Csendes lebukás

Ülök az állomáson, egy üres villamos targoncán, és várom, mikor gurul be fáradtan a távolsági személyvonat. Délben sürgönyt kaptam Ojniczánétól: nagyon jó hírei vannak, estére számíthatok rá. Úgy néz ki tehát, be fogunk zárkózni a kertre nyíló, tésztaszagú szobába.

A másodosztályú vagonból bő szoknyás asszonyok szállnak le málnával telt faedényekkel, vesszőkosarakkal, mögöttük katonák, fadöntők és sárga mellényes pályamunkások. Ojniczáné nem száll le ezen a délutánon a távolsági személyvonatról, de leszáll egy fehér arcú, szőke férfi. Bizony, azt hiszem, ez Ojnicza ezredes. Magas, erősen szőke és derék, mint egy medve. Egy nagy, szőke medve. Elnéz az utasok feje fölött, a peronra ügyet sem vet, átvág a sínpárokon, s mint aki ismeri az utat, elindul a rövidítéseken a kertek alatt a Szamóca utca felé, ahol én lakom.

Fölkelek a targoncáról, én is hazaindulok, ilyenkor otthon a helyem. Ojnicza ott megy előttem, olykor bepillant a kertekbe, a sötétzöld fű között feketére ázott padokra, görbe lapú asztalokra, ilyen esti üldögélésre való helyekre. Benéz az én udvaromra is, rápillant a házszámra, s kutyától nem tartva nyugodtan besétál a tornácra. Kétszer megrázza a csengőt. Mivel még nem vagyok otthon, nincs ki ajtót nyisson neki. Ojnicza lassan kisétál az utcára, rám ügyet sem vet, leül szemben a kapuval egy kőkerítés párkányára.

Amint a kulcsot a zárba illesztem, érzem az ajtó előtt ennek a hatalmas embernek megrekedt melegét, érzem keményen kopogó tekintetét a tarkómon. Magam mögött sietve bezárom az ajtót, mindjárt megrázza kétszer a csengőt. Ha azt mondaná: „most széttépem magát”, azt fogom válaszolni: „nem, nem tehet ilyet”.

Kétszer meghúzzák a csengőt. Ott áll nagy, világos testének nyomasztó melegével. A válláig érek.

– Bejöhetek? – kérdi.

– Tessék – mondom.

– Bemutatkozzam?

– Ne – mondom.

Ojnicza bent van a szobában, amely most délután zöldesen dereng a kert lombjától, elsétál az ablakig és becsukja. Látom a vattát a fülében.

– Huzat van – mondja, hogy értsek a szóból.

Látom, nagyon kicsi neki a szék, de nem mondhatom: parancsoljon még egyet. Csak ül ott fél fenékkel, fejét körbeforgatja, maga mögött is szemügyre veszi a szobát. Láthatja, eléggé keskeny az ágyam.

– Maga mivel foglalkozik? – kérdi.

– Kottamásoló vagyok – mondom.

– Az meg micsoda?

– Valaki ül és másolja a kottát – magyarázom.

Ojnicza elhallgat, csak néz, néz az arcomba. Talán meg kellene ismételnem: „Valaki ül és másolja a kottát.” De hallgatok. Ojnicza legyint egyet. Keze feje fehér, vörösesbarna szeplőkkel, kemény, vörös szőrrel.

– Én ezredes vagyok – mondja.

– Szóval őrnagy – mondom készségesen.

– Nem – mondja Ojnicza ezredes. – Nem őrnagy. Ezredes. – Aztán megintcsak legyint egyet.

– Egy teát – mondom, és kisietek a konyhába. Odateszem a teavizet, lesem alatta a kék gázlángot, lesem az első buborékokat. Ojnicza meg se moccan, ül fél fenékkel azon a kicsi széken. Leszűröm két csészébe a teát, tálcára teszem és beviszem az asztalra. Magamnak beleteszek egy kockacukrot. Ojnicza most is az arcomba néz, én a csészébe. Egyszer csak feláll.

– Na mindegy – mondja, és legyint egyet. Kimegy az előszobába, és várja, nyissam ki előtte az ajtót. – Szóval nem kell bemutatkoznom. Ugye?

– Nem.

– Akkor jó – mondja és elindul. Kilép a kapun, elindul jobbra, a rövidítéseken az állomás felé.

Kettétörök egy kockacukrot, beleteszem az Ojnicza ezredes érintetlen teájába. Előveszek a szekrényből egy kicsi üveget, egy keveset a kisüstiből, és töltök belőle a csésze karimájáig. Mindjárt megiszom.