Mozgólépcső

Manyevuc, Manyevuc – ez a név járt Lamos fejében, miközben a metró mozgólépcsőjén állva a kijárat felé közeledett. Reggel, ébredése pillanatában költözött bele ez a név, és azóta képtelen szabadulni tőle. Manyevuc vagy Manyevutz: többféleképpen is le lehet írni a nevet. Hangzása kicsit örményes, bizonyára a vuc vagy vutz végződés miatt, s ezzel a közismert Issekutz családnévre emlékeztet. Ám az is igaz, laikus ember számára a Manye valamivel örményesebb, mint az Isse. Bár, tudja a fene. Tehát: Manyevuc.

Lamos közben felületesen belebámult a párhuzamos mozgólépcsőn lefelé ereszkedők arcába. Ostoba, megalázó helyzet ez, amolyan kényszerű szemle. Az út felénél tartott, amikor a lefelé ereszkedők között megpillantott egy arcot. Rövidesen egyvonalba kerültek egymással, ekkor Lamos áthajolt a korláton és fölkiáltott: – Sorbán!

A mozgólépcsőn ellentétes irányban közlekedő egyén hirtelen fölkapta fejét, és megütközve meredt Lamosra. Ő talán nem ismerte föl azonnal, de amikor látta, hogy Lamos utána veti magát, azaz: az utasokat félrelökdösve, a lépcsőfokokat kettesével véve sietve kezd kapaszkodni fölfelé, hogy valamilyen úton-módon utolérje, maga is tolakodva sietett lefelé. Nem állhatott jól a szénája Lamosnál.

Amikor Lamos végre fölért a csarnokba, gondolkodás nélkül átlépte az érkezőket az indulóktól elválasztó zsinórt, és hiába kiabáltak utána az ellenőrök az üvegkalitkából, hogy érme bedobása nélkül, szabályellenesen akarja igénybe venni a közszállítást, ő a megrökönyödött utasok között furakodva, eszeveszetten igyekezett lefelé. Akárhogyan is vesszük, annak a Sorbánnak, aki ugyancsak szedte a lábát, egy teljes mozgólépcső-hossz előnye volt. Mire Lamos leért a peronokra és végigsisonkázott a sima márványpadlón, a jobb oldalon egy szerelvény ajtaja éppen csukódott. A bal oldali peron várakozó utasai között senki még csak nem is hasonlított ahhoz, akit keresett. Lamos lekapta fejéről a kalapot, és bosszúsan összegyűrte. Aztán végigsimított a homlokán. Beismerhette: meggondolatlanul járt el, amikor olyan harsány módon hívta föl magára a figyelmet; mennyire célszerűbb lett volna bizonyos kockázatot vállalva csöndben utána lopakodni, akkor talán most itt találta volna a bal oldali peron várakozó utasai között. Így viszont ez a Sorbán, valószínűleg úti céljától függetlenül beugrott az első érkező szerelvény ajtaján, állát gallérjába dugva elbújt a prémes utasok között, s eltűnt, talán örökre. A csirkefogó.

Lamos megforgatta kezében a kalapot, majd belülről fricskázni kezdte, hogy visszanyerje eredeti alakját. Aztán fejére tette, és elindult a mozgólépcső felé. Tényleg nem volt mit tennie. – A kutyafáját – mormogta foga között.

Alig ment egy keveset, máris eszébe jutott Manyevuc. Ez is még egy átkozott dolog. Történhet közben bármi, most is például ez a bal kimenetelű Sorbán-ügy, az a belső hang szíve dobbanásával ismétli: Manyevuc, Manyevuc. Vagy Manyevutz. Attól függ, ki hogyan kívánja írni.