Régi vendég

Serfőző a konyhában üldögélt Bócz Verával. Serfőző ingujjban, jéger alsóban, Bócz Vera egy kifeslett, rövid pongyolában, meztelen lábfejét maga alá húzva. Este volt, ezek mégis úgy néztek ki, mintha nemrég ébredtek volna, lehajtott fővel, kelletlenül hunyorogtak. A lámpa fénye kimártott tányérokba hullott, Serfőző fehér tarkójára, Bócz Vera kemény, dúcos nyakára. A korai vacsora útját egyengették, nagy csöndben, amikor csöngettek. Serfőző kórházi köpenyt terített a vállára, és lassan indult az előszoba felé.

– Vigyázzon, kit enged be – szólt utána Bócz Vera. – Nincs kedvem felöltözni.

Serfőző hamarosan visszatért a szobába. Közel hajolt Bócz Vera füléhez.

– Szegény Harkályt keresik – mondta szomorúan és tanácstalanul.

– De hát – suttogta Bócz Vera –,  maga,  remélem,  megmondta, mi van vele.

Serfőző szomorúan ingatta a fejét, zavartan igazgatta vállán a köpenyt.

– Én nem mondtam semmit. Mondja meg maga, Vera, ha szeret ilyesmiről beszélgetni.

Bócz Vera mezítlábasan elsétált az előszobaajtóig, és résre nyitotta. Egy férfit látott ott, kalapját kezében, könnyű felöltőjét karján tartotta. Az asszony épp csak kinézett, máris visszaült a székére.

– Hívja be – mondta Serfőzőnek.

Serfőző kitárta az ajtót. Biccentett az idegennek.

– Tessék bejönni.

Bócz Vera mezítlábasan, maga alá húzott lábfejjel ült székén, térde fölött igazgatta rövid pongyoláját.

– Nem haragszik – mondta –, amint látja, háziruhában vagyok.

Az idegen kalapjával elhárító mozdulatot tett.

– Milyen ügyben? – lépett hozzá Serfőző, és székét a vendég mögé tolta.

– Itt szoktam aludni – felelte az enyhe fejbólintással. – A kétnapos ünnepeket rendszerint együtt töltjük.

Bócz Vera végigmérte a férfit. Sötét szeme, sima haja volt, a kalap csíkot hagyott homlokán. Serfőző a kimártott tányérok után nyúlt, aztán az abroszt is leszedte és az öblítőkagyló alá rázta.

– Az igazság az – mondta, és úgy maradt a vendégnek hátat fordítva –, hogy Harkály nincs itthon.

– Majd megjön – jegyezte meg mosolyogva a vendég.

Serfőző összefogta az abroszt, betette az asztal fiókjába.

– Aligha – ejtette ki halkan. – Mint említettem, Harkály távol van.

– Értem – bólogatott a vendég. – A szobája ezek szerint üres.

Bócz Vera közelebb hajolt a vendéghez.

– Nem éppen – mondta –, mivel jelenleg mi is benne vagyunk abban a szobában.

– Szóval önök is – bólogatott derűsen a vendég. – Akkor rendben. Én itt régi vendég vagyok. Étkezni a városban szoktam, de kérni fogok egy lakáskulcsot.

Bócz Vera meztelen lábával Serfőző lábikrája felé közeledett, két lábujjával átfogta a jéger alsó szárát. De Serfőző fél lábát hátrahagyva is elérte fogason lógó zakóját, kivette zsebéből a kapukulcsot. Meghimbálta a vendég orra előtt.

– Tessék parancsolni.

– Ejnye! – mondta Bócz Vera, miután a vendég kilépett az ajtón. – Magának aztán komoly gátlásai vannak.

– Legyünk egészen őszinték – mondta Serfőző. – Maga hívta be, Vera.

– Nem azért, hogy itt aludjék nekünk.

Miközben az ágyat vetették, a szoba megtelt a napon, szélben száradt ágynemű illatával. A Harkály ágyneműje volt.

– El fog ez jönni máskor is – mondta Bócz Vera. – Máskor is, amikor kétnapos ünnepek vannak.

– Az lehet – hagyta rá Serfőző. – Úgy néz ki, fog ez még itt aludni. Majd közelebbről is megismerjük.

– Jó lesz, ha megtudakolja a nevét. Kiféle,  miféle,  ki fia,  borja.

– Maga olyan, hogy magának majd biztos kikotyogja – mondta Serfőző.

Aztán kendőt terítettek az éjjeli lámpára és lefeküdtek.

– A kocsmák már rég bezártak – suttogta Serfőző éjféltájt. – Maga mit gondol, Vera? Mit csinál majd az az egyén a kulccsal?

– Vagy kinyitja vele az ajtót, vagy becsúsztatja a lábtörlő alá.