé mellé teszi.

– Negyvenkettes a lábad – mondja. – Mert az enyém harminchetes.

Bubenkó is nézi az egymáshoz simuló két lábfejet.

– Látszik – bólint. – Tényleg. Az enyém nyolccal nagyobb.

– Csak öttel.

– Nem tudom, hányas lábam van – morogja Bubenkó.

A medence mellett megjelenik egy kövér, ősz és borzas hajú férfi. Többször belefúj a sípjába. Az öregfiúk vízilabdázni fognak. Bubenkó is elindul a medence felé, ahol a többiek gyülekeznek. Beáll az egyik csoportba. A mellette álló férfi vagy kétszer oldalba löki.

– Rajtad miért van fehér sapka?

– Hát rajtad miért van piros?

Az a Bágyuj Péter nevű férfi már közeledik a másik csapatból, hozza Bubenkó fejére a piros sapkát.

– Most rajtam is piros sapka van – mondja Bubenkó a mellette álló férfinak. Aztán a vízbe ereszkednek. Bubenkó csak úszkál a medencében, látszik rajta, nem kíván a labdához érni. Néha ott ring a labda előtte a hullámokon, de nem nyúl hozzá. Egyszer aztán, amikor egyik játékos már majdnem eléri, hanyatt veti magát, és lábbal fölrúgja a levegőbe. Aztán fájdalmasan lehunyja  szemét, és kiúszik a medence szélére. Kikecmereg, letérdel, csöpög róla a víz. Kínosan lépegetve eltotyog a mozgóbüféig.

– Egy fröccsöt – mondja az elárusító lánynak.

– Itt nincs fröccs.

– Hát mi van?

– Keksz. Piskóta.

– Ha-ha-ha.

Bubenkó betotyog a férfiöltöző ajtaján. Odabenn egy padon tömött hajú, ősz férfi ül ruhástól. Két kézzel markolássza a haját. Bubenkó kicsit lehajol, az arcélét vizsgálgatja, úgy tetszik, fölismerte. Hogy meggyőződjék, valóban az-e, akire gondol, dúdolászni kezd: „Kaliger, Kaliger, mért hagytál te itten, amikor én benned annyira hittem.”

– Mi van? – kérdi Kaliger.

– Te most hány éves vagy?

Kaliger elengedi tömött, ősz haját, riadtan tekint Bubenkóra.

– Annyi, amennyi te – mondja.

– Nem ez a lényeg – legyint Bubenkó. – Nem láttál valahol egy elhagyott, árva, bús aktatáskát?

– Nem – mondja Kaliger. – Miféle táskát?

– Volt benne egy pizsama, törülköző, valami kicsi holmik borotválkozásra. Szeretnék megborotválkozni.

– Nem láttam – mondja Kaliger.

– Az enyém volt – mondja Bubenkó.

Miután Bubenkó is felöltözött, együtt indulnak kifelé az uszodából, a többi egykori osztálytárs között. Bubenkó, vállára vetett zakójával, Kaliger oldalán legelől menetel. Semolina Pilchard alig bírja utolérni. Bubenkó előbb csodálkozva tekint rá, aztán elmosolyodik.

– Ismeritek egymást? Ez Kaliger. Ez Semolina Pilchard.

– Ne hozz kínos helyzetbe – morogja Kaliger. – Erre az egyre érzékeny vagyok.

– Talán följelentettétek egymást.

A Vadászkert kisvendéglő felé tartanak, flekkensütés lesz a kerthelyiségben. Búcsúebéd a szabad ég alatt, aztán ki-ki hazautazhat.

– Valaki tökön rúgott – mondja Bubenkó egy kicsi italmérés előtt. – Igaz, elmúlt, de kapjunk be hamar valami erőset.

Előresiet, rendel három féldeci barackpálinkát, remegő ujjakkal rendezgeti őket a vizes pulton.

– Kaliger hol van? – kérdi.

– Elment – mondja Semolina Pilchard.

– Látod. Biztos feljelentetted.

– Kérlek – mondja Semolina Pilchard. – Nagyon kérlek.

– Ez Angliában nem szokás?

– Egy régi ügy. Nagyon ciki.

– Aha. Szex – bólint Bubenkó. – Engem ma tökön rúgtak a víz alatt. – Kaliger érintetlen poharát ügyetlen mozdulatokkal osztogatja kettejük között. Könyököl a vizes pulton.

A Vadászkert kisvendéglő lugasában összetolt, megterített asztaloknál ülnek. Az előétel már tálalva van, majonézes saláta meg ikra, citrom, kapribogyó. És természetesen különféle italok.

– Az rúgott hasba – mondja Bubenkó. – Az ott.

– Az Ivanov Petya – mondja Semolina Pilchard. Vízibolhával foglalkozott. Tele volt pénzzel.

– Ivanov Petya tökön rúgott – morogja Bubenkó.

– Te rosszcsont – súgja Semolina Pilchard. – Ne igyál többet.

Bubenkó elégedetten dől hátra a széken, jobb kezét a zsebébe mélyeszti. Nem egyszerre, két kisebb részletben. Amikor félig van a keze a zsebében, úgy tűnik, szívesen visszahúzná, de nem meri, vagy valamiért nem lehet. Ezért aztán lenyomja a zseb fenekéig. Arca gondterheltté válik, bal kezével is a zsebébe nyúl, és némi önkéntelen tétovázás után azt is elsüllyeszti. Így marad. Semolina Pilchard türelmetlenül kocogtatja a Bubenkó poharát, koccintani szeretne. De Bubenkó nem mozdul. Keze a zsebében. Nagy későre aztán odasandít Semolina Pilchardra.

– Jobb, ha megmondom, mire gyanakszom – mondja mosolyogva. – Azt hiszem, szar van a zsebemben.

– Micsoda?

– Szar – bólint Bubenkó tárgyilagosan. – Álljunk fel. Te majd nyitogatod előttem az ajtókat.

Zsebre dugott kézzel kel fel az asztal mellől, furcsán feszítve halad végig az udvaron. A Vadászkert vendéglő mosdójában aztán kihúzza két kezét a zsebéből. Csuklóig mustárosak. Bubenkó hangtalanul nevet, egész háta remeg.

– Van egy ollód? – kérdezi.

– Egy görbe körömolló – mondja Semolina Pilchard.

– Na, hozd hamar.

Bubenkó szeme előtt mozgatja mustáros ujjait, aztán odaírja a falra: „Unom”. Aláírja: „Öcsi”. Megereszti a csapot, hagyja, csorogjon jó bőven kezére a víz. Később csöpögő ujjakkal veszi el Semolina Pilchardtól az ollót, és kinyisziteli a két zsebet a zakóból. A két mustárral telt zacskót meglóbálja és beledobja a kagylóba.

– Kimostam volna – toppant Semolina Pilchard. – Ez prédaság. – Aztán felsóhajt: – És ezeknek érettségijük van. Ezek felnőtt emberek. Malacok.

Amint visszaül az asztalhoz, Bubenkó nagyobb adag majonézes salátát vesz a tányérjára. Csorog le a karimáján. Most épp föl kell állni: el fogják énekelni azt, hogy „Éljen sokáig, éljen sokáig”. Bubenkó ülve marad. Kinyitja Semolina Pilchardnak a széktámláról lelógó táskáját, és tányérjáról a majonézes salátát lassú, körültekintő mozdulatokkal besöpri. Visszacsukja a táskát és föláll.

– Ez a tied – súgja Semolina Pilchard fülébe.

– Tessék?

– Mindjárt jövök – súgja Bubenkó. És amíg a többiek énekelnek, zakójával a vállán kisétál a Vadászkert vendéglő kapuján, elindul gyalogosan az állomás felé. Erősen süt még a nap, vakítóak a falak. Hirtelen csodálkozva emeli kezét az orra elé, morzsolgatja szemzugát, orrtövét. Egész nedves lesz a keze. Nincs zsebkendője, zsebe sincsen. Az állomáson kitölti szabadjegyét, nem érvényesítteti, előbb a peron csurgójánál löcsbölgeti az arcát. Minden mindegy, az igaz, de azért bőgve nem illik a jegypénztár elé állni.