Sorok a liftben rekedt asszonyhozAsszonyom, midőn e sorokat írom, önre gondolok. Hallom visítozását, a vészcsengő hiábavaló, szüntelen berregését, a súlyos bádogajtó döndülését öklei alatt. El tudom képzelni, nem könnyű dolog kijutni onnan. Ott maradni sem könnyű egy ilyen bárki számára méltatlan helyen: a hetedik és a nyolcadik emelet között. Hogy úgy mondjam: éppen sehol. Látom, a fülke áramszolgáltatása zavartalan, ezért gondoltam, küldök önnek egy kis olvasnivalót. Amikor meghallja lépteimet, többször is elkiáltja magát: „Hé, uram, uram. Jóasszonyok, emberek! Hallják, amit mondok? Én vagyok – és ekkor megmondja a nevét –, igen, én vagyok. Nyissák ki azonnal! Tegyenek tüstént valamit!” Ilyesmiket fog kiabálni, vagy ehhez hasonló hülyeségeket. De én nem állok meg, nem is szólok önhöz, mivel ott lesz a kezemben ez a kizárólag az ön számára készült kis olvasnivaló, amit majd oda fogok hullatni a nyolcadik emeleti folyosó kövére, cipőm orrával oda pöccintem, közel ahhoz a kicsi, háromszög alakú lyukhoz, amelyet egy tiltott módon fölszállított bútor sarka ütött az aknaajtó hullámos üvegén, tehát az ön orrával egy magasságba, ahonnan aztán ön majd minden leleményességét latba vetve, a retiküljéből való körömvágó ollókkal, csipeszei, hajtűi, hajszálai és hosszú körmei, valamint fogai segítségével – és természetesen kellő kitartással – megkaparinthat, hogy aztán olvassa, olvassa, olvassa. Én közben a hetedik emeletről vállam fölött még futólag fölpillantok a fejem magasságában remegő bokája képére, amint áttetszik a homályos üvegen, és egyre csak távolodom, mivel nem én vagyok a felvonó kezelője, nem én vagyok a felvonó biztonságos működéséért és a bennrekedt személyek kimentéséért felelős férfi, nem nálam van az a kulcs, amelynek segítségével egyetlen mozdulattal megszakíthatom az áramkört, nem nálam van az a kulcs, amellyel kinyithatom a már áramtalanított lift ajtaját, hogy ön a karjaimba omoljon. Ne vádoljon tehát oktalanul közönnyel, én csak mint egyszerű bérlő legyalogolok sok emeletet, s a földszinten majd kisétálok az utcára, ahol most süt a nap, olvadozik a hetek óta kemény, sáros kupacokba fagyott hó, szellőtől bodrozó barna erecskékben mozdul a lefolyók felé. Ott lenn majd szerteágaznak a gondolataim apró-cseprő, csip-csup ügyeimre, hagyom, ragadja el őket a tavaszias szellő. Elbandukolok valamerre: amerre éppen kedvem tartja. Mennyire mulandó lesz számomra ez a délelőtt, mennyire mulandó az a kicsi szellő, az ön fülkéje szélcsendjéhez képest. Vajon megnyílik a liftkezelő füle egy pillanatra, hogy jelzései valamelyikét befogadja? Igen, nem. Igen. Nem. Ki tudja? Mégis azt ajánlom: ön csak visítson, ön csak toporzékoljon, ön csak dörömböljön, ön csak nyomja a vészcsengő gombját. Talán kap majd másoktól is vigasztaló sorokat. |