A Zangezur hegység

Két kutya közeledett a Vorotán vize felől, név szerint Szuren és Hagop. A partmenti szürke ágú gyér cserjésből léptek elő, bundájukat meglegyintette az a szellő, amely napszálltakor indul a sivatagos lejtő kövei közül Karen Akopján háza felé. Termetre majdnem egyformák voltak, ábrázatuk is hasonlított, éles tekintetük, széles, tömör koponyájuk volt, mint a tibeti kutyáknak. Szuren medveszínű volt, Hagop fakófehér, farkát alacsonyan hordta, mint a farkas. Itt születtek valamelyik szomszédos tanyán a Vorotán völgyében.

Karen Akopján cserjével kerített háza magányosan állt, nem túlságosan messze a folyótól, mégis annyira távol, hogy udvarán már örökös aszály porlasztotta a vörös, néhol zöldesfeketén erezett földet, sárga fűszálak zizegtek a falak alatt, s esténként, ha beállt a felföld hideg csöndje, a csukott ablakon át is behallatszott a hamar kihűlő kövek pattogása. A falak sápadt téglaszínű tufából, zöldesszürke bazaltból épültek, csak a ház tornáca készült fából, a gerendákon megtekeredett az elpusztult szőlőtőke. A napszítta fehér gerendák, a széltől simára kopott szőlőtőkék között ki lehetett látni a Vorotán vizét takaró gyér cserjésre, a napszállta fényében oroszlánszínű Zangezur hegységre, a pusztaság vörös és kovaszínű köveire.

A két kutya egykedvűen haladt el a becsukott tornácajtó előtt, a veteményeshez vezető frissen ásott csatorna mentén, egy ingó falú cserény felé, s már majdnem el is tűntek a sivatag peremét jelző, őrszemként sorakozó kövek között, amikor Szuren hegyezni kezdte a fülét, Hagop is fölkapta porban pihenő farkát. Megfordultak és halkan szűkölve, lábukat sebesen kapkodva visszatértek a folyó cserjése mellé.

A ház elé szürke terepjáró kanyarodott. Elsőnek Karen Akopján szállt ki, utána Metaksza, végül Zoltán Mazakján. A hátsó ülésekről cementeszsákokat emeltek le, és egymásra rakták őket az eresz alatt.

A nap már a Zangezur ormát, a hegy fehérre fagyott homlokát sütötte, Zoltán Mazakján a tornácon üldögélve leste, mint huny ki lassan távoli csillogása.

– Tisztelt rokon – mondta Metaksza halkan és mély hangon. Megállt a bejárat gerendájának támaszkodva.

Zoltán Mazakján belépett a konyhába. Mögötte hűvösen örvénylett az esti levegő. Amíg Karen Akopján beindította az áramfejlesztőt, csak süllögő, görcsös, kemény fadarabok világítottak az alacsony tűzhelyről. Amint lassan remegve kigyúlt a fény, asztalhoz ültek. Disznófősajtot, fokhagymás kecsketúrót, babsalátát ettek, petrezselyemlevelet, retket, uborkát rágtak hozzá. Karen Akopján kesely orrát tenyerébe fúrta, a frissen ásott csatornáról beszélt. Azt mondta, most már elkészülnek vele, tavasszal aztán bevetheti az egész veteményest Dagesztánból kapott magokkal.

Zoltán Mazakján a ház keleti felében aludt, résre nyitott ablakkal, kitárt zsalugáterrel. Ablaka a Zangezur hegységre nyílt, ahonnan kora reggel forrón és fehéren tűz be a nap. Most holdtalan, üres éjszaka volt; lassanként megtelt a kutyák csaholásával. Szuren mély bömbölése a folyóparti cserjésben visszhangzott, Hagop ingerült vinnyogó morgással távolodott a pusztaság őrszem-kövei között. Hajnal felé, mintha ezek a kövek fegyverezték volna le őket, elcsendesedtek.

 

– Nem, dehogy – legyintett reggel Karen Akopján, és magyarázni kezdett Zoltán Mazakjánnak. – Nem jár itt senki éjnek idején. Még nappal is csak nagy ritkán vetődik errefelé valaki. A kutyák megszokásból mindent megugatnak, a megrezzenő cserjést, a kivájt köveken megsikló szél huhogását, s talán a régi idők párducait is. Valamikor erre vezetett a csapásuk, éjszakánként errefelé jártak le inni a Vorotán vizére. Valami hordozza még itt az emléküket, s mivel Szuren és Hagop idevaló kutyák, hát érzik éjjelente a vadállatok egykori lopakodását, s talán megbirizgálja orrukat is egy-egy ilyen párducbundából való szőrszál, amit a szél évek óta kerget a Zangezur kövei között. De hol vannak már azok a párducok.

Karen Akopján reggeli után beült szürke terepjárójába, elhajtott Kadzsaránba.

Zoltán Mazakján délelőtt zsinórral mérte ki a csatorna hosszát, a Vorotántól a veteményes végében roskadozó cserényig, később a zsinórt a nyakába akasztva döngölni kezdte a kiásott árok fenekét. Szuren és Hagop ülve bámulták, ahogy haladt, fejüket lassan utána fordították. Metaksza zöldséget hámozott a tornác oszlopa mellett, sűrűn pillantott kifelé. Zoltán Mazakján látta a tornácon az asszonyt, s a kutyákat, amint olykor hegyesedő füllel emelkednek föl az udvar vöröses porából, hogy kicsivel odébb üljenek. Hirtelen kiegyenesedett.

– Miféle párducok? – kérdezte. – Miféle párducokról beszélt Karen Akopján?

Metaksza mozdulatlanul ült most, arca is rezzenetlen maradt, csak kipillantott a csatorna felé, nem válaszolt. Zoltán Mazakján azt gondolhatta, hangját bizonyára elkapta a szél, besodorhatta az őrszem-kövek közé.

– Egy pohár savót innék – kiabálta később valamivel hangosabban Zoltán Mazakján, holott az árok döngölése közben már a tornáccal egy vonalba került.

Metaksza megingatta fejét, hámozókését letette maga elé.

– Most nem lehet. Majd ha maga is bejön.

– Ejnye. Egy pohár savót, Metaksza asszony – kiabálta Zoltán Mazakján mosolyogva.

– Most nem lehet. Amíg bemegyek érte, ezek széttépik.

– Micsoda?

– Ez a kettő.

A zöldséges edény mellett tányéron ott állt még a reggeli maradéka. Fokhagymás kecsketúró  retekkel. Zoltán Mazakján mutatóujjával kente szájába a maradékot, s szopogatta a hasábokra szelt retkeket.

– Jól hallotta – mondta Metaksza –, amíg errefele párducok éltek, itt jártak le a folyóra. De most nincsenek párducok. Nincs errefelé semmiféle állat, csak ez a két kutya. A medveszínű meg a másik.

– A végén ezek is megesznek – morogta Zoltán Mazakján.

 

Délelőtt megérkezett Karen Akopján a terepjáróval. Egy kicsi teherautó követte. Két betonozó munkást hozott, zsalukkal, betonkeverővel. Nyomban nekifogtak a munkának, pihenés nélkül dolgoztak Zoltán Mazakjánnal együtt. Metaksza barna korsókban vitte ki a savót, tálcákon a forró káposztás meg túrós palacsintát. Szuren és Hagop a terepjáró alatt hűsölt, gyanakodva pislogtak a burrogó betonkeverő felé. Nagy volt a forróság, szeptember végén nincs felhő az égen.

Alkonyattájt, amint elérték a cserény falát s egyben a veteményes végét, bevonultak a tornácra. Hideg babsalátát ettek, fanyar vörös bort kortyolgattak. Sötétedéskor a betonozók összeszedték a zsalukat, s a betonkeverővel együtt fölrakták a kicsi teherautóra. Visszatértek Kadzsaránba.

Zoltán Mazakján lefekvés előtt kinyitotta az ablakot. Könyökölve bámult kifelé, várta, mikor állítja le Karen Akopján az áramfejlesztőt, hogy szeme mielőbb megszokja a kinti sötétséget. Jó ideig a kutyákat, főleg a fakó Hagopot kereste, de odakünn nem mozdult semmi, csak a Zangezur sivatagos lejtőin leomló esti szél. Később álmában hallotta Szuren mély bömbölését, Hagop ingerült, vinnyogó morgását. Kikelt az ágyból, és becsukta az ablakot.

 

– Jöjjön, rokon, segítsen nekem egy kicsit – mondta Karen Akopján a Zoltán Mazakján szobája előtt. Zoltán Mazakján fölkelt az ágyból, kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön hamar – mondta Karen Akopján. Kezében baltát, vésőt tartott. – Jöjjön velem, fönn van már a nap. Mindjárt megköt a beton.

– Megyek, megyek – mondta Zoltán Mazakján, és öltözködni kezdett.

– Így, ahogy van – kérte Karen Akopján. – Jöjjön így lengében, máris nagy a meleg.

Elindultak a Vorotán felé. Karen Akopján kezében a szerszámokkal, Zoltán Mazakján amúgy pizsamásan, mezítlábra húzott papucsában. Zoltán Mazakján félúton körülnézett, a melegtől már égtek a ház körüli kövek, érezte a vörös por érintését a papucs talpán át. Metaksza asszony kőszerű mozdulatlanságban állt a tornác oszlopa mellett.

– Kiveszünk egy darabot a betonból – magyarázta Karen Akopján. – Kivesszük, majd megszárad nekünk odabenn a tornácon. – Keselyűorra alatt még el is mosolyodott, s futólag a tornác felé pillantott. Mielőtt elérték volna a folyóparti cserjést, előresietett.

– Mi van a kutyákkal? – kiabált utána Zoltán Mazakján.

– Künn vannak a cserényben – mondta előreszegzett fejjel Karen Akopján. – Még hajnalban betereltem őket.

Karen Akopján lehajolt, aztán letérdelt az aszott fűbe, a forró, repedezett kövekre, a csatorna frissen öntött pereme elé. A vésővel két téglalap alakú részt rajzolt a betonba. Még nem kötött meg egészen, a szerszám éle belemélyedt a szürke anyagba.

– Az egészet már nem lehet – mutatott le a csatornába. – De legalább ezt a kettőt szépen kivesszük. Ha maga is segít nekem egy kicsit.

Két kerek talp nyomata mélyedezett a körülrajzolt betonban. Két tenyérnyi lábnyom nesztelen, puha járásra valló talpaktól.

– S csak most el ne repedjen nekem – morogta Karen Akopján. – Talán nem is fog elrepedni. – Aztán a balta élével benyúlt a kirajzolt darab alá, úgy hogy egy darab földet is hagyjon alatta, és Zoltán Mazakján segítségével, aki a kivágott rész peremét tartotta, óvatosan kiemelte.

– Ez az enyém – mondta. Aztán a másikat is körülvágta vésővel, és a balta élével kiemelte. – Ezt pedig tartsa meg maga.

– Ez meg miféle, mi a csoda? – kérdezte Zoltán Mazakján.

– Hogyhogy miféle? Két lábnyom. A többi ott vezet le a folyóra. De nem a Szurené. Nem a Hagopé.

Metaksza a tornácon állt, Karen Akopján és Zoltán Mazakján mint valami ünnepi tálcákat vitték a betondarabokat. Letették őket a tornác párkányára, az árnyékba.

– Egyenek – mondta Metaksza.

Dinnye, túró és palacsinta állt az asztalon. Mivel Metaksza nem ült asztalhoz, állva kezdtek falatozni. Zoltán Mazakján csak dinnyét evett, szája elé tartott egy cikket és végigrágta. Hagyta, hogy pizsamájára csorogjon a leve.

– Egyszer jártam Dzsalilabad fölött – mondta Karen Akopján. – A Sirván fölötti erdőségekben. Nagy, sűrű erdőségek azok. De hát Sirván és a Zangezur az kettő.

– Ezt minek mondja nekem? – kérdezte Metaksza.

– Így volt – mondta Karen Akopján. – Vad helyek azok. De elég messze vannak.

– Maga nem mindig mond igazat – sóhajtott Metaksza.

Karen Akopján elkomorodott. Megvonta a vállát, aztán két ujjal fogott meg egy palacsintát, s lassan becsúsztatta a szájába.

– Így van ez. Eszembe jutottak – azok a távoli helyek.

Elindult a cserény felé, és kiengedte a kutyákat. Szuren és Hagop a csatorna mentén fölborzolt bundával rohant a folyópart felé. Metaksza komoran bámult utánuk.

– Ez nem tiszta beszéd. – Nézte a kutyákat.

Karen Akopján visszatért a házba, bevonult a szobájába, és magára csukta a zsalugátereket.

Délután Metaksza megkérte Zoltán Mazakjánt, hozzanak föl pár veder vizet a Vorotánról. Lassan kullogtak egymás mellett, mögöttük a két kutya.

– Nem nézi meg? – kérdezte Zoltán Mazakján, amikor arra a helyre értek, ahol kora reggel kivágták a lábnyomokat a betonból. A többi talpnyom keményre száradva vonult a csatorna fenekén.

– Nem – mondta Metaksza. – Karen Akopján kerüli most a tiszta beszédet. Mindig is tudta, hogy ide járnak inni.

Ötször fordultak, amíg a tartályt megtöltötték. Karen Akopján most bőrzekébe öltözötten sétálgatott a csatorna mentén, pálcával szurkálta a szikkadt betont. Később hurmát rágcsálva kémlelte az eget. A nap már lement, lila ég alatt barnultak az oroszlánszínű lejtők.

Amikor kigyúltak az első csillagok, Karen Akopján indította a terepjárót. Nem szólt Metakszához, nem szólt Zoltán Mazakjánhoz sem. Szurent és Hagopot szólította, maga mellé ültette őket és elhajtott. Nem az úton, hanem a cserény mögötti őrszem-köveket kerülgetve indult a pusztaság sűrűsödő sötétségébe.

– Hova jár ilyenkor Karen Akopján? – kérdezte Zoltán Mazakján a sötét konyhában.

– Valahova, ahol szüksége van a kutyákra – mondta Metaksza.

Karen Akopján házát hamarosan körülvette a Zangezur hidege. Görcsös, kemény fák süllögtek a tűzön, a kemenceajtó három kerek szellőzője világított a szobában. Metaksza a csukott ajtó üvege előtt állt, mozdulatlanul meredt kifelé a sötétségbe. Nemsokára Zoltán Mazakján is mögéje került, ketten bámultak a holdtalan éjszakába. Parázsló szempárakat lestek, de a közelségüktől hamar bepárásodó ablaküvegen csak a kemenceajtó három piros szeme pislákolt.

Később a Zangezur sivatagos lejtői felől két fénypászta villant, s nemsokára ráhullott az ablaküvegre. Akkor látta Zoltán Mazakján, hogy nagy mozdulatlanságukban, lélegzésétől Metaksza haja beleragadt a párába.

Karen Akopján behúzott terepjárójával a fal mellé, és kiengedte a kutyákat. Belépett a konyhába, és gyertyát gyújtott. Behozta a tornácról a két betondarabot, maga elé helyezte őket az asztalra. Rágyújtott egy Kozmoszra, és belehamuzott a párnás talpak kemény nyomába.

– Láttam őket – mondta. – Ketten vannak.

– Nem mindegy? – morogta Metaksza.

Zoltán Mazakján hallgatott.