A magány rejtett küszöbe

– Te jó ég – hördült föl Boncz, amikor meghallotta saját hangját az üres szobában. – Én magamban beszélek! Miért?

Künn a befagyott meder jegén földrész alakú sötétkék, gőzölgő folt: ezen át lélegzik a folyó. Fekete tollú madarak csapnak le rá, alig érintik, máris elsuhannak párállásából; annyira egykedvűen emelkednek a szél csak általuk ismert hullámain, hogy nem érdemes őket követni.

Boncz egyedül áll a szoba közepén, homlokát törülgeti. Ott a folyómederben az a sötétkék folt, azon innen a lila és hamvas hókupacok, a levéltelen szilvafák kusza rácsozata, aztán a külső hideg ablaküveg, az ablakköz téli, pókhálót rezgető levegője, aztán a belső ablak, onnan kezdve pedig – már benn a szobában – faltól falig, padlótól mennyezetig mindent elborítanak a kitömött madarak.

Sok év munkája, a korszerű madártömés diadala ez. Egy keskeny kéz nem fér el a tollak között, hogy bár egyetlen ujjbegy megérinthesse a falat. Kedves és melegítő kép; ami mégis bántó, az talán az a megkülönböztetés, amit bárkinek éreznie kell, ha a befagyott folyómeder fölé lecsapó fekete madarakat is keresné. Ez az aránylag könnyen hozzáférhető, erdőn, mezőn és városon egyaránt honos madár valami érthetetlen és bizonyára elfogult rangsorolás miatt távol maradt.

Ez talán a Boncz vétke, aki a madár külleme vagy vélt tulajdonságai, vagy talán saját maga előtt be nem vallott egyéb okok miatt ezt a madarat legeslegutoljára hagyta. Majd, amikor már a struccokkal is végzett. Talán a Boncz vétke a varjúfélék kivettetése, vagy talán a feleségéé, aki hetek óta eltávozott a lakásból minden cókmókjával, kivéve egyetlen hajkefét, amelyet a fürdőszobában felejtett, benne pimaszul kunkorodó szürke hajszálakkal; lemondó és sértő emlékeztetőül egy másik okra: Boncz reggelente irtózattal meredt a párnáján maradt szürke göndör hajszálakra.  Az asszony keze lenne a dologban? Tiltotta-e valamilyen formában a hollóktól, varjaktól és csókáktól: „Jézusom, egy holló. Elájulok.” Vagy pedig: „Amíg én élek, hollóra, kedvesem, te ne is gondolj!” Nem, ilyesmit az eltávozott asszony talán mégsem mondott. De az is igaz, mennyire igaz, hogy erről a madárról, amellyel a mindennapos találkozás úgyszólván elkerülhetetlen, az ex-Bonczné egy szóval sem nyilatkozott, sem így, sem úgy. Nemhogy nem dicsérte, de azt sem kérdezte, micsoda az a fejünk fölött néha elhúzó koromfeketeség, amely időnként úgy csinál: krak-krak – holott férje világéletében madarakkal foglalkozó egyén volt. Úgy néz ki tehát, hogy ez a sunyi hallgatás, ez a makacs tagadás, ez a bűnös mellőzés elég volt ahhoz, hogy Bonz ne tudja meg saját tapasztalatából, hogyan viselik a varjúfélék a korszerű madártömést.

Tehát íme: a befagyott folyómeder sötétkék foltja, a fölötte keringő fekete madarak és a fürdőszobában felejtett hajkefe körül dongtak Boncz gondolatai, amikor hangosan így szólt:

– Jó lenne most egy kutya.

Ekkor – mint már tudjuk –, hangosan fel is hördült:

– Te jó ég. Én magamban beszélek! Miért?

Tényleg, miért? És miért kutya? Boncz, miközben egymagában állt szobája közepén, egyszerre két kérdéssel találta szemben magát. Az első az megmagyarázhatatlan tény, és a bosszantó apróságok közé tartozik. A másik az képzelet dolga. A kutya az, mondjuk, barna, mondjuk, sima szőrű, alacsony növésű, karcsú és meleg. Csak mélyen lecsüngő füle hűvös és főleg az orra, amivel – ha kileste a ritka pillanatot – elérheti az ember lábán a zokni és a nadrág között fedetlenül maradt bőrt. Ilyenkor az ember lehajol, és álla alatt megsimogatja.